„Hol kell megtorpannom?”

A legújabb magyar nyelven olvasható Kant-kötet a filozófus metafizikai és teológiai előadásait fogja egybe, ám annak ellenére, hogy nem egységes műről van szó, mégis bővelkedik fontos és a kanti életmű szempontjából elhanyagolhatatlan ismeretekkel. Persze – ahogy a kötet összeállítói, Ábrahám Zoltán és Mesterházi Miklós is kiemelik az utószóban – mivel mások által készített jegyzetekről van szó, nem pedig Kant szisztematikusan átgondolt és különleges műgonddal argumentált szövegéről, nem árt óvatosan kezelnünk az itt olvashatókat. Gyakran találkozhatunk a kötetben ellentmondásosnak ható részekkel (az előadásokon belül és Kant egyéb könyveivel összevetve is), melyek részben épp az előadás-jellegből adódnak. Eleve az előadásokhoz felhasznált alap Baumgarten Metaphysicája: az itt olvasható kanti elméletek ennek a műnek a szerkezeti vázára épülnek, ezen kívül pedig sok a kortárs nézetekre (elsősorban a wolffi iskolára) vonatkozó kommentár. Mégis, Kant metafizikai és teológiai előadásai fontos kiegészítését nyújtják A tiszta ész kritikájának és A gyakorlati ész kritikájának, hiszen a szövegek aláhúzzák az igényt arra, hogy az észkritikának ne csak a destruktív, hanem a konstruktív oldalát is gondoljuk tovább, azaz miután rákérdeztünk arra, hogy megismerőképességünk meddig terjedhet, tételesen fejtsük is ki, hogy mi mindent tudhatunk.

Maga a kötet javarészt két nagyobb egységre osztható: a Pölitz-féle jegyzetekre, melyek az 1770-es évekből származnak és a metafizika egészét felölelik, valamint egyéb, több hallgatótól származó jegyzetre, melyek későbbi években kerültek lejegyzésre, összeállításuk pedig felöleli Kant metafizikai előadásainak ívét. Így a továbbiakban nem az egyes fejezetek sorrendjét követve, hanem egy-egy központi témára vonatkoztatva mutatom be a kötetet, amennyire ez lehetséges, egységként kezelve a benne leírtakat.

Amit a könyvben összegyűjtött előadások alapján elsősorban ki kell emelnünk, véleményem szerint a metafizikához való ragaszkodás, a kritikai filozófia utáni metafizika lehetségességének ténye. Kant megállapítja ugyanis, hogy a „metafizikát föladni lehetetlenség, mert a metafizikai kérdések bele vannak szőve eszünk természetébe, és mert nem tudjuk megváltoztatni a természetét, nem szoktathatjuk rá értelmünket, hogy elhessentse magától ezeket a kérdéseket.” (294.) Míg A tiszta ész kritikája csupán megadta a megtisztított alapot egy lehetséges metafizikához és mindahhoz, ami hozzá köthető, jelen írások már erre az alapra építkeznek. Így olvashatunk filozófiai elgondolásokat az ontológiáról (amelyet bizonyos helyeken Kant azonosít a transzcendentálfilozófiával, jóllehet más helyeken elkülöníti attól),¹ pszichológiáról (elmélkedések a lélekről, a lélek testhez való viszonyáról), kozmológiáról (a világ felépítése Isten és a szabadság lehetőségeinek fényében, a világ egységének a gondolata) és teológiáról, vagy inkább vallásfilozófiáról (az Istenről alkotott fogalmak lehetőségei, a róla tudhatók megközelítési módozatai) egyaránt, melyek mind az észkritikán alapszanak. Így természetesen azokkal a gondolatokkal is találkozhatunk, melyeket Kant kritikáiban is leírt. Bár a metafizika továbbra is problémás marad, elsősorban az emberi „megismerőtehetség” határai miatt, ám lehetősége és szükségessége annál nagyobb hangsúlyt kap.

Ahhoz tehát, hogy konkrét gondolatokat, elméleteket tudjunk megfogalmazni a metafizikán belül, először is a tiszta ész kritikájára van szükségünk – azaz a saját megismerőképességünk mikéntjének és határainak vizsgálatára. Ezt a mozzanatot a kanti filozófiából már jól ismerjük: tulajdon észhasználatunkat figyelve lehetünk képesek egyről a kettőre jutni. Az a priori értelem lesz az a képességünk, mely tiszta fogalmakkal dolgozik és mely által a dolgokra reflektálhatunk – így bár nem léphetünk túl az érzékek tárgyainak határain (hiszen maga a megismerés a tapasztalathoz kötődik), de magáig a határig eljuthatunk: azaz Istenig, a  szabadságig és a túlvilágig. Ezek azok a posztulátumok, melyeket szükségképpen fel kell tennünk, ha önmagunkról, a világról, a létről kívánunk elmélkedni.

„Minden tapasztalatunk és minden empirikus fogalmunk tárgya ez a világ; ismereteink nem terjednek túl azon, ameddig a tapasztalat elkalauzol bennünket; de ami ezeket az ismereteket illeti, a tapasztalat határáig eljuthatunk. E világ határai a parte ante és a parte post Isten és a másvilág. Isten az a priori határ, az eljövendő világ az a posteriori. Ha ezek a határok nem volnának, hiábavaló volna minden metafizikai spekuláció, a legcsekélyebb hasznuk sem volna. A filozófia minden spekulációja erre a két határfogalomra vonatkozik…” – írja Kant (205). A metafizika végső célja így szerinte Isten megismerése, vagyis legfőbb kérdése az, hogy képesek vagyunk-e belátni a világ okát és annak mibenlétét. Mivel határfogalomként áll előttünk, biztosat és szükségszerűt nem mondhatunk róla – ám értelmünk számára szükségszerű hipotézis, elfogadása és a benne való hit lesz méltó az emberi észhez; különböző módokon, például analogikus megközelítéssel pedig mégis mondhatunk róla valamit.

Önmagunk vizsgálata során bizonyosodik be, hogy ha Istent tagadjuk, tulajdonképpen saját lényünket tagadjuk vele, sőt, gondolkodásunk értelmét, hiszen ő a végső lehetőségi feltétele létezésünknek. Márpedig – a jegyzetek tanúsága szerint – „[n]em menthetjük föl magunkat eszünk használata alól, mert azzal a teremtés célját hiúsítjuk meg.” (256.) Az emberi megismerést és természetet vizsgálva, azt az alapelvet követve, hogy mindennek oka van (hiszen a világunkban minden esetleges, ezért – ahogy ezt Kant többször is megfogalmazza – kell lennie valaminek, amire az esetleges dolgok visszavezethetők), eljuthatunk a tapasztalat határáig, amit azonban szintén e vizsgálatból kifolyólag szükségszerű feltennünk, különben saját lényegünket hazudtolnánk meg.

Így alakulhat ki a világról és az emberi lélekről szóló tanítások köre is, hiszen Kant Istent teszi meg első okként, lehetőségi feltételként, ez lesz tehát a kiindulópont, melyből megfogalmazódnak a világról és az emberi lélekről szóló tanítások. E tanítások szerint az ember szellemi létező is, amire szabadsága és gondolkodása a bizonyíték, mindezekről pedig az önreflexió révén tudhatunk, tehát az Én-fogalmunk által, így pedig a materializmus elvetendő eszmének bizonyul. Ám a jelen világban a testtel – kanti kifejezéssel élve – commerciumban áll a lélek, azaz változásaik hatással vannak egymásra, kölcsönös meghatározottságban léteznek. Maga a commercium, akár az egyénben, akár a világban létező szubsztanciák körében nézzük, az első ok, tehát Isten miatt lehetséges: Kant szerint az Egy ad egységet a világban uralkodó sokaságnak.

Az élet végével lelkünk, szubsztanciánk megválik materiális terhétől, innentől intelligenciának nevezzük és már csak a szellemi szférához tartozik. Való igaz, életünk során két világ polgárai vagyunk, lelkünk szabadsága és gondolkodásunk révén a magában való dolgok szférájába tartozunk, testünk révén viszont ki vagyunk téve a materiális, a jelenségvilág változásainak is. De életünk során is lelkünk az, ami vezérli tetteinket, az egyik előadásban szereplő hasonlattal élve: a testhez kapcsolt lélek olyan, mint az ember, akit valami kordéhoz rögzítettek (186-187). Ha az ember megmozdul, vele a kordé is mozogni fog, ám maga a cselekedet az embertől származik.  Ekképp mondhatjuk, hogy lelkünk magasabbrendű testünknél, hisz előbbi irányítja az utóbbit, és míg a test mulandó, Kant itt hitet tesz amellett, hogy lelkünk a testtől elválva sem szűnik meg létezni, a szellemi élet a testivel szemben nem tekinthető esetlegesnek.

Saját lényem tudatából, Én-fogalmamból kiindulva megvizsgálni megismerőképességem működését és lehetőségeit: ezáltal láthatom, hogy melyek azok a dolgok, melyekről biztos állításokat tehetek, és melyek azok, melyek csak meghúzódnak ismereteim határában, ismereteim feltételezik azokat, ám semmi szükségszerűt nem állapíthatok meg róluk. Röviden így fogalmazható meg mindezek alapján a kanti filozófia és az észkritika lényege: válaszol arra a kérdésre, hogy „Hol kell megtorpannom?”, és e határ fényében mond bármit a világosan körülhatárolható és az ismereteink előtt homályba burkolózó területekről. Ám e területek hiába homályosak, valamiképp mégis tudunk róluk, szükségünk van rájuk, nem vonhatjuk ki őket vizsgálódásunk köréből – csak másként kell kezelnünk őket, mint tapasztalatunk megfogható tárgyait.

Immanuel Kant metafizikai és teológiai előadásai. Fordította: Mesterházi Miklós. Budapest, Atlantisz, 2013.

¹ A Pölitz-féle jegyzetekben, többek között a Prolegomenában az ontológia és a transzcendentálfilozófia azonosításával találkozhatunk, mely egyenlő lesz eszünk határainak feltérképezésével, tiszta fogalmaink vizsgálatával. Ám más jegyzetek alapján (például a Johann Wilhelm Volckmann által lejegyzett Prolegomenában) a kettőt elkülönítetten vizsgálja Kant: a transzcendentálfilozófia a szubjektummal, az ontológia pedig az objektummal foglalkozik.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Veres Kata: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)

Veres Kata: A szeretet misztikája (Gondos-Grünhut László: Szeretet és lét)