„Én meg csak drukkolok neki, hogy menjen a kézfogás”

A Quimby új albuma olyan, mint az okos leány a népmesében: el is ment a királyhoz, meg nem is; hozott is ajándékot, meg nem is. A lemez megérkezett, rajta 17 új dallal, kapott is a közönség valami újat, meg nem is. A 2005-ben megjelent Kilégzés a zenekart az underground világából mondhatni a zenei fősodorba emelte, s az ország egyik legnépszerűbb alternatív-rockbandájává tette. A most kiadott Kicsi ország korántsem akkora elánnal érkezett, mint a korábbi nagylemez, de tény, hogy annak biztonságos szélárnyékában eljut a közönséghez.

Öt évet kellett várni az új albumra, hisz 2005 óta a zenekar csupán két EP-t adott ki (Ajjajjaj, Lármagyűjtögető); ezek után akár azt is gondolhattuk – egyáltalán nem alaptalanul, hiszen a frontember, Kiss Tibor több fórumon is nyilatkozott erről –, hogy nem is lesz új nagylemez. Aztán megszületett a Kicsi ország, ez a többszöri hallgatás után is furcsa, különös hangzású anyag, amely egyfelől ismerős azok számára, akik hallgatták a zenekar előző lemezeit, ennek ellenére mégis hiányolhatnak valamit. Ez a valami pedig a Quimbyre jellemző dinamikus hangzás, mivel az album – hiába keresek rá jobb szót, de nem találok – lagymatag lett.

A korábbról ismert fülbemászó zenei elemek, a billentyűsök, a trombita, a gitár és a különböző ütős hangszerek, valamint zajkeltő eszközök sajátos keveréke tette egyedivé és könnyen felismerhetővé a Quimby számait. Ez most is megvan, de mintha minden kifáradt volna, mintha a stúdióban egyszerűen letekerték volna a hangerőt. Sokak szerint a túlzottan egysíkú zenei hangzás akár kárára is válhat egy együttesnek, és egy idő után újítani kell, hogy az egymás után lejátszott számok – akár egy album hallgatása közben, vagy épp egy koncerten – ne váljanak unalmassá. Mások szerint pedig az egyedi hangzást, amely az évek alatt egy-egy zenekar védjegyévé vált, nem szabad – drasztikusan – átalakítani. Radikális átalakítás most sem történt, sőt, ez az album mintha a korábbi lemezek továbbírása lenne mind a hangzást mind pedig a dalszövegeket nézve: sajátos, visszafogott dalciklus született.

A hangzást és a szövegeket nézve az album nem mutat nagy kilengéseket, a számok nagy részét Kiss Tibor jegyzi, érdekes módon ezek lettek a lemez győztes darabjai; a többszerzős számok hallgatása közben azt érezhetjük, hogy szétesnek a szólamok, nem szólalnak meg egységesen a különböző hangszerek. Ezzel természetesen nem azt akarom szorgalmazni, hogy egy bandának csakis egy dalszerzője és szövegírója lehet, de tény, hogy ha eltérő zenei stílusokat nem sikerül az összhangzást tekintve pontosan összeilleszteni, akkor a sokszínűség rossz irányba sülhet el, és könnyen széttartóvá válhatnak a számok. A Quimby zenei sokszínűsége – amelyet a korábbi albumok zenei anyagában hibátlanul ki tudott játszani – itt sajnos több esetben is a széttartás felé húz.

Az Intro után ütemes, dinamikus hangzásával jó indítás a Nem volt kulcsom című szám, amely tipikus Quimby-elemekből épül fel; kitüntetett szerepet kap itt a trombita szólam, amely a többi számban sajnos elhalkul, szinte el is tűnik a nagy zenei kavalkádban. Az Ultravaló volt az album beharangozó darabja, hiszen már jóval a lemez megjelenése előtt játszották a rádiók – fülbemászó, már-már csilingelő dallam, az első néhány hallgatásnál nem is figyelünk még fel a szövegre, melyben megbújik a keserédes irónia: „Rozsdás a sarló / Lötyögős a kalapács / Lomtalanított igazságokon / Ücsörög egy uzsorás / Leszegett fejjel kérdem / Hogy van-e valamije eladó / Nesze – mondja – / Itt van egy kis ultravaló”. Az útravaló-ultravaló egymásba játszatása remek nyelvi lelemény: a múltból rajtunk maradt útravaló mára a valóságon túlivá alakult át, ultravalóvá, mégis minden pillanatban itt van körülöttünk.

Az album során elveszett dinamika, valamint a zene és a szöveg a lemez végére mintha harmóniába kerülne egymással: a Kicsi ország második felének számai felmutatnak valamit a korábbi évek hangzásából. A nagylemez legsikerültebb szerzeménye véleményem szerint a Jakyll és Hyde című szám, hiszen ebben találtam meg azt a valamit, azt a pluszt, ami az egész albumból hiányzik, mintha erre az egy számra tartogatták volna a „nagy dobást”. Ez sikerült is, hisz az ezt követő dalok – köztük a címadó Kicsi ország is – lágyabb, visszafogottabb előadásmódjukkal inkább levezetik az albumot.

Ha az ízlések és pofonok örökérvényű elve szerint értékelem az albumot, akkor csendben nyugtázom magamban, hogy sajnos, ez most – véleményem szerint – nem sikerült, és izgatottan várom a folytatást. Első lépésként élőben, egy-egy koncerten, vajon hogy szólnak ezek a „lehalkított dalok”, ha kiveszik őket a stúdió zárt és steril közegéből. Másodszorra pedig felmerül a kérdés, hogy ez lenne az új irány, amelyen a régi, megszokott és bevált formulákat alkalmazva a zenekar új vizek felé irányítja vitorláit? Ám legyen, én addig is drukkolok, hogy menjen a kézfogás mind a régi és az új dalok, mind pedig az új dalok és a közönség között.

Quimby: Kicsi ország (2010)

01 Intro

02 Nem volt kulcsom

03 Ultravaló

04 A bolond meg a gyermek

05 A szebbik nem és a rondább igen

06 Sail Away

07 Elvisz a szél

08 Cukrot öntök

09 Turning to the Blue

10 Leszek ma én a tiéd

11 Amit kergetek

12 Tébolyda

13 Lepedőország

14 Gekkó boogie

15 Jekyll és Hyde

16 Kicsi ország

17 Múló idő

Kiadó: Tom-Tom Records

video