„S aztán gyúrjuk, csak gyúrjuk!”

Vannak olyan előadások, melyekről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Melyek után a színházból kilépve az ember még sokáig töltekezhet az élményekből. Legyen szó eget rengető katarzisról, lelki pokoljárásról, társadalmi görbe tükörről – az ilyesmire mindig is szükség volt, és szükség is lesz. Ezért is hiánypótló a Picasso kalandjai a Pécsi Nemzeti Színház színpadán. Tarka, lendületes, néhol groteszk, néhol könnyedebb produkció, tökéletesen eltalált szereposztással, és nem mindennapi szövegkönyvvel. Nos. Eddig a színtiszta dicséret. És most jön Sirkka éneke.

Ugyanis az előadást megelőzte egy kultuszfilm. Egy alapvetően könnyed, néhol groteszk produkció. Az 1978-as Picasso kalandjai (Picassos äventyr), melynek hazánkban óriási rajongótábora alakult ki. Hans Alfredson és Tage Danielsson jegyzik e remeket, amelyet egy svéd városkában, Tomelillában forgattak. A film maga Picasso életéről szól, igaz, nem éppen biográfiai hűséggel, hanem, ahogy a szerzők fogalmaztak: „Ezer szeretetteljes hazugság”-gal. Nos, ezt a sikert kellett a pécsieknek utolérniük. Adott volt tehát egy zseniális koncepció. Egy izgalmas, szórakoztató, olykor el is gondolkodtató életút, egy ismert és ismerni vágyott személyiség. Nem volt érdemes tehát túl sok dolgon változtatni, mert ami már biztosan működött egyszer, az másodszorra is fog. Nem tudni, mekkora teret engedett maga a licensz, ám sajnos azt kell, hogy mondjam, az előadás végig pengeélen táncolt a biztos kezű rendezés és a bizonytalan koppintás között. Becsületükre szóljon, nem billent át soha ez utóbbiba.

A darab a XX. század világát, és annak fonákságait tárja elénk az ifjú Picasso életútján keresztül. Már a születése előtt követni kezdjük őt, az anyaméhben, s tekintve, hogy egy abszurd előadásról van szó, nem is akármilyen módon. Óriáskivetítőn láthatjuk, ahogy a magzat az anyaméhben kifejlődik, s ezalatt tarka ruhás táncosok, illetve egy magyar nyelvű narrátor avat be minket a születés titkába. S hogy miért is említettem meg, hogy magyar nyelvű a narrátor? Mert az előadásban az ő szavain kívül csak spanyol, angol, német és francia beszédet hallhatunk. (A nyelviség ilyetén kezelésében megegyezik az előadás a filmmel.) Az ifjú Picasso tehetsége már idejekorán megmutatkozik, jelen lehetünk a pillanatnál, mikor első remekművét megfesti, s attól fogva minden jelentős mű alakulását nyomon követjük egy vetítővászon segítségével, melyre a főszereplőt alakító Hajduk Károly kézmozdulatai viszik fel az alkotásokat.

A vászon fontos játékelem, számos jelenetben ebből jönnek elő a szereplők, s ezen jelennek meg azok a tájak (Párizs, London, New York), melyeket az eredeti svéd filmben Tomelilla városa ”játszott”. S ha már a fontos ”elemeknél” tartunk, kiemelném a táncosok és egyéb közreműködők szerepét, ugyanis nincs olyan jelenet, melyben ne vennének részt, mozgalmasabbá téve a történéseket. Ők a pályaudvaron ölelkező szerelmesek, ők a moszkvai balett táncosai, ők a második világháború alatt bújtatottak. Picasso életének minden egyes percét benépesítik. Mikor pedig az ifjú festő elindul, hogy Párizsban csináljon karriert, a nyelvi humor és gegek kerülnek előtérbe: a filmet ismerők arca azonnal mosolyra húzódik, amint elolvassák: „A-g-u-a.” A világ sokszínűségét, s az ebből fakadó kommunikációs problémákat a különböző nyelveken való beszéd jeleníti meg, nem kevés humorral.

Párizsban Picasso számos korabéli hírességgel ismerkedik meg, társaságában megfordul Matisse, Hemingway, Rousseau, van Gogh és Toulouse-Lautrec is. Ám az igazi felfedezője a híres írónő, Gertrude Stein, akit a film hagyományait követve egy férfi játszik (Tóth András Ernő). Ám a kezdeti sikert szörnyű történelmi események követik, megélhetjük Pabloval a második világháború borzalmait, és a szemünk láttára festi meg híres Guernicáját. A darabban feltűnik Churchill (Józsa Richárd) és Hitler (Széll Horváth Lajos) is, akik két emelvényről, egymás szavába vágva szónokolnak.

Végül Picasso idősebb éveire megéri azt, ami minden művész rémálma: otthonából még életében múzeum lesz, Guernicájára Ingrid Guggenheim személyesen tűzi ki az árat. Nem sokkal később élete szerelmére is rátalál, akit fiatal korában, három rabló karmai közül mentett meg. Ám a csodálatos szépségű Doloresből az idő egy megfáradt, fogatlan asszonyt csinált, s így az a gyönyörű leány, akit Pablo követni kezd, nem más, mint Dolores unokája. Mind a film, mind az előadás megpróbálja bemutatni ezt a századot úgy, amint volt, a maga tragédiáival, a maga humorával, színeivel, visszásságával. Az abszurd egy sokkal szerethetőbb oldalát mutatja, mely által talán az elkövetkező időket is jobban megérthetjük. Mindehhez nagyban hozzájárul a kiváló színészi játék, Pablo édesapjának szerepében Köles Ferenc kápráztat el temperamentumával, Picasso édesanyját, Dona Maria alakját Stubendek Katalin megformálásában láthatjuk, Ingrid Guggenheim pedig Uhrik Dóra segítségével kél életre, sőt, ez utóbbi szereplőt külön kiemelném, mint pompás narrátort. A Pablo Picasso-t alakító Hajduk Károly pedig igazán remek választás, energikus, szórakozott, minden gesztusában valódi bohém.

Tehát a színészi játékra egy rossz szót sem lehet mondani. A díszlet is remekül sikerült, a vetítővászon, a festett ajtók és a színpadon olykor meg-megjelenő ágy is híven szolgálják az előadás dinamikáját. Sőt, néha még a táncosok és egyéb közreműködők is bútor szerepbe kerülnek: mikor Pablo zsidókat bújtat a második világháborúban, műtermében csapnak, függönynek, csendéletnek álcázza őket. Az utolsó pillanatig zseniális. Akárcsak Sirkka éneke. Sirkka (Stubendek Katalin) egy dizőz, akivel Párizsban ismerkedik meg Picasso, s azonnal szenvedélyre lobban iránta. Ám a hölgy mást sem csinál, csak énekel. Állandóan ugyanazt a finn receptet. Szakadatlanul ismételgeti, míg minden hallgatója iszonyatosan meg nem unja − mert jóból is megárt a sok. Tanulságul pedig álljon itt az egész dal:

„Näin laita kalakukkoa!
Nyt ota vettä ja soulaa,
Sen jälken voita, jauhoja,
Sen jälken vaivataan,
Sen jälken vaivataan!
Nyt raakaa kalaa, silavaa
Ja pannan taikinalle, rakas!
Näin laita kalakukkoa!
Nyt ota vettä ja soulaa,
Sen jälken voita, jauhoja,
Sen jälken vaivataan,
Sen jälken vaivataan!”

(„Így készül a halkakas:
Végy vizet és sót,
Adj hozzá vajat és lisztet!
S aztán gyúrjuk,
Csak gyúrjuk!
Majd nyers halat és szalonnát
Tölts a tésztába, drágám!
Így készül a halkakas:
Végy vizet és sót,
Adj hozzá vajat és lisztet!
S aztán gyúrjuk,
Csak gyúrjuk!”)

Hans Alfredson és Tage Danielsson: Picasso kalandjai
Pécsi Nemzeti Színház
 

Rendező: Méhes László
Társrendező-koreográfus: Horgas Ádám

Szereplők: Hajduk Károly (Pablo Picasso), Uhrik Dóra (Ingrid Guggenheim), Köles Ferenc (Don Jose), Stubendek Katalin (Sirkka, Dona Maria és id. Dolores), Vlasits Barbara (ifj. Dolores), Széll Horváth Lajos (Alice B. Toklas, Hitler, Apollinaire és modell), Józsa Richárd (Végrehajtó, Rousseau, Churchill és pap), Tóth András Ernő (Gertrude Stein és szerelő)

Közreműködtek: Kollár Daniella, Nagy Írisz, Harka Máté, Kerekes Soma Lőrinc, Matola Dávid, Czéh Dániel, Ujvári Katalin, Kocsis Viktória, Mangold Roland, Cseporán Zsolt, Petrinovics Kristóf, Szabó Márk József, Rajnai Attila

Bemutató: 2012.szeptember 28.

video