Üvegtigris 3

Temetjük a magyar filmet? Nem lehet idén filmet csinálni? Dehogynem lehet. Ha valaki nagyon szeretne valamit, ha eltökélt, ha tudja, mit akar, akkor lehet. Ha valaki olyat szeretne, ami nem csak a barátainak, nem csak szakmatársainak szól, hanem nekünk is, akkor lehet. Csak átkozottul nehéz, hiszen így, hogy alig kap támogatást a magyar film, sokkal nagyobb erőfeszítés és kitartás kell hozzá, mint amikor az ember alá pakolják a milliókat, amiket kedvére szórhat szanaszét. Az Üvegtigris harmadik része remek példa erre, és egyben jól mutatja, mi az, amit jól csinálunk közönségfilmben, és mi az, ami még mindig amatőr és idegesítő.

A cselekményről nem érdemes sokat beszélni. Üvegtigrist nézünk: ez talán el is mond mindent. De ez esetben egy kicsit mégis rafináltabb a dolog, ugyanis Lali, a büfés, először hagyja ott a megszokott környezetét, és indul neki egy „különleges” kalandnak. Természetesen ebben nagy szerepet játszik egy igencsak szemrevaló cicababa. Persze a megszokott baráti kör ezt nem nézi tétlenül, így Lali után erednek. És ehhez társul egy kis rendőrségi ügy is, meg némi félreértés, meg egy kis műfaji játék, vagyis mindaz, ami egy szórakoztató, őrült közönségfilmhez kell. Ám a sikerhez igazából ez még nem elég. Kell a profizmus, a szakmai felkészültség, az igényesség. Az Üvegtigris 3-ban mindez megvan, csak nem olyan szinten, ahogy azt elvárnánk.

A film egész középszerűen és amatőr módon kezdődik. Nincs erős ritmus, nincs erős főcím (ami a Valami Amerika 2-ben megvolt). A képek, melyekkel elkezdenek mesélni, olyanok, mintha egy aktuális reklámból kölcsönözték volna. Csupa rutinszerű beállítás, melyen érződik, hogy nem képekben gondolkodtak az alkotók, hanem inkább csak poénokban meg helyzetekben. Mindjárt az első percekben visszakapjuk a megszokott figurákat. Tipikus szituációk jönnek elő egy kicsit felturbózva, de valahogy nem igazán működnek, kicsit fárasztóak a poénok. Ne ijedjünk meg: az első húsz perc után beindul a film, ettől kezdve mintha egy „valamiamerikásított” Üvegtigrist látnánk. Ugyanis a jellegzetes epizódok helyett történetet kapunk, cselekményt, mely közben nem vész el a sajátos hangulat sem.

A forgatókönyv így egész tisztességes lett, messze nem tökéletes, de legalább érezni, hogy nem csak improvizációkból áll a film. Sőt: vannak fordulatok, ha nem is komolyak, és vannak meglepetések, ha nem is döbbenetesek. Ami pedig a legfontosabb: érezni, hogy a közönségnek, a moziba járóknak készítették. Vagyis nem csak egymást szerették volna nevettetni, hanem a kedvünkben akartak járni. Ez nem minden helyzetben sült el jól, a „mi kell a népnek” elv néha túlzott módon érvényesül. Az, ha vannak szép nők egy filmben, örömteli. Az, ha egy kicsit lengébb öltözetben vannak, teljesen elfogadható… De ha szegény magyar férfiakat azzal borzasztják, hogy egy fiatal modell fehérneműben pózol hosszú időn keresztül a szerencsétlen Lalinak, aki bárhogy igyekezik, nem partnere a lánynak, de közben kigúvadt szemekkel nézi, ahogy lassan lehajol… Ez egy idő után sok, idegesítő, olyan olcsó. Ez a középszerűség sajnos többször jellemző a filmre. Szerencsére elsősorban nem a vulgáris viccek a jellemzőek, hanem az ötletes megoldások, a mulatságos párbeszédek. Végre nem csak káromkodásokkal építik fel a humort, inkább úgy érezhetjük, mintha a Beugró című műsort lopták volna bele, és ez nem véletlen, hiszen Rudolf Péter ott is, itt is meghatározó karakter. Játéka „beugrós”, ugyanakkor természetes és következetes. Talán ebben a filmben áll leginkább helyt színészként és rendezőként is, és itt kerül a legközelebb hozzánk.

A többi, már jól ismert színész rutinszerűen testesíti meg karakterét, de többségük nem alakít nagyot. Kiemelhető Gáspár Sándor Rókája, aki az elején kicsit erőltetett, de aztán az egyik legemlékezetesebb karakter lesz, ügyetlenkedéseivel az egyik legfőbb humorforrás. A másik Horváth Lajos Ottó által alakított Sanyi, aki ebben az epizódban a legerősebb és legbolondabb. Remek szituációkat írtak neki, és csak néha fárasztó az idiotizmusa. És persze, jönnek az új szereplők, mindenek előtt a nők. Szemrevalóak, és a lehető legjobbkor tűnnek fel. Pikali Gerda és Ruttkay Laura kellő eleganciával formálják meg ezeket a nem épp finom hölgyeket, akik legalább olyan lököttek, mint férfipartnereik, így abszolút jót tesznek a filmnek, sok mulatságos helyzetet teremtve. De női téren az abszolút főszerep a modellt alakító Szabó Erikáé, aki egyszerre taszító és vonzó szépség, és tökéletesen testesíti meg az önző, üres libát. Férfi téren Kamarás Iván hivatott új ízeket hozni, de játéka nem ad hozzá az élményhez, szinte eltűnik a forgatagban, bár egész hiteles bunkó milliomosként.

A zenei aláfestés szintén nagy pozitívum, nem erőltetett, és ügyesen teremt hangulatot, sőt, sokszor különböző műfajokat idéz meg. Viszont technikailag megint csak gyenge a hangkeverés. Egyszerűen nem tiszták a dialógusok, nincs az a „mozis” hangulat, nincs „csilingelés”. Ugyanez igaz sajnos a képi világ nagy részére is: se nem elég nyers, dokumentarista (mint mondjuk a Macska-jajban), se nem elég letisztult, klasszikus (mint Woody Allen vígjátékaiban). Úgy látszik, a lényeg csak az volt, hogy „felvegyék” a jeleneteket, a stílus és a szellemi erőfeszítés valahogy háttérbe szorult. Mintha nekünk ez is elég lenne. A díszletek és a berendezések viszont hibátlanok.

Bár a film befejezése legalább annyira színtelen, mint a kezdése, mégis jókedvűen állunk fel. Bármennyire is ingadozik a középszerűség és az őrült szórakozás között, mégiscsak felvidít és olykor egész önfeledten hahotázunk. Nem érezzük kényelmetlenül magunkat, mert szerethetők a figurák, és van lelke a filmnek. Nem egy teljes szívvel ajánlható alkotás, de akik eddig szívesen nevettek a bandán, mindenképp nézzék meg, és talán azok sem fognak szenvedni, akik eddig nem rajongtak az Üvegtigris világáért. Viszont egy dolgot még meg kell tanulnunk: nagybetűs Mozit csinálni. Lehet, hogy akkor nem arról szólna a fáma, hogy nincs nézője a magyar filmnek…

Üvegtigris 3, színes, magyar vígjáték, 100 perc, 2010

rendező: Rudolf Péter

forgatókönyvíró: Búss Gábor Olivér

operatőr: Kapitány Iván

díszlettervező: Molnár Gyula

dramaturg: Hársing Hilda

jelmeztervező: Breckl János

producer: Pataki Ági, Kovács Gábor

gyártásvezető: Kukucska Zsolt

vágó: Kiss Wanda

szereplő(k): Rudolf Péter (Lali) Reviczky Gábor (Gaben) Gáspár Sándor (Róka) Szarvas József (Cingár) Horváth Lajos Ottó (Sanyi) Csuja Imre (Csoki) Kamarás Iván (Dr. Csopkai Ferenc) Szabó Erika (Niki) Pikali Gerda (Fanni) Ruttkay Laura (Nóra)