Őskor, őskönyv, őskozmosz

Amikor Kazimierz Brandys a hetvenes évek végén befejezte a Rondó című regényét, azt írta a naplójába, hogy utoljára bajlódott a fikcióval és a nagyregény konvencióival, nem konstruál több illúziógépezetet, anélkül is ki tudja fejezni magát. Betartotta az ígéretét (beváltotta a fenyegetését?), élete utolsó két évtizedében naplókkal, biográfiai esszékkel, önmaga és a gondosan megválogatott tükröző egók viszontagságaival szórakoztatta, majd untatta az egyre nehezebben elérhető olvasókat. A Jaruzelski-korszak lidérces évtizedét naplók, emlékiratok, riportkötetek és dokumentarista művek olvasásával töltötték a lengyelek.

De mire mindent megértettek, minden megváltozott. Amikor véget ér Lengyelországban az idegen uralom, a lengyelek rögtön átértelmezik az irodalmat, boldogan szabadulnak évszázados rögeszméktől, mintha maguk sem értenék, hogyan tudták magukra kényszeríteni a romantikus messianizmus aszketikus ideológiáját. Ez történt 1918-ban és 1990-ben is. Húsz éve mindenki az új nevektől várta a csodát, a békebeli, szabad lengyel irodalmat, amely visszaadja az olvasás örömét. A piaci szereplőkké vált kiadók összehozták az író-olvasó paktumot, visszahelyezve jogaiba a fikciót.

E reményteljes évtized elején indult Olga Tokarczuk írói pályája. Alkatilag tökéletesen megfelelt az új íróideálnak: pszichológus végzettségű, jungiánus érdeklődésű mesélőként nem a személyiség közéleti oldalát mutatta be, hanem leszállt a mítoszokkal érintkező legmélyebb rétegekbe. Mintha azt az örömhírt hozná az olvasónak, hogy nem kell tovább küszködnie a lengyel történelem démonaival, mostantól leginkább önismeretre lesz szüksége. Az első két regény, Az Őskönyv nyomában (ez magyarul is olvasható) és az E. E. még nem volt az igazi, az Őskor viszont akkorát szólt, hogy még a színházakat is meghódította, sőt a gimnáziumi kötelező olvasmányok közé is bekerült. Ekkor dőlt el Olga Tokarczuk sorsa: író lesz, talán a legsikeresebb ebben a korszakban, akit Brazíliától Kínáig elég sok helyen fordítanak, és Új-Zélandtól a piliscsabai campusig mindenhol talál olvasókat anélkül, hogy ehhez Coelhóvá kellene változnia.

Az Őskor gondosan alápincézett regény, akkora földalatti termek vannak benne, mint a wieliczkai sóbányában. A több nemzedék életét végigkísérő családregény vagy lélektani regény mitográfiai dimenziókat kap, a naturalista ábrázolás békésen megfér a szimbolikus gondolkodással. A szereplők között vannak hétköznapi emberek, mások inkább tekinthetők mitológiai alaknak (a paraszti kultúrába be nem illeszkedő Kłoska Démétérnek feleltethető meg) – de a mű még a templomi Szűzanya-szobrot, sőt az állatokat, a fákat és a tárgyakat is belülről ábrázolja. Nincs kizárva a regényből a történelem, hisz a falu nem marad ki egyik világháborúból sem, de nem ez az elsődleges, hanem a termékenységi rítusokban mindig megújuló időtlen matriarchális kultúra.

Bár Őskor a világegyetem közepén elhelyezkedő falu neve, amelyet négy arkangyal őriz, és láthatatlan fal választ el a külvilágtól (igazából senki sem léphet ki belőle, aki elindul, a határán álomba merül, csak álmodja, hogy máshol jár), a történelem előtti időket is felidézi. A lengyelek nem szakadtak el teljesen a kereszténység felvétele előtti „barbár Európától”, a letelepült népek rokoni-szomszédi kapcsolatokon alapuló gazdag kultúrájától (a regényben a négy arcával a négy világtáj felé néző szláv isten is szerepel), de az irodalom csak kivételes esetekben tud ilyen mélyre hatolni. Mint az élők és holtak közösségét hirdető Ősökben, egy másik kötelező olvasmányban.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők, Körner Gábor fordítása. L'Harmattan, Bp. 2011.