„Kétes létben a bizonyosság.”

„Légy az, aminek kívántalak: kétes létben a bizonyosság.” – írja a költő 1937. június 16-án keltezett levelében Kozmutza Flórának, amit a későbbi Illyés Gyuláné visszaemlékezése szerint József Attila nem adott postára, hanem személyesen nyújtott át neki egyik találkozásuk alkalmával. A kései versek egyik közös sajátossága, hogy hiányzik belőlük az a szenvedélyes hangnem, mely József Attila szerelmi lírájának egyik fő jellegzetessége, s e hangnemváltás okaként a költő betegségét, a kozmikus szeretethiány elhatalmasodását, illetve az egzisztenciális és szociális ellehetetlenülést szokás megjelölni. A Flóra-versek címzettje ily módon a költő számára az utolsó menedéket jelentette, olyan kapaszkodót és egyben anyapótló nőt, aki megóvja a Semmibe hullás iszonyatától, s lényével az élethez köti. József Attila utolsó hónapjait meghatározza az életét végigkísérő, a földi szféra csaknem minden aspektusában tetten érhető hiány univerzális mértekre tágulása, mely léthelyzet azonban arra a civilizációs kórtünetre is rámutat, ami a XX. század első harmadára a keresztény kultúrkör egészének alaphangulatává vált.

Irodalomtörténeti közhely, hogy József Attila lírája nem egyszerűen személyes érzelmek és gondolatok zseniális esztétikai kifejeződése, hanem létköltészet, s mint ilyen az Evangélium egyik alapszavának, a metafizikai értelemben vett Szeretet hiányának megnyilvánulása is. „Ezért terheli mint sokszorosan felfokozott gravitációs erő érzelmi viszonyulását, helyzetét, tragikus kapcsolatait a végzetesség metafizikai súlya, ezért érezzük minden kései léthelyzetében és kapcsolatában a halál potenciális jelenlétét.” (In. Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái, Budapest, Argumentum, 1999, 269-270.) Valóban: József Attila utolsó évében mintegy ”két létsík határán” élt, s a világhiánytól való félelem, pontosabban annak kínzó és egyre elviselhetetlenebb érzete és képzete egyfelől olyan vonzó- és húzóerővé lett számára, ami – az egykori példakép, Ady szavaival szólva – a Halál rokonává léptette elő. Ez az attitűd azonban – mint látni fogjuk – végigkíséri a teljes József Attila-életművet. Másfelől, a biográfia felől jól magyarázható hiány olyan teremtő erőként is működött költészetében, ami a létbizonytalanságtól, a magánytól, a szorongástól való félelem tárgyiasításaként is felfogható. Erről a költő maga vall egyik Vágó Mártának írt levelében, amelyben úgy fogalmaz, hogy „én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” (Idézi: Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések, Budapest, 1988, 40.) Ugyancsak ír erről Verstan és versíráscímű, 1936-os önvallomásában, melyben gyermekkori emlékeket felidézvén jut arra a megállapításra, hogy végtére is azért ír verset, hogy a félelmeit legyőzze. (In. József Attila Összes Művei IV. Novellák, önvallomások, műfordítások. Pótlások az I-III. kötetekhez, Sajtó alá rendezte: Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós,  Budapest, Akadémiai, 1967, 27.) Nem véletlenül írja a szintén ugyanezen évben született költeményében sem, hogy „csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.” Különös azonban, hogy a magánélet szenvedései, a testi-lelki nélkülözések, a beteljesülés hiánya, vagyis a zseni és a művész egyetemes boldogtalansága és teljességigénye az alkotómunka mögött rejlő motivációs erőként működik és olyan művek létrehozására sarkallja szerzőjét, melyekről a Költészet Napja kapcsán csak szuperlatívuszokban szabad szólni.

Nem szabad elfelejteni viszont, hogy József Attila – ha módjába állt volna, hogy sorsától megszabaduljon – a boldogságért és a társadalomban való elismertségért feláldozta volna a költői létet – amint arról számos visszaemlékezés is tanúskodik. Hogyan válik tehát az egyén tragédiája és megpróbáltatásai a nyelv segítségével teremtő erővé, ezáltal pedig a művészi koncepció eszközévé? Tverdota György írja, hogy „a szenvedésről mint másoknak okozott fájdalomról szerzett tapasztalatokból váratlan nyereségek származtak. Az önismeret felnövesztette az énben a felelősségtudatot, az önbírálat készségét és a képességet az elkövetett hibák vagy bűnök megbánására, a belátást és a megértést. A szenvedésről adott magyarázat ezen a ponton áttörte a társadalmat alkotó antagonisztikus osztályokról kialakított, a költő gondolkodását mélyen átható előföltevést, s gondolkodása eljutott a szenvedés egyetemes uralmáról kifejtett schopenhaueri elmélethez.” (In. Tverdota György: „A fájdalom zsenije.” József Attiláról, Vigilia, 2012/1. sz. 36.) Ezt bizonyítják többek között az Elégia sorai, melyben a költő maga teszi fel a kérdést: „Tudod-e / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” Nem mellékes az sem, hogy mit ír Vágó Mártának 1928. szeptember 30-ra keltezett levelében: „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” (In. József Attila válogatott levelezése, Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet, Budapest, Akadémiai, 1976, 197.) Annál is inkább, mivel öt évvel korábban, az 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című szonettkoszorúját hasonló gondolattal kezdi: „Külön világot alkotok magam. / Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak álma, vágya, gondja van.” Kozmikus képpel fejeződik ki az elhagyatottság és társtalanság az 1933-as Reménytelenülben is: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Három évvel később, 1936-ban veti papírra Ki-be ugrál... című versét, mely szintén sokatmondó: „Gondoljátok meg: ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen.” S aligha tekinthető kizárólagosan költő túlzásnak a Nem emel föl kijelentése sem: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” S még beszédesebb A mai költő feladatai című, 1937. október 15-én, az Új Szellem hasábjain megjelent írása, melyben – közvetetten az írástudók felelősségére is utalva – a következőket állapította meg: „A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberiséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” (In. József Attila Művei II. Tanulmányok, cikkek, levelek. /Magyar Remekírók./ Budapest, Szépirodalmi, 1977, 263.)

Figyelembe véve, hogy az alkotás a világteremtés analógiája, mása, – s tudjuk, hogy erről a költő sem vélekedett másképp – a szemlélhetetlen világegésszel szemben a szemlélhető műegész megfoghatóvá, emberközelivé teszi a nyelv általi mágikus teremtő erőt, ami energiáját, potenciáját végső soron az életrajzból eredő tartós hiányérzetből nyeri. Már Bori Imre felfigyelt rá, hogy „mennyi rokon vonás van József Attila szemlélete és a háborús, valamint a háború utáni, ún. egzisztencialista áramlatok között, elsősorban életérzésben, az egyénnek a világba – melyben élni adatott neki – való viszonyában. Amikor a maga léte foglalkoztatja, a szó szoros értelmében is egzisztencialista – Kafka és Camus testvére, szellemi rokona.” (In. Bori Imre, A semmi ágán. In. Bori Imre huszonöt tanulmánya. /A XX. századi magyar irodalomról./, Újvidék, Forum, 1984, 115.) Camus szerint pedig „a metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglévő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát.” (Idézi: Tornai József,József Attila, a metafizikai lázadó, http: // konyvek_12 / jozsef_attila / jozsef_attila_tanulmanyok / uj_anyagok / 69_tornai_jozsef.htm) Ez az egyik magyarázata annak a dekonstruktív magatartásnak is, mely a költői életmű egyes szakaszait jellemzi. Szabolcsi Miklós álláspontja szintén az, hogy József Attila „beleillik kortárasai sorába avval, hogy a világ és benne a saját helye is kérdésessé lesz számára. Közös velük abban is, hogy mélyen megszenvedi a szerelem kínját, hogy viaskodik a nővel. És abban is közös, hogy mindezt […] a késő avantgárd poétikai eszközeivel mondja el. De különbözik is a többiektől. Játékosabb, szertelenebb, groteszkebb, ugyanakkor talán magányosabb és tragikusabb is. […] De legfőképpen: az ő költészete másfelé tart. Ő is átment, majd túllépett az avantgárdon, de nem hurcol magával posztexpresszionista, szimbolista vagy klasszicista csigahéjat; a kevesek egyike, aki a szürrealizmusból őriz meg szemléletet és képtechnikát, világlátást. […] A tiszta költészet, a bájoló, bűvölő vers eszményét fel nem adva egyre céltudatosabban tör költészetének intellektuális, filozófiai-ismeretelméleti megalapozása és evvel párhuzamosan költészetének racionális gondolati átformálása s mindennek esztétikai-teoretikus megformulázása felé.” (In. Szabolcsi Miklós,„Kemény a menny.”, Budapest, Akadémiai, 1992, 514.) Hegedűs Géza is úgy vélekedik, hogy „költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye ötvöződik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába, minden, ami azóta van, vele kezdődik.” (In. Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka.II. kötet., Budapest, Trezor, 1992, 769.) Példa erre a jól ismert Tiszta szívvel című költemény, mely első alkotói korszakának összegző verse, amiben úgy hiányolja a költő a világban fennálló értékek tisztaságát, hogy a talmi és tótágast állt szociális morál ellen lázad és azokat megtagadja.

Ez az attitűd az érett József Attila költészetében bukkan fel újra, s többek között ez a dekonstruktív alkotói magatartásforma munkál az 1936 májusában papírra vetett Szabad-ötletek jegyzékében, illetve e szöveg lejegyzése előtt és után néhány hónappal született Gyömrői-versekben is, melyekben a költő kíméletlenül kéri számon az analitikusnőtől saját szeretetlenségét. A Szabad-ötletek konklúziójaként tekinthető Foglalatban a költő nyíltan ki is fejezi, hogy minden bajának forrását végső soron a szeretet hiányában véli felfedezni: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik a szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” Nem megalapozatlanul írja tehát a már idézett Bori Imre, hogy „a szeretet Sziszüphosza József Attila: életét tette ennek megvalósítására, megtalálására, s amikor már úgy érezte anyja ölén vagy egy-egy szeretett nő mosolyában, hogy megragadta, semmivé vált a kezében, eltűnt szeme elől, és kezdődött minden elölről, anyját elragadta tőle a halál, a szeretett nőket pedig az élet szeszélye. Nem lesz hát véletlen, hogy a világmindenség, a csillagos ég képe és ezzel kapcsolatos képzetek oly sok formában élnek költészetében az emberi állapotok egyetemes érvényűvé vált képeiként.” (In. Bori Imre, i.m. 126-127.) A kolosszális magány-tudat azonban nem kizárólag József Attila műveiben kap hangot a huszadik század első harmadának magyar irodalmában – elég, ha csak Tóth Árpád Lélektől lélekig című versére gondolnunk, amiben szintén a csillagos égbolt képével (a csillagok közötti roppant távolság metaforájával) fejeződik ki az emberek közti elidegenedés-érzés. A magány központi helyet foglal el a mester és mentor, Juhász Gyula életművében, de felfedezhetjük az Adyt megelőző líra, például Vajda János költészetében is.

Nem előzmény nélküli tehát a társtalanság (a társ hiányának) motívuma József Attilánál, s nem marad visszhang nélkül az őt követő nemzedékek lírájában sem. Ám a túlérzékeny költő életében hatványozottabb szerephez jut kortársainál és elődjeinél, s nem csupán személyes életproblémaként definiálható, hanem egyben rámutat a keresztény kultúrkör istenalakú hiányérzetének ontológiai pozíciójára. Érdemes tehát komolyan megfontolni Jókai Anna szavait, aki szerint „József Attila születése percétől a halál beálltáig krónikus Isten-hiányban szenvedett, de tudott róla, hogy valamiképpen, valahol és valamiért igenis van, ezért szenvedett jobban, mint az átlagember, tudott róla, mégsem volt képes a szívére szorítani, testközelbe húzni; valójában ez a gigászi küzdelem emésztette fel – s emelte nagy költővé.” (In. Jókai Anna, Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében., Tiszatáj, 2005/4. sz. 42.) Ennek tükrében érthetővé válik, hogy miképpen válhatott költészetében a Nő transzcendens, metafizikai ideállá, akiben megtestesülhetett a Mindenséggel (Istennel) való teljesség és egység (unio mystica) lehetősége. Ez a teljességigény 1933 nyarán éri el egyik csúcspontját a himnikus emelkedettségű Óda megírásával, mely költemény a műegészen belül olyan spirituális aktusként is értelmezhető, melyhez hasonlót a középkori Mária-kultuszokban találhatunk, s számos motívumának előzményét a József Attila-életművön belül – amint arra Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában című tanulmányunkban is rámutattunk – a költő korai szerelmes verseiben kell keresnünk. Nem az Óda az utolsó vers azonban, melyben a költő vallásos emelkedettséggel szólítja meg a kívánt asszonyt. A jelen írásunk címében rejlő idézet ugyanis József Attila 1937 márciusában írt Flóra című versciklusának 5. részében szintén bibliai reminiszcenciákkal juttatja kifejezésre a teljesség utáni vágyat: „Ő a mezőn a harmatosság, / kétes létben a bizonyosság, / lábai kígyóim tapossák, / gondjaim mosolyai mossák.” Ily módon Kozmutza Flóra (mint utolsó menedék) egyszerre válik a költő létezésének feltételévé, s kínálja a megváltás ígéretét. A motívum Mózes első könyve harmadik fejezetének 14-15. verséből ered, ahol az Úr a bűnbeesés után ígéretet tesz erre a megváltásra: „És monda az Úr Isten a kígyónak: mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.”

Tekintettel arra, hogy a 2013-as esztendő (a Weöres Sándor-centenárium és Dsida Jenő halálának 50. évfordulója mellett) egyben a Hit Éve is, talán nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy József Attila „mintegy előélte és lírává szentelte a figurális, szakállas Istenkép trónfosztását, s azt a lassú, de reményt egyedül hordozó folyamatot, amikor megtanuljuk a Teremtő Erőt, a szellem-testű istenséget, meglehet, régi néven, de átvilágított tartalommal szólongatni, terveiben tetten érni és a jóban társául szegődni.” (In. Jókai Anna, i.m. 42.) 

Szerb Antal szerint „az irodalomtörténet legmagasabb feladata talán az, hogy előkészítse a nagy egyéniségek megértésére való intuíciót.” (In. Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Budapest, Magvető, 1934, 14.) Ehhez azonban – a tárgyilagos és hiteles ismeretszerzésen túl – szükség van másra is: az empátia képességére. Gondoljuk csak meg, hogy miféle megoldási kísérletekre sarkallja például a rendszeresen éhező vagy végzetesen szerelmes embert a hiány kitöltésének elementáris vágya! Ha mindehhez hozzávesszük e hiány metafizikai természetét, láthatóvá válik, hogy a teljes és harmonikus élet utáni vágy olykor az életösztönnél is erősebb lehet. Különösen igaz ez a szerelemre, mivel – írja a költő Amit szivedbe rejtesz című versében – „a szerelembe […] / belehal, aki él. / De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér. / S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér ászi ágy.” A Freud nyolcvanadik születésnapjára írt költemény is jól mutatja ezt az elemi teljességigényt, melyet a pszichoanalízis a szimbiotikus deficit fogalmával magyaráz. Ám a halál, a szerelem és a táplálkozás kapcsolata az archaikus kozmológiákban is jelen van, s jelzi, hogy a primordiális lét utáni vágy olykor a vallásos érzülettel rokon magatartásformákban is megnyilvánulhat. József Attila életében a szeretethiány és az éhség többszörösen is összekombinálódott, hiszen – mint tudjuk – mindkettő központi szerepet játszott az életében. Nyilvánvaló és természetes ezért, hogy költészetére is óriási hatással volt mindkét elemi szükséglet, s sokszorosan rétegzett jelképrendszerben, komplex motívum- és szimbólumkészletben jutott kifejezésre, melyhez hozzájárult a költő műveltsége és szerteágazó érdeklődési köre.

Kutatásaink során arra jutottunk, hogy a hiány teremtő ereje József Attila életművében létrehozott egy olyan koherens és összefüggő költő magatartást, ami igazolhatóan az emberiség archaikus-atavisztikus tudáskészletéből eredő jelképek, motívumok és szimbólumok formájában nyilatkozik meg a műegészen belül. Ez az alapvetően dekonstruktív alkotói attitűd az irodalmi műben (mint önálló világban) a nyelv segítségével valósul meg, s kicsiben megismétli a nyelvteremtő ember világteremtő aktusát és formateremtő képességét. (Ez utóbbi elképzelését a költő az 1920-as évek végén több cikkében teoretikusan is megfogalmazta.) A hiány mint a teremtés disszonanciája tehát – amint arra fentebb már utaltunk –  József Attila költészetében eredetileg a biográfiából nyeri energiáját, majd az alkotás folyamán mágikus erővé válik a költői nyelvhasználatban.

Mindent egybevetve, elmondható tehát, hogy a költő önnön diagnózisát saját életével hitelesítette, majd halálával pecsételte meg. A receptet azonban nekünk kell megírni, az Ember Tragédiájára a gyógyírt nekünk kell megtalálni. A keresztény értelemben vett krisztusi szeretet fogalmát nekünk kell megvalósítani. S nekünk kell „nagy tüzeket rakni”, hogy „felmelegedjünk, mi: emberek”. Amennyiben sikerül, úgy van rá esély, hogy beteljesül József Attila munkássága bennünk. Hisszük, hogy nem túlzás: a teljesség igénye, az egységes és egyetemes világ átélésének vágya, a rejtjelekbe öltöztetett ősi világ nyelve, vágya, kódja, bája borong a költő teljes életműve mögött, melyben a hiány teremtő ereje a motiváló energia. Felderítése, átvilágítása a mi feladatunk. Össze tudjuk-e rántani egymástól táguló világegyetemeink, melyek saját természetünk megértése, dekódolása és metafizikai-szellemi síkra emelése nélkül a Semmiségbe tartanak? S tudjuk, akarjuk-e énekelni újra a Kozmosz énekét a ”hét pecsét” feltörésének ritmusára, hogy saját hangunk visszhangjai lehessünk a ”hetedik égben”? A ”szférák zenéje” saját emberi mivoltunk dallamára írt világteremtő szövegvilág kell, legyen. Fel tudjuk-e törni tehát mind a hat pecsétet, hogy a ”hetedikek” mi magunk lehessünk? Hisz ez a mi munkánk, s nem is kevés. A hiány teremtő ereje legyen ezért bennünk a hozzá szükséges isteni kegyelem: e kétes létben a megszentelt bizonyosság.

http://www.youtube.com/watch?v=AZkJ0aPDKZk

(Jelen munka a szerző 2013. április 5-én, a Költészet Napja alkalmából, az orosházi Városi Könyvtárban tartott (Petőfi Művelődési Központ) azonos című előadásának összefoglalása és továbbgondolása, valamint alaptéziseinek kifejtése és bizonyítása. Itt említjük meg továbbá, hogy a Szabad-ötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket dolgozatunkban a József Attila. Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben (Jegyzetelte, a Bevezetést és a jegyzeteket az egyes sorokhoz írta: Stoll Béla, Budapest, Atlantisz, 2000.) című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (JózsefAttila összes versei. I-II. kötet., Budapest, Akadémiai, 1984.) használtuk.)