„A bűn az nem lesz könnyebb” – Tverdota György Zord bűnös vagyok, azt hiszem: József Attila kései költészete című könyvéről

Azt, hogy mennyire nincs kész leltár, azaz, hogy egy mű vagy életmű értelmezéstörténete soha nem zárható le egyetlen és végleges jelentésadással, a modern magyar irodalom történetében talán éppen József Attila költészete példázza a legjobban. Persze nem minden életmű képes fenntartani az állandó értelmezői érdeklődést, más szempontból nézve: csak az igazán jelentős (“klasszikus”) teljesítmények képesek a folyamatosan változó befogadói kérdésekre releváns válasszal szolgálni. József Attila életműve vitathatatlanul ezek közé tartozik, az irodalmat és az irodalom történetét valamennyire is ismerők számára ezt szükségtelen bizonygatni. Azt talán mégis érdemes megjegyezni, hogy nem ugyanaz a “József Attila” volt szilárd pillére a Révai-kánonnak, mint aki a mai kánonok szintén központi alakja. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a mai magyar irodalomtudomány egyik szakadéka éppen a 20-as, 30-as évek magyar lírájának, s azon belül is kiemelten József Attila életművének az értelmezésében húzódik. Kulcsár Szabó Ernő és iskolája a két világháború közti magyar líra bizonyos alkotásaiban, mindenekelőtt Szabó Lőrinc és József Attila műveiben véli felfedezni azt a korabeli világirodalmi jelenségekkel párhuzamos változást, mely a versben megképződő szubjektum destabilizációját s ezzel együtt a nyelvbe vetett bizalom megingásának a tapasztalatát közvetíti. Ezek az életművek, műalkotások e szerint a teória szerint a “késő”, “másod-”, vagy “utómodern” irodalmi periódusban már a posztmodern irodalmi és világtapasztalatát készítik elő. Ezzel a lényegében teleologikus irodalomtörténeti modellel szemben a József Attila-életmű egy másfajta, a korábbi értelmezésekkel is számot vető, de saját álláspontját világosan kirajzolva azokkal vitatkozó befogadást képviselnek Tverdota György tanulmányai, könyvei.

Tverdota legújabb, József Attila kései költészetének bűn-verseit elemző könyvével, mely a Pécsett szerkesztett Thienemann-előadások sorozatban jelent meg, ismét ebbe a diskurzusba kapcsolódik be. Az elemzések fő tétje, hogy sikerül-e bebizonyítani, hogy – szemben a Kulcsár Szabó-iskola téziseivel – a költő kései költészetében változó intenzitással, de határozottan jelenlévő bűn-tematikájú versekben (köztük számos olyan nagy versben, mint a Mama, a Kései sirató, a Nagyon fáj, a Ki-be ugrál és a Tudod, hogy nincs bocsánat) nemhogy az én dezintegrációja nem játszódik le, hanem éppen ellenkezőleg. Még a megőrülést konkrétan tematizáló Ki-be ugrálban is „[a]z énvesztés […] nem a versben következik be, ahogy az én problematikussá válását a versre rábizonyító elemzők szeretnék, hanem a közeljövőbe van pozicionálva. […] A jelen ezzel szemben a normalitás állapotát jelenti, a nyugtalanító tünetek ellenére. A beszéd elhangzásának pillanatában az én ura önmagának, noha azzal a felismeréssel kell szembenéznie, hogy ez az én épp a jelenben számolódik föl, fogy el.” Tverdota értelmezése szerint a Ki-be ugrál ebben az egzisztenciális határhelyzetben születik, de a többi bűn-vers esetében is, legyen szó akár egy hajdan elkövetett bűn megvallásáról vagy valamifajta lelkiismeretvizsgálatról, a vallomás és a lírai énnek az önmagával való szembenézése csakis akkor valósulhat meg és szólalhat meg a versekben, ha az én a versben megőrzi eredendő identitását.

Az én egységének gondolata más szempontból is meghatározó tényező Tverdota elemzési módszerében. Nem tesz ugyanis különbséget a versekben megszólaló én és a biografikus én, a szocialista eszmékkel vagy a pszichoanalízissel ismerkedő, esetleg a transzcendenssel számot vető, saját esztétikai és világnézeti problémáit magánlevelekben és teoretikus művekben kifejező szerzői ének között. A levelekben s egyéb írásokban lejegyzettekből, az élettörténet egyes epizódjaiból megérthetőnek véli a verseket, míg a versek szemléltethetik az élettörténetet, a levelekben, tanulmányokban, töredékekben leírtakat. Ha elvi vitánk is lenne ezzel a referenciális olvasási móddal, Tverdota elemzései meggyőznek arról, hogy – szemben az irodalomtudományban uralkodó elméleti előfeltevésekkel – a referencialitás mint releváns olvasási stratégia kiiktatása irodalomértésünkből igen könnyen téves értelmezésekhez vezethet.

Tverdota György tehát nem előre gyártott s valamilyen teória által mozgatott líratörténeti modell segítségével közelít József Attila költészetéhez. Általában modernségről beszél külön kategorizálás és teoréma nélkül, de mindig az adott problémára koncentrálva, több oldalról megközelítve differenciált képet ad a vizsgált jelenségről. Kiindulópontja minden esetben a versek (újra)olvasásának tapasztalata, ez alapozza meg a korábbi értelmezésekkel sokszor csak implicite, máshol nevesítve folytatott vitáját, s ezzel az alapvetően induktív módszerrel dolgozza ki az életműre vagy annak adott szakaszára vonatkozó általános érvényű megállapításait. Mindazonáltal József Attila kései költészetének bűn-verseit elemezve Tverdotától sem áll távol a József Attila-kánon(ok) revíziójának igénye. Itt persze a vitapartner már nem saját a József Attila-képét ideológiai alapon megrajzoló kommunista kultúrpolitika, de nem is az a recepciós eljárás, mely az életmű egyes darabjait aszerint emeli ki, hogy mennyire járulnak hozzá az öngyilkossággal végződő tragikus élettörténet mint szenvedéstörténet megkonstruálásához. Tverdota az életmű adott szempontú elemzése által azokkal a mai értelmezőkkel (elsősorban Bókay Antallal, és – megint csak – Kulcsár Szabó Ernővel) szemben, akik a poétikai fordulatot József Attila pályáján az 1933‑1934-ben született versekben, mindenekelőtt is az Eszméletben látják, Németh G. Béla nyomán a kései költészet jelentőségét emeli ki.

Már a korai József Attila-versekben találkozunk a bűn témájával, több költőileg kevésbé értékes darab mellett például a Tiszta szívvelben is, ezeket azonban Tverdota leválasztja a később született bűn-versekről. „A Rapaport-leveleket, a Vallomást, a Számvetést és az Eszméletet író József Attilára – jegyzi meg Tverdota György – (1933 tavaszáig, illetve 1934 őszéig) erkölcsi indifferentizmus, az etikai kategóriák sajátos lebegtetése, mélylélektani megmunkálása, átgyúrása, az általa kedvelt hegelizáló kifejezéssel élve: megszüntetve megőrzése volt a jellemző. Ekkor váratlanul, mintha elkapta volna egy örvény, a költő öngyötrő moralizálásba kezdett, s ez az intenzív, ismétlődő lelkiismeretvizsgálat nem maradt abba még a legutolsó verseiben sem. Az 1927-ben felfüggesztett bűntudat a harmincas évek derekán ellenállhatatlan erővel magával ragadta őt. Az új tematikához megfelelő szemléletmód illett, s ebből az alkotásmód új irányban történt kifejlesztése következett.” Az elemzésre kiválasztott bűn-verseket a Babits kiengesztelésére írt [Magad emésztő…] kezdetű költeménytől kezdve a Tudod, hogy nincs bocsánatig tehát a szerző ennek a tematikus és poétikai fordulatnak az összefüggésében elemzi, a versekben tematizált bűnt döntően morális problémaként tételezve. Ez persze számos vers esetében indokolt, különösen ott, ahol valamilyen ténylegesen elkövetett bűn (Babits, Barta István vagy Szántó Judit megsértése, vagy valamilyen gyermekkori rosszaság, mint például a Mamában) áll a versek középpontjában. Kérdés azonban, hogy azokban a versekben, amelyekben a kései költészetben többször visszatérő „bűntelen bűnösség” kérdéséről van szó – értsük ezt akár a keresztény teológiai hagyomány felől az áteredő bűnre való utalásként, vagy a pszichoanalízis Oidipusz-komplexusaként – megmaradhatunk-e a bűn-problematika pusztán morális kérdésként való tételezésénél. Tverdota példaértékűen körüljárja ezt a kérdést is, meggyőzően bizonyítja, hogy például a Bukj föl az árból című versben hogyan jelenik meg a világ abszurditásának tapasztalata, s ezzel együtt hogyan fejeződik ki a megbomlott világrend visszanyerésének a vágya. A Tudod, hogy nincs bocsánat kapcsán, vitába szállva Németh G. Bélával, József Attila bűnösség-fogalma és a heideggeri bűnös-lét közti analógia lehetőségét pontosítja. Ez utóbbi példák persze azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy ezekben az esetekben a bűn már nem pusztán morális kérdésként merült fel a költő számára, hanem az ember világban-létének ontológiai horizontját is kirajzolja. Pilinszky felől visszatekintve a „bűnbeesés által megromlott kreatúra-lét” hangja szólal meg ezekben a József Attila-versekben.

Tverdota György legújabb könyvének olvasója jóval többet kap a kései bűn-versek elemzésénél. Túl azon ugyanis, hogy az életművet alaposan ismerő, elemzéseibe az egyes versek különböző szövegvariánsait is bevonó elemzőről van szó, egy-egy vizsgált költemény kapcsán képet kaphatunk a költő erkölcsi indifferentizmusának eredőiről, a Babits-József Attila viszony alakulásáról ([Magad emésztő…]), a Kafka-életmű hatásáról (Én nem tudtam és Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból), az áteredő bűn értelmezési lehetőségeiről vagy a fentebb már említett Heidegger-párhuzamról. Ezek a helyenként kitérőnek ható, valójában az elemzett problémát sokrétűen megvilágító fejtegetések külön értekezésekként épülnek be a verselemzések gondolati menetébe, gazdagítva azt a módszertani sokféleséget, melyet a szerző könyve bevezetőjében egyszerűen csak „tematikus kritiká”-nak nevez.

S még egy dolgot szeretnék kiemelni: Tverdota György könyvének nyelvezete világos, közérthető értekező prózanyelv. Olyan, amely nem csak a szűk szakma számára teszi megközelíthetővé és megérthetővé az elemzett szövegkorpuszt, hanem valóban a közművelődést szolgálja, szolgálhatja.

 

Tverdota György: Zord bűnös vagyok, azt hiszem. József Attila kései költészete, Thienemann-előadások 5., Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Budapest, 2010.

Facebook-hozzászólások