„A regény, és csakis a regény”

Minduntalan A kudarc Kövesének szinte szállóigévé vált fordulata ötlik eszembe az író újabb és újabb szövegeit olvasva: Kertész nem könyvek egyre hosszabb sorát írja, hanem egyetlen könyvet, a „számára lehetséges egyetlen regényt”, és minden elbeszélés, esszé, interjú vagy nyilatkozat ennek a regénynek egy-egy fejezete. Úgy is mondhatnám, hogy nem extenzív, hanem intenzív növekedés ez, melynek aktuális stációi mind nagyobb mélységeket nyitnak meg Kertész gondolatvilágában.

Bizonyos szempontból a Mentés másként sem kivétel, hiszen benne többnyire az ismert kertészi témák variálódnak vagy kerülnek új megvilágításba, aránymódosulásai azonban biztosítják a harmadik naplókötet összetéveszthetetlen egyediségét.

A kötet alaptémája, búvópatakként fel-felbukkanó motívuma a Felszámolás megírásának utolsó szakasza. Ez adja a többé-kevésbé elszigetelt bejegyzésekből álló gyűjtemény laza narratív keretét, és ennek köszönhetőek a Mentés másként irodalomtörténeti, módszertani és alkotáslélektani szempontból legérdekesebb részletei is. Kertészről, aki egyik példaképéhez, Thomas Mannhoz hasonlóan reflexív alkatú szerző, sokszor leírták már, hogy műhelynaplókat vezet, de sem a Gályanapló, sem a Valaki más ilyen szakaszai nem hasonlíthatóak az itt feltáruló, tépelődésekkel, megkapóan őszinte vallomásokkal, elméleti fejtegetésekkel és kétségbeesett értelmezési kísérletekkel teli szövegvilághoz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Felszámolást in statu nascendi, a formálódását befolyásoló száraz tények környezetében láthatjuk – a hozzá kapcsolódó részletek gondolati gazdagsága szinte egy, A kudarchoz hasonló metaregény lehetőségét rejti magában.

Hogy a lehetőség lehetőség marad, az a naplóforma sajátosságaiból következik. Kertész nem marad meg egyetlen témánál: valóban naplót ír, sokszor élesen elkülönülő szövegeket helyez egymás mellé az élmények szervezőelve szerint, és csak olykor, az alkotás, a végső elnémulás és a kényszerszerű, már-már heroikus folytatás tematikus ívében villannak fel egy rejtett kompozíció nyomai.

Legyen azonban a kötet bármennyire szerteágazó és szabadon komponált, elemei, mint végső soron minden Kertész-szövegnek, koncentrikusak. Középpontjukban ott van az író gondolkodásának alapköve, az autonóm, integráns személyiség, mint motívum és formáló erő, ha máshogy nem, legalább mint eszme. Ott munkál minden megnyilatkozás mögött, megtapasztalja, megszűri, értelmezi és értékeli a világot, azaz: világképet közvetít a szó minden értelmében.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Mentés másként Kertész Imre eddigi legszemélyesebb könyve. Nemcsak azért, mert tág teret kapnak benne művészettől és közélettől független, sőt, néha egészen intim témák (felesége elvesztésétől való félelme, öregedésének testi jelei, az öngyilkosság gondolata), hanem azért is, mert ítéleteiben – kiküzdött függetlensége birtokában – szélsőségesen szubjektív, merészen konfrontatív.

„[E]gyáltalán nem létezik értelem, csakis indulat, romantika és szentimentalizmus, valamint szubjektív érzékenység” – írja a magyar politikai közbeszédről, a magyarság és más népek viszonyáról, az idézet azonban mintha e sodró szenvedéllyel, olykor valódi, leplezetlen indulattal megírt kötet tükre is lenne. Bár Kertész műveiben eddig is akadtak számtalan vitát generáló megnyilatkozások, a Mentés másként akár a korábban említett „egyetlen lehetséges regény” leginkább megosztó fejezetévé is válhat. Átpolitizált szövege megadja a lehetőséget, hogy mintegy politikai iratként olvassák, a bejegyzések naplóformának megfelelő, inkább kijelentésekkel, mint érvekkel operáló felépítése pedig kellő lehetőséget biztosít a kritikáknak.

A Mentés másként ugyanis az „ország naplóvezetése” is: lapjain megelevenedik az ezredforduló utáni időszak magyar történelme, de nem az esszék világos gondolatépítményein, hanem a folyamatokat megélő, magát rendíthetetlenül függetlennek valló szellem érzelmein keresztül. Így lehetséges, hogy az írástudó felelősségével fellépő Kertész nem mindig törekszik az objektivitás hitelességére, és élményeit sokszor prekoncepciói talaján értékeli. A repülőn egy fiatalembertől – mindenféle megszorítás nélkül – azt hallja, hogy Magyarországon „az egyetemi ifjúság a szélsőjobboldali párt híve.” Az okokon hosszasan töpreng, de az állítást egyetlen pillanatra sem kérdőjelezi meg. Érvelés vagy bármiféle konkrétum említése nélkül jelenti ki azt is, hogy „az antiszemitizmus (…) az uralmat gyakorló jobboldal egyetlen konszenzusa.” A katolikus egyház többször válik – néha jogos, ám többnyire történelmi távlatú, ennélfogva kissé anakronisztikus – kritika tárgyává, amikor azonban arról beszél, hogy a katolicizmus „visszautasítja, hogy tudomásul vegye Auschwitzot”, és hogy „az Isten Báránya nem vette magára a bűnt”, állításai már mindenféle alapot nélkülöznek, sőt, a kellő odafigyelés – nem feltételezhetjük, hogy a tájékozottság – hiányáról tesznek tanúbizonyságot.

Kritikai szenvedélye néha meglepő megoldásokra vezeti. Egy Galapagosról szóló filmet kommentálva például, egy eddig ismeretlen Kertész Imrét felvillantva, nonszensz humorral írja: „egy közelképen látható volt egy vérfoltos csőrű pinty, amint jóllakottan, ám máris vérszomjas dühvel az ábrázatán, gonoszul összehúzott szemmel lihegett: Csurka Istvánhoz hasonlított”. Ugyanez a szenvedély az alapja azonban többek közt II. János Pál váratlan és minden kézzel fogható okot nélkülöző, provokatív kigúnyolásának, amely a kontextus miatt  válik különösen nehezen érthetővé (Kertész a pápa híres bocsánatkérésére reagál), és ugyanebből a szenvedélyből táplálkozik Izrael elszánt, már-már harcos apológiája, amely zavarba ejtő módon némely pontján épp azt a morális tartást, azt a hajthatatlan erkölcsi következetességet kérdőjelezi meg, amelynek Kertész Imre munkássága vált egyik ikonjává. Izrael politikájának bírálatát ugyanis az író nemcsak hogy egyszerűen antiszemitizmusnak bélyegzi – odáig megy, hogy az ezzel egyet nem értőket „új gyilkosok”-nak nevezi, azokról az európai zsidókról pedig, akik felemelik a szavukat a zsidó állam palesztinokkal szembeni politikája ellen, így ír: „Mindig szeretném megkérdezni ezeket az ájtatos, ostoba, önfeladó zsidókat, akikből hányásszerűen dőlnek az Izraelt gyalázó mondatok: »Miért fáj ez neked, te marha?«”

Az életmű ismerője tanácstalan és csalódott az utolsó mondat olvastán. A félelem, a baljós jelek táplálta sejtelmek, egy rendkívüli életút keserű tapasztalatai eszerint olyan megfogalmazásokhoz vezethetnek, amelyek a Kertész fogalomtárában abszolút pozitív értékű individuumot az individualizmus felé irányítják, az abszolút negatív értékű ideológiát viszont implicite legitimálják. Mélységesen ellentétesek ezek a mondatok a Kertész legnagyobb műveiből kirajzolódó etikai princípiumokkal, így a Mentés másként akár sajátos státuszú műnek is tekinthető az egyébként – kevés kivétellel – rendkívül homogén kertészi szövegvilágban.

A kontinuitás ugyanakkor, mint azt fentebb előrebocsátottam, a tematikus jellegzetességeket figyelmen kívül hagyva is nyilvánvaló. A naplóíró ugyanúgy a termékeny kívülállás, sőt, szembenállás alaphelyzetéből szólal meg, mint a Gályanaplóban, a Valaki másban és az esszékben („Mindent, amit létrehoztam, nemcsak hogy »mindennek ellenére«, de mindenki ellenére is hoztam létre”); a gondolatfutamok mögött ugyanaz a Máraitól örökölt, egyetemes pesszimizmus munkál („Az élet alapelve a gonoszság”); élményeit ugyanúgy egy már megszilárdult világnézet minél teljesebb kifejtésének szolgálatába állítja (a Goldfinger című James Bond-filmben az ember statisztalétének sugallatát látja); és a motívumrendszer némely elemei is erősen hangsúlyozzák a folyamatosságot („Mire való ez a hajónapló?”).

A Mentés másként tehát szintén csupán a változás, és nem a megszakadáskrónikája, egy személyiség változásáé, aki az utolsó mű elkészülte után rádöbben, hogy számára minden mű utolsó, és sohasem lehetséges a befejezés. A Sorstalanság Köves Gyurija íróvá vált, a Mentés másként Kertész Imréje író maradt: egy folytathatatlan életét folytató író – minden és mindenki, a betegség, a gyalázkodások, a meghasonlás, a világ totális értelmetlensége ellenére. „Ebben az élemedett korban – írja –, ebben az élemedett világban, addig, amíg fennáll és fennállok még, a regény, és csakis a regény érdekel.”

Kertész Imre: Mentés másként, Magvető, Budapest, 2011.