„Mindenkinek le kell lőni a maga oroszlánját”

Bíró Gergelyt ismerhetjük Az év novellái és a Magyar Napló szerkesztőjeként, de mint prózaíró 2010-ben jelentkezett első kötetével, mely öt elbeszélést és egy kisregényt tartalmaz.

Az első, önálló kötetről írni a legnehezebb, hiszen viszonyítási alapunk még nincsen, nem tudjuk, mit várjunk.

A harminckét éves író kamaszkori élményeit sűrítette ebbe a kötetbe. A visszaemlékezés során a ’90-es évek kihagyhatatlan elemei kerülnek felszínre: a Nirvana, a népszerű Twin Peaks sorozat, a jól ismert Ikarus diszkó. Mondhatjuk akár a ’90-es évek naplójának is a művet, mely által egy férfi önértelmezése bontakozik ki. De miféle önértelmezés? Amit a fenti idézet is sejtet: az előttünk álló nehézségeket le kell győzni, de még fontosabb a hit abban, hogy győzünk. „Mert hogyan is lőhetne bárki oroszlánt, ha nem hisz benne, hogy Afrika eljön érte.” A jelenből visszapillantva a múlt könnyebbnek tűnik, egy-egy kellemetlen emlék is bolondossá válik, a múlt szép emlékévé. Bíró Gergely fiatalos stílusát bizonyítja az is, hogy az egész könyv alatt úgy éreztem, mintha tényleg egy tizennyolc éves fiú ült volna le érettségi után gyorsan összeszedni az emlékeit, még mielőtt azok teljesen elvesznének a felnőtt korba lépve. Mégis érdekes kettősség, hogy ez a könnyed, közvetlen stílus olykor bonyolult mondatszerkezetekbe és költői képekbe fordul át: „Barbárokat fed a tengernyi megszürkült haj, amelyet klórmésszel fertőtlenítettek és fokozatosan emelkedve halmoztak az üvegfal mögött, hogy az ember úgy érezze, bármelyik pillanatban ráömölhet a mindenség a tőből lemetszett, különállóságát őrző vörös fonattal együtt, ami elől végképp nem lehet kitérni.” Az ehhez hasonló mondatok olykor megtörik a lendületes olvasást.

Az egyik legnagyobb probléma mégsem ezzel a bonyolult megfogalmazással van, hanem magával a témával. Aki a felnőtté válás szárnypróbálgatásairól akar írni, annak nagyon nehéz dolga van, hogy ne legyen sablonos, közhelyes. Szólnak-e másnak a kamaszkori csetlés-botlások, viccelődések, mint maguknak a kamaszoknak? Kevés a valószínűsége annak, hogy az idősebb nemzedéket érdeklik egy tizenéves fiú bolondságai, már rég kinőttek ebből és más problémák foglalkoztatják őket. A '90-es évek „éretlenjei” mindenképp célközönség, hiszen ebben az időben játszódik, illetve az utána következők, a mostani fiatal húszasok. A jelen gimnazisták már aligha. A mai tinédzser réteg, ha olvas, akkor a vámpíros, horroros vonalat követi (mint Darren Shan és Stephenie Meyer), ezt mutatja a világszerte eladott milliós példányszám, de hazánkban is ezek a könyvek fogynak leginkább.

A könyv elején még úgy éreztem, mintha Karinthy Tanár úr kérem című művének lenne a 21. századi változata, a kisregénynél pedig már „Nirvana memoárt” éreztem. Aki nem szereti Kurt Cobaint, vagy inkább fogalmazzunk úgy, akit nem érdekel, az is annyi információt tud meg róla és a grunge életérzésről, hogy talán az sok lehet, ráadásul erre építeni egy irodalmi alkotást nem túl szerencsés. A kisregény a Nirvanaval kezdődik (a főhős rajongva néz egy koncertfelvételt) és azzal is végződik, pontosabban Kurt Cobain alakja a meghatározó. A főhős példaképének tekinti őt, konfliktusba is azért bonyolódik rendszeresen, mert nem tagadja meg azt az érzést, amit ad számára ez a zenekar. Oroszlános büszkeséggel és bátorsággal áll ki saját hite mellett.

Bíró Gergely stílusára leginkább a cselekménytelenül cselekményes elbeszélés jellemző. Éppen ezért nehéz összefoglalni, mi történt a kisregény és a novellák során. Apró, jelentéktelen momentumokból áll össze a cselekmény váza. Ez előnye vagy éppen hátránya egy irodalmi műnek, azt mindenki döntse el maga. És bár a cselekmény hiánya nem egyenlő a feszültség hiányával, itt mégis ezzel találkozhatunk. Sajnos izgalom, de még enyhe gyorsuló szívverés sem kerített hatalmába a 230 oldalt végigolvasva. Úgy vélem, legnagyobb hiányossága éppen ez a kötetnek: a művek egyike sem kelt feszültséget. Nem gondolkodtat el. Azért kivételek mégis akadnak...

Az Alvajárók címet viselő elbeszélésben nem történik más, minthogy F.P.-t, míg a rendelőben vár, megszólítja egy másik várakozó, Béla. A narrátornak kevés szerep jut, de a dialógusok is tudtunkra adják, valami nincs rendben Bélával. Egy szatyor plüssállatot és desszertet hozott az ápolóknak, az orvosnak; olyan naptárt ad F.P.-nek, ami már rég lejárt. Az általa elbeszélt történetek realitása megkérdőjeleződik. Bennünk, olvasókban kétség marad, mennyire hihetünk Bélának, de azt érezni lehet, hogy ezt az „alvajárót”, aki álomvilágban él, komolyan venni nem érdemes; hiszen Béla egy szmájlis hózentrógeres, macis pólót viselő nundzsaku-harcos, aki „denevérfejű” fiát gyönyörű csodagyereknek tartja. Bár saját világában él, mégis önigazolásra, biztatásra vágyik. „Kiskutya, póni, csacsi, egér… alatta meg bonbonok! Mennyi ajándék! Nézd meg. Mit gondolsz, tetszeni fog nekik?” „Szóval ez a gyerek. Szép kölyök, nem?”

Ebben az aprócska és egyszerű történetben nagy életigazság fogalmazódik meg: „Mennyivel szebbnek tűnik a gyerek, tűnsz te magadnak, ha én mondom… Az én szemem rossz, és mindenki másé az a tiedhez képest, ha rólad van szó. Neked mégis a másé kell. És milyen igazad van… Nincs mit tenni, mint tekintetekben nézni magunkat, hátha ránk bólintanak a fejek.” Ha másoknak megfeleltünk, akkor már magunknak is? Akkor már megnyugodhatunk, és nem kell szétnézni a világban? – tehetjük fel a kérdést mindannyian.

Bíró Gergely hitelességét éppen azzal nyeri el, hogy hétköznapi témákat egyszerűen, kedvesen, olykor humorral telítve mesél el. Szereplői akár mi is lehetnénk. A könyv egésze arra mutat rá, és az elbeszélő önértelmezése is azt bizonyítja, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát. Ilyen harc volt számára a kamaszkor, ezt a fontos lépést ő oroszlánnal táncolva tette meg.

Bíró Gergely, Oroszlánkeringő, Magyar Napló, Bp., 2010.