„Játszi jégszilánk”

Az élet homályosságának lenyomata? Annak a véget nem érő körfolyamatnak a tusrajza, japánmetszete, esetlen vázlata próbál lenni, melyet egyesek örök életnek neveznek? Kovács András Ferenc kötetéről van szó, mely hét évnyi termést állít elénk, egymástól meglehetősen elütő versekben.

A cím jelentése, mibenléte máris elbizonytalaníthatja az olvasót abban, hogy mivel is van dolga. Megejtő a tematikus sokszínűség: „tó, cseresznyefák, hold, szél, tücsök, kabóca”, József Attila utolsó levelezései, „w.marty doktor úrnak hat recipéje…” és Wolfgang Amadeus Mozart [i]Requiem[/i]jének versbe foglalása. A címbeli „néma” kifejezés valamiféle hiányt feltételez. A vizualitás ósdi maradiságát? Vagy a negatív zeneiség jelzője lehet? Akár Wittgensteinre is gondolhatunk, vagy arra a modern korszellemre, mely szerint: „ha leírsz, kiadsz magadból valamit, valamilyen szinten vesztessé válsz.” Kettősség: sokszínűség és hiány.

[kozep]

[/kozep]

A borító tervezője is valamiféle hiányt akar érzékeltetni velünk a fekete, alábukó, varjúszerű madárral, illetve a csak részletében megjelenő, virágba boruló fával. A madár talán a hanyatló élet, a múló idő szimbóluma. A fülszövegben szereplő, kissé nehezen értelmezhető vers is ráerősít feltételezésünkre, hiszen a szerző csupán csak egy japán vázlatkönyvnek nevezi kötetét, melyben rontott rajzokat, tört vonalakat találhatunk.

[kozep][i]Csak földerengő
Dallamok, csak álmodott,
Csak képzelt, meg sem
Írott versek árnyai
Gyűlnek a mélyből-[/i][/kozep]

Ezek alapján azt kérdezhetnénk, a mélyből feltűnő, előbukkanó emlékekről van tehát szó? Mondhatnánk: kétségtelenül. Alábukó madár, aki éppen az emlékekbe merül el? Érdekes elképzelés, sőt rendhagyónak is nevezhetnénk. Ez a kötet az elmosódott élet(szakaszok) könyve, a határok átléphetőek, szinte el is tűnnek.

A fent említetteket alátámasztják a ciklusok címei. Az első ciklus címe [i]Föltámadás[/i], majd sorban: [i]Teremtmények, Nyomolvasás, Visszavonások[/i]. A logika mindenki számára egyértelmű. Azzal, hogy költőnk verseskötetének első szakaszát a föltámadás aktusáról nevezte el, megteremtette a keresztény európai hagyomány egy sajátos aspektusát, illetve körkörössé tette az emberi létezést, hiszen a „visszavonások” után akár a föltámadás pillanata is állhat, és így tovább. E logika szerint az egyes ciklusok életszakaszokat jelölnek, melyek így az időtlenség benyomását keltik. Itt kell megemlítenünk még a kötet legelején álló programadó verset ([i]Újévi vers, csak ennyi[/i]), mely értelmezésének középpontjában a vers születése állhat: a megrúgott jégszilánk, mely sikoltva csúszik a jégen, „[i]csak él, / a téli létben / ő is fénytelen, törött, / kihűlt, de titkon / lelkesült dolog…[/i]”, „égtükör”. Ezzel szemben a kötet legvégén szereplő, a kezdő versre szándékoltan rájátszó írás konkrétan az emlékek felszámolását veszi célkeresztbe. A kötetben szereplő versek motívumai sejlenek fel negatív kontextusban, az időskori erőtlenség gesztusával.

[kozep][i]Ablakodban ülsz:
kibámulsz önmagadra
még, ma, örökre.
Jégcsend, csillog a holdhó.[/i][/kozep]

A kötet legizgalmasabb szakasza az utolsó, melynek egyik meghatározó eleme a fény ([i]Kilépés a fénybe, Fény, arany, korom, Koan alkonyi fényben[/i]), melyről akár Goethe híres szállóigéje is eszünkbe juthat, amit halálakor mondott: „Mehr Licht!”. Ebben a szakaszban kap helyet a [i]K.626[/i] című írás is, melyet Mozart utolsó, halála miatt félbemaradt műve ([i]Requiem[/i]) ihletett. A verset mintha maga Mozart vetette volna papírra: a darab kölönböző tételeire egy-egy verset faragott a költő, melyet összeolvasva a darab keletkezésére ismerhetünk rá.

Összeségében elmondhatjuk, hogy az erdélyi költő ezen verseskötete megpróbál többféle befogadói területet megmozgatni – és pontosan ettől válik nagyon nehezen értelmezhetővé az a versmennyiség, melyben helyet kap a távol-keleti kultúra, az európai szonetthagyomány és a magyar költészetre való utalás is. A ciklusokat talán nem lehet oly élesen elválasztani, kategorizálni, hiszen mindegyiken áttetszik a halál, a nihil légköre is. Nem lehetne egyértélműen haikukat tartalmazó kötetnek nevezni, inkább egy érdekes játék: a költő néha megejtő, de sokszor érthetetlen játékot űz a kultúrákkal, mely a verscímeken is letapogatható ([i]Amerikai szonett, Japán hexameterek[/i]). Mindezek ellenére a költő létfelfogása figyelemreméltó.

Kovács András Ferencnek számos méltatója akadt az elmúlt években, egyre táguló életművét sok kritika értékelte, és a hazai kánonban jól érzékelhetően elfoglalta helyét. Méltatói hozzánk hasonlóan állítják: verseinek középpontjában az „utaztatás”, a világirodalmi, kulturális reflektáltság áll. Ezekkel együtt nekem mégis hibádzik valami a kötetben. Talán a „kelet” ilyen mérvű ütköztetése az úgymond „nyugati” hagyománnyal kicsit keserű szájízt hagy az emberben, miközben persze éppen attól elgondolkodtató, mert szokatlan.

[b]Értékelés: 6/10

Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta. Magvető Kiadó. Budapest. 2009. 176 oldal. 2490 Ft.[/b]

Facebook-hozzászólások