„Meg kell becsülnünk azokat, akik az igazságot kutatják”– beszélgetés Frenyó Zoltánnal

Az elmúlt év októberében konferencia zajlott le Molnár Tamás eszmevilága címmel a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, amelynek anyagából hamarosan kötet jelenik meg. A hatvan éve az Egyesült Államokban élő filozófus Magyarországon is folytatott oktatói tevékenységet, többek közt a kilencvenes években a Pázmány Esztétika tanszékén is adott órákat. Magán a konferencián az MTA Filozófiai Kutatóintézete, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, és más intézmények előadói elemezték Molnár Tamás gondolatait. Mezei Balázs professzor úr kezdeményezésére itt vetődött fel egy Molnár Tamás Archívum létesítésének gondolata is. Interjúmban Frenyó Zoltánt, az Akadémia Filozófia Intézetének főmunkatársát, a konferencia szervezőjét és a hamarosan napvilágot látó könyv szerkesztőjét kérdeztem – természetesen minderről, de a magyar (avagy magyarországi) filozófia helyzetéről és lehetőségeirő is.

Önnek mint akadémiai főmunkatársnak és főiskolai tanárnak, továbbá mint gimnáziumi tanárnak egyszerre van rálátása a filozófia két elkülönülő területére. Egyrészt arra, amit a filozófia második vonalának nevezhetnénk, másrészt az akadémiai filozófiára. Ön szerint milyen általánosságban a magyarországi filozófiaoktatás? Leszűrödnek-e a magasabb szintű filozófiai eredmények a gimnáziumi tanításba?

A filozófia középiskolai oktatása véleményem szerint nagyon fontos dolog. Annál nagyobb baj az, hogy a filozófus szakma tulajdonképpen nem eléggé tartja számon az efféle erőfeszítéseket, hanem a szűkebb értelemben vett tudományos tevékenységre koncentrál. Holott nagyon sok esetben a középiskolában dőlnek el a dolgok. Ami a filozófia középiskolai oktatását illeti: egyenetlennek és esetlegesnek mondanám a színvonalát, illetve a tematikáját egyaránt. Nagyrészt a tanárokon múlik, hogy éppen ki mit tanít, és milyen szinten tudja folytatni ezt. Legutóbb egy pici javulás történt az érettségik tekintetében: rangját kicsit növelte az, hogy most írásbeliből is áll az érettségi, és nem csak szóbeliből. Viszont továbbra is rendkívül visszaszorított helyzetben van, mert egy vagy legfeljebb két év a tanítása, ahelyett, hogy egy teljes értékű tantárgy lenne – mert így majdnem hogy fakultatív, másod-harmadlagos szerepe van. A gimnáziumi filozófiának nincs meg a gimnáziumi tekintélye. Holott, ha belegondolunk, a korábbi évszázadokban a filozófiai műveltség és az iskolai eredmények voltak a belépők bármi máshoz – tehát alapvető tárgynak bizonyult a régebbi időszakokban. És hát az egész oktatási szisztéma sem megfelelő: a bolognai rendszerben még a „filozófia szak” megnevezés is eltűnik. Így aztán sehogy sem találja a helyét a középiskolai filozófiaoktatás. Kis színesítés csupán, mindenki csak sejti, hogy fontos lenne. Mindez roppant méltatlan a filozófia számára, és  megalázó helyzet.

Ön sokat foglalkozott a magyar filozófia történetével. Hol tart most magyar filozófiatörténet, a hazai filozófiai kultúra feldolgozottsága?

Óriási adósságaink vannak, de eredményeink is szép számmal. Ez olyan terület, ahol még nagyon sok mindent fel kellene dolgozni, fel kellene fedezni. Mindenesetre minden ilyen kérdés tárgyalása előtt egy elméleti probléma az, amit szóvá kell tenni. Ez pedig az, hogy a magyar filozófia mint fogalom probléma a filozófia számára. Tudniillik, hogy a filozófia ténylegesen egyetemes érvényű, és egyetemes fogalmakban gondolkodik. Nagy kérdés, és igazából még tisztázatlan, hogy mennyire vannak nemzeti filozófiák. Igazából három irányzat képzelhető el. Az egyik  semmi szerepet nem tulajdonít a filozófia történetében, alkotásaiban a nemzeti dimenziónak, tehát kozmopolita és internacionális. A másik véglet az, amelynek törekvése, hogy teljesen nemzetivé tegyen egy gondolkodásmódot. És van egy olyan köztes irányzat, amely a helyes – véleményem szerint. Ez nemzeti keretek közt tartja lehetségesnek az egységes gondolkodást. Tehát nyilvánvalóan nemzeti inspirációk hívják életre a klasszikus egyetemes gondolatokat is. Ha megnézzük a klasszikusokat: Hegel nemcsak egyetemes, hanem német is. Ami a magyar filozófiát illeti, vannak viták is. Magyar vagy magyarországi filozófiáról kellene-e beszélni?

A nemzetközileg ismert és elismert Molnár Tamáson, és mondjuk Lukács Györgyön vagy Lakatos Imrén kívül kiket tarthatnánk még számon filozófiai Pantheonunkban?

Rengeteg nagy alak van, akik nincsenek benne a köztudatban. A filozófiai szakma különböző okokból nem vette a fáradtságot arra, hogy az ő hagyományaikat továbbvigye. Ezeket föl kell elevenítenünk, és be kell emelnünk a nemzeti műveltségbe. Például Brandenstein Béla, Prohászka Ottokár, Halasy-Nagy József, Bartók György – remek, nagyformátumú gondolkodóink.¹ Az az igazság, hogy a szakmában van néhány műhely, amely ápolja ezeknek az elődöknek a munkásságát. A Miskolci Egyetemen, illetve az Akadémián is működik hasonló. De rengeteg munka van még itt. Színre lépni ezekkel azzal a veszéllyel jár, hogy némelyek úgy ítélhetik meg: ez tulajdonképpen másodlagos jelentőségű, nem igazán fontos. Ez egy szakmai, szellemi, politikai eszmecserének a mentén zajlik, és feladatunk meggyőzni a kollégákat, hogy a kutatás nem csupán másodlagos fontosságú.

Térjünk rá a konferencia ügyére. Hogyan fogadta az Amerikában élő Molnár Tamás a konferencia gondolatát?

A konferenciára természetesen meghívtuk a professzor urat, aki azonban idős kora miatt nem tudott részt venni a tanácskozáson. Felvételről azonban szívélyesen üdvözölte a konferencia előadói és hallgatóit. Ekképp hangzottak el köszöntő szavai: „Ahogy a mondás tartja, senki sem próféta a saját hazájában. Ez érvényes a filozófusra is. Mégis, mint látjuk, vannak kivételek. Köszönöm a szervezőknek és barátoknak, hogy ezt a napot lehetővé tették. A mai napon itt a Sapientia termében bölcseink büszkén tekintenek ránk.”

Milyen eredményeket hozott a konferencia?

Véleményem szerint a konferencia igen magas színvonalú és jelentős esemény volt a magyar filozófiai életben, amely akkor bizonyos sajtóvisszhangot is kiváltott. Molnár Tamás munkásságáról egyébként ez idáig egyetlen könyv sem jelent meg, és soha azelőtt nem tartottak róla konferenciát. Itt jegyezném meg, hogy a konferenciát Pálinkás József, az MTA elnöke nyitotta meg, aki ezzel is kifejezte támogatását a kezdeményezés iránt.
A hosszabb távú eredményeket illetően konstatálhatjuk, hogy ezen a téren az együttműködés és a felvetett problémák vizsgálata azóta is folyik a filozófus kollégák körében. A konferencián bőséggel körvonalazódtak továbbgondolandó és tisztázandó kérdéskörök.
A konferencia egyik tanulsága, élménye, tapasztalata az volt, hogy a filozófián keresztül átgondolhatjuk a nemzeti és az egyetemes kérdéseket is. Tudatosíthatjuk Molnár Tamás életművén keresztül, hogy az eszméknek hatása és jelentősége van. Szembesülünk azzal, hogy harc folyik a fogalmakért. Láthatjuk, hogy tulajdonképpen életbevágó, hogyan vélekedünk, gondolkodunk. Ezért kell megbecsülnünk azokat, akik – miként Molnár – az igazságot kutatják, melléktekintetek nélkül. 

Melyek voltak a legérdekesebb előadások a konferencián?

Nyilván érzi, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, hiszen ha ki akarok emelni valakit, egyúttal akaratlanul és méltatlanul háttérben hagyok hasonlóan kiváló kollégákat. Talán mégis megbocsát minden érintett, ha három nevet megemlítek, akiknek az előadása legalábbis énrám a legmélyebb benyomást tette. Az egyik Turgonyi Zoltán, aki előadásában a hitviták valódi tétjéről értekezvén cáfolhatatlan érvelésekkel mutatta ki és hangsúlyozta a realizmus fontosságát, elvetette a szubjektivizmust és a relativizmust, s méltatta a világhoz való pozitív viszonyulás keresztény eszméjét. A másik Frivaldszky János, aki a nyugat-európai kultúrát jogfilozófiai szempontból vizsgálva rámutatott, hogy a jogi érvényességnek mára elveszett a kritériuma s ebből a szempontból hangsúlyozta a természetjog fontosságát. A harmadik Molnár Attila Károly, aki meggyőzően mutatta be, hogy a liberalizmus a tolerancia sajátos értelmezésével a végsőkig képes elmenni elveinek érvényesítésében, a „hegemónia” fogalmát vizsgálva leírta, hogyan lehet a hatalom birtoklása nélkül is uralmat gyakorolni, s tisztázta, hogy a közvélemény uralma alatt a közvéleményt irányító csoport uralmát kell érteni.

Találkozott Ön Molnár Tamással személyesen? Ha igen: milyen benyomást tett Önre mint ember?

Sajnos, nem volt szerencsém! Amikor már Magyarországra járt és itt kurzusokat és előadásokat tartott, valahogy mindig elmulasztottam, hogy meghallgassam, esetleg személyesen megismerkedhessem vele. A konferencia egyébként eredeti elképzelésünk szerint nem a múlt év őszén, hanem tavaszán lett volna megtartva, amire Molnár Tamás szándékozott is és tudott is volna eljönni. Sajnos, mivel az MTA II. Osztályának Filozófiai Bizottsága, akkori elnökének, Nyíri Kristófnak a vezényletével – az Akadémia egész vezetésének szándéka ellenére - meghiúsította, hogy a konferencia helyszíne az Akadémia legyen, a szervezés elcsúszott és más helyszínt keresve csak ősszel tudtuk terveinket megvalósítani. Ekkor azonban már Molnár Tamás egészségi állapota nem engedte, hogy ide utazzék. Könyveinek okfejtésein és stílusán, valamint egyéb megnyilatkozásain és róla szóló filmfelvételeken keresztül azonban határozott benyomás alakult ki bennem róla. Úgy gondolom, egy rendkívül elvszerű és tárgyilagosságra törekvő ember, aki egyrészt nyitott a másik ember személyére,, másrészt örömét leli abban, hogy felismeréseivel formálja embertársát. Igazi filozófus.

Mezei Balázs a Magyar Kurírnak adott nyilatkozata szerint Molnár Tamásnak „sok olyan állítása van, amellyel vitatkozni lehet, viszont hihetetlen éles az intuíciója. Mivel 1921-ben született, egy korábbi állapot képviselője; ez az álláspont a háború után fokozatosan irrelevánssá vált. A szovjet rendszer összeomlása után nekünk ezt hagyományként kell kezelnünk, azaz meg kell néznünk, mit használhatunk belőle”.Erre vonatkozóan a kérdésem így hangzik: egyetért-e Mezeivel, illetve mi az, ami Ön szerint felhasználandó Molnár Tamás ^“eszmevilágából”, és mi az, ami kevésbé aktuális már?

Ez nagy és nehéz kérdés, de fontos. Én Mezei Balázzsal részben egyetértek, részben pedig egy kicsit másképp közelíteném meg a problémát. Nem abból indulnék ki, hogy ő mikor született, mikor távozott el, és hogy milyen állapotban maradt a gondolkodása. Hanem inkább abból, hogy Molnár Tamásnak maga a szemlélete nagyon sajátos, amely nagyon sok mindent kiválóan tud láttatni, viszont egyúttal problémák is származnak belőle. Ez véleményem szerint inkább abban ragadható meg, hogy minden jelenséget reduktív módszerrel egy-egy elvre vezet vissza. És ilyenformán a valóság összetettsége valahogy elsikkad.
Egy dolgot hadd említsek meg, ami talán jól mutatja ezt a problémát. Molnár Tamás mélyen elítéli a második vatikáni zsinatot. Egyenesen azt a kijelentést is teszi, hogy ez a zsinat az egyház történetének egyik legsötétebb fejezete. Ezzel én nem értek egyet, ez szerintem egészen félresikerült fogalmazás és szemléletmód. Ugyanakkor érteni vélem, hogy mi rejlik emögött, csakhogy a dolgok nem így függenek össze egymással. Molnár amiatt aggódik, hogy az egyház túlságosan korszakunk nyugati, liberális társadalmának képére formálódik át –  ilyenformán a tanítása veszélybe kerül, és az arculata gyengül. Úgy vélte, amikor ilyen megfogalmazásokat tett, hogy az egyháznak a zsinaton tanúsított magatartása mutatja, hogy az egyház – Maritain szavaival élve – „térdre borult a világ előtt”. Csakhogy látni kell, hogy a zsinat az egyház és a hívek számára rendkívül örvendetes és várva várt esemény volt, mert az egyház korábban be volt szorítva egy nagyon szűk mozgástérbe, és lehetetlennek tűnt az autentikus reakciója a világ kihívásaira. Ez a zsinat volt az, ami átszabta az egyház mozgásterét, és revideálta a világbeli helyzetét. Ha az egyház helyzetére gondolunk, azt is látnunk kell, hogy mai nehézségei a mai kor problémáiból származnak. Tehát szerintem önkényes redukálás az, hogy mindezek a problémák a zsinatból következnek. Inkább azt kellene mondani, hogy ha a zsinat nem lett volna, akkor még nagyobb problémák lennének.
Molnár Tamás fejtegetéseiben talál egy-két korábbi pontot, amelyekre visszavezeti ezeket a válságokat, téves felfogásokat, és ebben van ugyan némi logika, de nem a történelem, a gondolkodás teljessége van benne. Látásmódja azt mutatja, hogy az eszméknek van egy struktúrája, ez föltárandó, de a történelem nem feltétlenül ezeknek a mentén zajlik. 

A Molár Tamás Archívum hogy fog működni? Milyennek képzelhetjük a szerkezeti felépítését?

Egyelőre az archívum felépítéséről még szó sincs. Mezei Balázs megbeszélést folytatott Pálinkás Józseffel, az Akadémia elnökével, aki támogatásáról biztosította efelől. Molnár Tamás és felesége is tudnak erről. Molnár Tamás mint emelkedett bölcs úgy állt ehhez hozzá, hogy ha majd ő meghal, akkor a hagyatéka megnyugtató helyen lehet az Akadémia keretei között. Ha majd ő meghal, akkor biztosan elindul mindez, és a felesége révén indulhat el a munka. Alapvetően egy Molnár Tamás-kutatóhely lenne, életművének gondozója – tulajdonképpen, mint a Lukács Archívum. Azonban ez egy jelentős könyvtár, így szélesebb értelemben is elképzelhető az ottani munkálkodás, tehát egy jelenkori egyetemes filozófiai kutatóhely is lehet. Bázisává, intézményes hátterévé válhat néhány hasonló magyar filozófus életműve ápolásának. Itt kutatót lehetne alkalmazni – teszem azt, Hanák Tibor életművének kutatása céljából.

A Kommentár folyóirat hasábjain nyomtatásban is napvilágot látott konferencia-előadásában Mezei Balázs összefoglalta az archívum alapításának célját, illetve ezzel összefüggően a magyarországi filozófia perspektíváit. Tartalmilag idézve őt: ez egy alapítás, a magyar sorskérdéssel való foglalkozás egy eszköze, a régi ideológiai maszlag helyett egy új kezdet, ami pedig a tradícióhoz nyúl vissza, és így hoz létre valami újat a régiből: egy új, tradíción nyugvó gondolkodásmód megalkotása. Beszélhetünk a Molnár Tamás Archívum kapcsán is „új alapításról”? Lehet ez a jövő kezdete?

Én ezt így nem tudnám megmondani; ha arra gondolok, hogy a magyar filozófiai élet milyen tagolású, milyen terjedelmű, milyen rétegzettségű, és milyen irányok vannak benne, akkor azt mondanám, hogy ez egy örvendetes színesítése lenne a jövendő magyar filozófiai életnek, mindenesetre egy bázisa annak, amit Mezei Balázs is jelzett. Tehát tényleg lehetne egy önösszeszedésnek, öntudatra ébredésnek is egyfajta kohója. Az szerintem átláthatatlan, hogy milyen kifutása lenne ennek, és ezt egyelőre nem is érdemes túl távlatosan megfogalmazni. Arra kellene koncentrálni, hogy az archívum elkezdhessen működni. A magyar filozófia problémáját idekapcsolva: egy ilyen archívum nagyon jó terület lehetne arra, hogy ezt művelhessük.

Végezetül az ön filozófiai terveiről, jövőben megvalósítandó munkáiról szeretnék tudakozódni.

Az effajta kérdés mindig jólesik az embernek. Én egy irányzattal, szellemiséggel, de két korszakkal foglalkozom: ezek az ókeresztény és a huszadik századi filozófia. Mindkét területen vannak félkész dolgaim. Amit már görgetek egy ideje magam előtt, az egy Szent Ágoston kötet lenne. Régóta írok róla, és mindez egy ideje összeállt, így egy tematikussá váló kötetről lenne szó. Ezt a közeljövőben szeretném kiadni a kezeim közül. A másik pedig XX. századi ügyekre vonatkozik: ez esetben tanulmánykötetről lenne szó az elmúlt évek tanulmányaiból, előadásszövegeiből. Korfordulón lesz majd remélhetőleg a címe. Valamint Prohászka Ottokárt kutatom egy ideje, a vele kapcsolatos eredményeimet, írásaimat szeretném összeszerkeszteni egy egységesebb kötetbe.

¹Az interjúban elhangzott rövidke lista kiegészítésére álljon itt egy részlet Frenyó Filozófiai kultúra című könyvéből.

„Emlékeztetnénk arra, hogy a két világháború között nevet szerzett gondolkodóink közül 1945 után mások mellett az alábbiak kerültek emigrációba, a szakma peremére, elszigeteltségbe vagy a teljes kitaszítottság állapotába; egyiküket pedig (Révayt) meggyilkolták (nevük után elhalálozási évüket tüntettük föl): Gr. Révay József (1945), Schütz Antal (1953), Horváth Sándor (1956), Kornis Gyula (1958), Kovrig Béla (1962), Prohászka Lajos (1963), Mitrovics Gyula (1965), Jánosi József (1965), Dékány István (1965), Bognár Cecil (1967), Hamvas Béla (1968), Mihelics Vid (1968), Bartók György (1970), Várkonyi Hildebrand (1971), Ivánka Endre (1974), Ravasz László (1975), Halasy-Nagy József (1976), Kecskés Pál (1976), Kibédi Varga Sándor (1986), Baránszky-Jób László (1987), Brandenstein Béla (1989), Noszlopi László (1991), Hanák Tibor (1999). Ha e felsorolt gondolkodóink egy része megtartja katedráját, tanítványi körét és szellemi befolyását, filozófiai életünk a maga intézményeivel, résztvevőivel és irányzataival nemcsak az ezt követő évtizedekre, hanem máig hatóan alapvetően másként alakult volna.” (Frenyó Zoltán: Filozófiai kultúra. Tinta. Budapest. 2008. 42. old.)