„I can’t get no...”

A goethei emberiségköltemény Balázs Zoltán rendező és Zsótér Sándor dramaturg által színpadra állított változatáról csak akkor írhatnék dicsérő kritikát, ha figyelmen kívül hagynám élvezhetőségét. Persze ez még könnyen félreérthető, ha nem fűzöm hozzá, hogy nem olyan élvezetet várok a műtől, mint máskor egy komédiától vagy egy zacskó ropitól. Várhatok viszont „intellektuális kalandokat”, életbölcsességet, katarzist, és ki tudja, ezen kívül mit. Még az is lehet élvezetes, ha valami teljesen mást mutatnak nekem, valamit, ami igényeimtől és várakozásaimtól homlokegyenest különbözik.

A darab leginkább egy hagymázas álomra hasonlít – mintha valaki elszenderedne a földalattin ülve, és a végállomások közt oda-vissza utazva három óra alatt szerződést kötne az „erő részével”, beutazná a világot és a történelmet, koponyáját és azt az „ősvalamit”, amit tudatalattinak is hívnak. Annak ellenére, hogy a mű – mivel egy metrószerelvényen kezdődik – az általam kedvelt (és valójában általam kitalált) kategóriába, a „tömegközlekedési opusok” közé tartozik, mégsem túl élvezetes a szó legtöbb jelentésének értelmében. Ezt az alacsony élvezeti értéket egyrészt fölróhatónak érzem, másrészt viszont a darab végkicsengésében fontos helye van ennek az érzésnek.

E sorok írója nem szeretné azt a benyomást kelteni, hogy a művet, mélységeit nem találva kritizálná. Ehelyett inkább megpróbálja a színművek értelmezéséhez naiv eszközökkel nyúló fiatalok szempontjait érvényesíteni, hisz a darabot ifjúsági és felnőtt előadásként hirdette meg a Budapest Bábszínház.

Goethe színműve igen komplex alkotás. Ahogy a rendező mondja egy interjúban: „Goethe elképesztően gazdag szövege olyan összetett és merész, mintha magát az óceánt kellene átúsznunk mentőcsónak nélkül.”¹. Sajnos az óceán pedig, mint tudjuk, mélyvíz, és ha átúszáskor valaki folyamatosan lenyom minket (kezdőket és profi úszókat) a víz alá, biztosan megfulladunk. Márpedig úgy tűnik, ez a rendezői szándék. A befogadás megzavarása ugyan sokszor erősítheti, előmozdíthatja a néző értelmezési erőfeszítéseit, de itt mintha elvesztenénk minden támpontot, s a kevés leszűrt értelem el is veheti a „kezdők” kedvét a színházlátogatástól.

Goethe művét a rendező jelentősen megbolygatta. Mindez azonban nem az érthetőséget segítette. Filozofikus, absztrakt tartalommal bíró, mitikus személyek hadseregéről mesélő és bonyolult metaforákkal építkező mondatok sorjáznak egymás után. Még olvasva sem lenne könnyű figyelemmel kísérni a történetet, nemhogy mikor egy háromórás darab során folyamatosan árad és árad a szerepeiket cserélgető színészek ajkairól a szó.

úgy vélem, hogy a darab célja részben a néző összezavarása volt – és ez tökéletesen sikerült is. Nehezen tájékozódik a színházlátogató, hogy a színész az általa mozgatott báb szájába kívánja adni szavait, vagy valaki más bábjának szövegét halljuk az ő hangja által. (E zavaros fogalmazás talán érzékelteti is a néző keveredettségét.) A tekintet legtöbbször nem segít annak értelmezésében, hogy ki kihez beszél, egyáltalán, hogy ki is beszél valójában.

A szöveg nehézségét egyfelől ellenpontozzák az extrém bábok és a kreatív színpadkép, másfelől viszont nyomatékosítják is. Az, hogy a bábok és a díszletek megformáltságát, kialakítását szemléljük, megosztja figyelmünket, sőt eltereli azt a mondottakról. Talán jobban élvezhettük volna a darabot, ha egy rég elfeledett nyelven szólnak benne a színészek, így legalább eleve arra készülünk, hogy nem értünk majd semmit, viszont a nem verbális elemek majd kárpótolnak mindezért. Ilyen a színészi játék is, de főképp a vizualitás, a színpadképek.

A nézőtől (legalábbis e sorok írójától biztosan) több tekintetben talán túl sokat várt a rendező és a dramaturg. Elsősorban Goethe Faustjának részletekbe menő ismeretét. Ez nem szerencsés, hisz esetleg sokan – azon felbuzdulva, hogy a darabot ifjúsági előadásként is meghirdették – éppen a Goethe-színmű (újra)elolvasása helyett és nem mellett kívánják megnézni. Megvallom, magam is többéves emlékeimre támaszkodtam a színházban.

Bár műértelmezési képességeimbe vetett bizalmamat megrengette ugyan a darab, és többször éreztem közben egyfajta egzisztenciális unalmat, ráadásul a mihamarabbi végét is vártam, azért jó élménnyel távoztam a színházból. A darab különössége és különlegessége váltotta ki belőlem ezt az érzést.

„Egyedi darab” ez, amely próbára teszi a befogadót, de fel is kavarja, és ha a szövegre lehet is, a vizuális megjelenítésre (az említett színpadképre, díszletekre) a modern képzőművészet kedvelőinek legalábbis aligha lehet panaszuk. A torz figurák, a szürrealisztikus bábok Dalí képi világát idézik fel leginkább: az ő festményein szereplő puha önarcképek jutnak eszembe az előadást nézve. A Vesztl Zsófia által mozgatott különös őskori csiga, melynek szinte folyamatos jelenléte nehezen magyarázható, szememben az ember ősi vágyait jelképezte.

Végül, a mű zárásakor a színészek mindegyike egy, a levegőben, a nézőtér mögött lévő képzeletbeli pontra függesztette tekintetét, mintha a jövőt fürkészték volna, az emberi históriát: lehet-e olyan (képzeletbeli?) pont, ahol bárki azt mondaná Fausttal: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”. Hiszen ő is azt az élvezetet keresi, mint a néző, amelyet találjanak meg akár egy emberiségköltemény értelmezésének „intellektuális örömében”, akár a két felvonás közt elmajszolt isler ízében, örökre kioltja majd vágyakozásukat, és megelégszenek majd vele.

értékelés: 4/10

¹ http://szinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=37479

Johann Wolfgang Goethe: Faust
fantáziajáték két részben

Budapest Bábszínház

Rendezte: Balázs Zoltán
Dramaturg: Zsótér Sándor
Színészek: ács Norbert, Vesztl Zsófi, Teszárek Csaba, Tatai Zsolt, Szakály Márta, Simándi Anna, Rusz Judit, Radics Rita, Pethő Gergő, Kovács Marianna, Kemény István, Kazinczy Ildikó, Karádi Bori, Juhász Ibolya, Gyurkó Henrik, Erdős István, Bánky Eszter, Blasek Gyöngyi, Bercsényi Péter

Képek forrásai: www.nol.hu, www.revizoronline.com