„Sosincs két teljesen ugyanolyan koncert” – interjú Egyedi Péterrel

Egy hangulatos kávézóban, a Lehel tér közelében beszélgettem Egyedi Péterrel, az Óriás és az Isten Háta Mögött zenekarok oszlopos tagjával dalszövegírásról, zeneszerzésről, lemezkészítésről, koncertezésről és ambíciókról.  

Az Óriás 2005 végén alakult, de már azelőtt is zenéltél különböző formációkban. Mesélnél arról, hogy mikor és hogyan kezdtél el zenével, zenéléssel foglalkozni?

Gyerekkoromtól fogva, ugyanis szüleim zenei általános iskolába járattak, ahol eleinte csellózni tanultam, de azt egy év után nem bírtam. Nem szerettem, hogy mindig el kellett járni meghatározott időre, azt, hogy előtte gyakorolni kell, meg bemutató koncerteken játszani. Aztán 2-3. osztályos koromban felfedeztem apám gitárját a sarokban és kiderült, hogy ez sokkal jobban érdekel, mint a cselló. A gimnázium idején először a tábortüzes gitározgatások mentek a különböző kirándulásokon, majd a tanárzenekarba is meghívtak. A gimnázium közepe-vége fele meg zenekart alapítottunk – először feldolgozásokat játszottunk, majd 1997-től saját számokat is írtunk. Ezek után jött az Amber Smith, az Annabarbi, az Óriás és az Isten Háta Mögött.

Gitározni teljesen magadtól tanultál vagy tanárok által?

Nem tanároktól tanultam, mivel volt ez a bizonyos „konfliktusom a rendszerrel”. Szüleimnek is feltűnt, hogy nem járok el csellózni, viszont szeretem a gitárt fogdosni, ezért megleptek először egy Muszty–Dobay gitáriskolával – a feléig eljutottam, de aztán sokkal jobban érdekelt az, hogy én mit kezdek a dologgal. Utána kaptam egy Maxtone márkájú tajvani akusztikus gitárt és onnantól gyakorlatilag megállíthatatlan volt az út… A gitározás lényegében egy érdekes kirándulásként kezdődött. Mikor leültem gitározni és össze-vissza játszottam, az olyan volt, mintha új világot fedeznék fel. Pont ez tetszett benne, hogy lehet rajta keresgélni, így-úgy lefogdosni, az alapján menni tovább, hogy amit hallok, az furcsa, hamis, nem jó és akkor ezt egy kicsit errébb, azt egy kicsit arrébb fogom le. A kalandozástól, a felfedezés izgalmától és a sokféle megszólaltatási lehetőségtől lett érdekes számomra. Ezzel egy időben dalolászni is elkezdtem. Nagyon szerettem, amikor apám lemezeit hallgatva ráterceltem, ráénekeltem különféle vokálokat, s amikor már kialakultak az együttzenélések, akkor jött, hogy én szívesen énekelek a zenekarokban is.  

Emellett még basszusgitáron is játszol…  

Igen, de ez egy későbbi történet. A 2000-es évek elején kezembe került egy basszusgitár és hirtelen bele is szerettem, mert ugye teljesen más megközelítést, hozzáállást igényel. Aztán összebarátkoztam a Tomival (Pálinkás Tamás – szerk.) 2003 tájékán, aki elhívott az IHM-be. Onnantól kezdte, viszonylag állandó módon a basszusgitárral is foglalkozom, de kevésbé aktívan. A főhangszerem minden szempontból a gitár maradt, de emellé a zongorát szeretném bevenni egyszer valamikor, csak még nem kezdtem hozzá…

Mivel volt részed mindkét elsajátítási módszerben, hogyan látod ezeket? Szerinted volt valami előnye (vagy hátránya) az egyiknek, szemben a másikkal? 

Nem ilyen szempontból közelítem meg, hogy van-e előnye vagy hátránya. Az biztos, hogy teljesen más a kettő. Például a klasszikus éneklés esetében is más dolgokon van a hangsúly, mint mondjuk egy popzenekarban, ami arról szól, hogy kiadd a benned rejlő akármit – a szabályokat fel tudod rúgni, lehet sikítani, hörögni vagy bármit, amiről úgy érzed, hogy az te vagy.

Ezzel azt akarod mondani, hogy az iskola bizonyos értelemben korlátok közé szorít?  

Igen, én azt éreztem. Az elején, mikor valamelyest beat zenét játszottunk, a klasszikus énekképzésemből kifolyólag nagyon szépen próbáltam énekelni. Aztán jött egyfajta átnevelődés és rájöttem, hogy igazából máshogy is lehet énekelni, mint ahogy addig én gondoltam. A klasszikus énektanulásnak volt egyfajta rám rakódása, de abból sikerült kihámozni, hogy mi az, amit esetleg én tudok másképp, vagy amit csak én tudok.  

Az Óriás dalszövegei tőled származnak. A többiek minden esetben elfogadják az általad írottakat?  

Többnyire igen, ritkán vannak ellenvetések. Egy-két alkalommal előfordult, hogy pár szót furcsának tartottak, de volt olyan is, hogy nekem kellett kérdezgetnem a többieket, hogy mit gondolnak, vállalják-e vagy sem. Az új lemezes dalok kapcsán egy ilyen eset történt – a Halkítsd című dalban elhangzik az, hogy „Hol a szerelem?”. Ez elsőre kiverte a biztosítékot, de nekem ez egy kulcsfontosságú sor. Tudod, a zenészeknél van olyan, hogy ’jóra hallgatni’ – amikor megírsz egy dalt, és nem vagy biztos abban, hogy jó-e, viszont annyit hallgatod, hogy aztán megszokod, elfogadod. Végül a többiek is ’jóra hallgatták’ ezt a számot, s az idézett sor megmaradt.

Mi szokott előbb megszületni, a dalszöveg, amelyre majd felépül a zene, vagy fordítva?

Ez is változó, sokféleképpen alakulhat. Előfordul, hogy éneklés közben beugranak szavak, sorok, egy gondolat, s akkor azt vagy a próbán, közösen dolgozzuk tovább, vagy hazaviszem és befejezem. De ha csak otthon ülök, és épp van valami az eszemben, akkor azokat fel szoktam írni „cetlikre”. Egy dal alakulásánál beleolvasok ezekbe, hogy van-e olyan, ami passzol az adott helyre, s akkor beleírom, tehát nem feltétlen a „nulláról” indulok. Nagy általánosságban a zenével együtt kezd születni a szöveg, kialakul egy foszlány, amely elindítja a folyamatot, gerjeszti az újabb irányt, hogy merre is menjen az egész tovább. Persze hajlamos vagyok „túlírni” egy szöveget – lehet, hogy leírva a szemnek jólesik azt olvasni, de nem feltétlen jól énekelhető. Ezért kell utána még nyesegetni, hogy dalszövegként tudjon funkcionálni, nem csak papírra leírva. Az a fontos, hogy (hangulatában) a szöveg a zenével legyen párbeszédben, a zenével együtt működjön, mondhatni ikertestvéri viszonyban álljanak egymással.  

A szövegvilágod meglehetősen költői. Egyáltalán nem motivál egy verseskötet gondolata?  

Nem, mert én nem tartom magam költőnek. Tény, hogy nagyon foglalkoztat az írás, szeretem a szavakat, szeretem a gondolatok ilyen formájú megnyilvánulását. Sok mindent írok, ami úgy elsőre kijön, de azzal utána nem úgy foglalkozom, hogy az versként is megállja a helyét, hanem az elsődleges szempont az, hogy az adott dalban működjön. Fontos, hogy meglegyen a folyamat, amelyben a zene és a szöveg egymást gerjesztik.

Szerinted szempont, hogy egy szövegnek legyen „üzenete”?

Nem. De ki mit hív üzenetnek? Nekem az a fontos, hogy legyen benne valami az íróról, valami, ami csak arra az emberre jellemző, és csak ő tudja úgy elmondani. De annak nem feltétlen kell üzenetnek lennie. Mindig tetszett, amikor olyat olvastam, amiből azt éreztem, hogy a szerző hogyan gondolkodik a világról. Nyilván az is fontos, hogy őszinte legyen - egy dalszöveg is akkor tud jó lenni, ha hitelesen elő lehet adni.

A sajátos hangzásvilág miatt gyakran mondják, vagy írják a zenétekre azt, hogy „óriásos”. Szerinted ez miben áll?  

Hát ez nagyon kedves, de tisztázni kellene, hogy ki mit ért hangzásvilág alatt. Ha nagyon szigorúan veszem, akkor a hangzásvilágunk klasszikus (dob, gitár, basszusgitár, billentyű, ének), tehát nem egy forradalmi felállás. Talán abban rejtőzhet a zenekar egyénisége, ahogyan ez a négy ember ezt a négy hangszert megszólaltatja. Vagy abban, ahogyan a bennünk rejlő energiák révén a dalokat játsszuk… Végül is attól óriásos, ahogy az Ákos basszusgitározik, a Dávid dobol, a Laci billentyűzik, én gitározok, énekelek, írom a szövegeket. A dolgok ilyen együttállása teheti különlegessé a zenekart.  

Nem félsz attól, hogy ez egyszerre skatulya is?

Nem, vagyis hát nem érdekel. A nagyon hozzáértők azt szokták mondani, hogy az csak előny, ha valami markáns és felismerhető. Például, ha elindul egy Jacko dal és bejön az ének, akkor azt mindenki egyből felismeri. Szóval én örülök annak, ha azt mondják a zenénkre, hogy „óriásos”.

A hivatalos sajtóanyagban az új lemez kapcsán az áll, hogy „háromnegyed órányi Óriást ígér, a zakatolástól a halk líráig, a himnikustól a pörgősig, az ívestől a konstansig”. Ezek szerint elég tág keretek között mozogtatok, amelyben a változatosságé és a hullámzásé a főszerep. Hogyan született meg ez a koncepció?  

2009 végén, mikor elkezdtünk demózni, mindenki látta, hogy az új anyag változatosabb lesz. Azzal a tévhittel is bajom volt, miszerint a magyar rock zenében csak akkor lehetsz jó, ha van egy koncertnyi pörgős anyagod, amivel folyamatosan heves reakciót tudsz kiváltani az emberekből. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem egy koncert is akkor jó, ha van íve, ha valahonnan eljut valahová. Aztán a lemezfelvétel végén még mindig nem volt meg a lemez címe, sok ötletet felírtunk, de ezek elmentek a viccelődés irányába, míg a stúdiózás utolsó előtti napjaiban mondta valaki a hullámot, mint szót, és gyorsan elkezdtünk a hullámokra agyalni. Végül a több verzióból kiválasztottuk a Példák hullámokrát, mert ez jellemzi a legjobban, hogy nem egy konstans, hanem íveket bejáró anyagról van szó.

Először robotok (Jön.), aztán hullámok kerültek a borítóra – miért döntöttetek az egyszerű, minimalista stílusjegyek mellett?

Mindegyik Ákos alkotása, mivel ő a mi drága képzőművészünk. Amikor a robotot festette, akkor éppen olyan korszaka volt, amely a fogyasztói társadalom érdekesebb tárgyaira, jelenségeire fókuszált. Azért választottuk a kis robotot, mert az nézett ki a legjobban. Szerintem szebb, ha valami egyszerűbb, átláthatóbb és egyértelmű hangulatot sugároz. A hullámos-borító elsőre Ákos javaslata volt, ha már a cím hullámos, akkor a három hullám is adott. Aztán én is ragaszkodtam ehhez a megoldáshoz, mivel nagyon szeretem az ikonikus dolgokat, s így könnyen megjegyezhető, felismerhető az album.

Ha figyelembe vesszük a lemezeladás itthoni, siralmas helyzetét és a letöltés térhódítását, akkor felmerül a kérdés, hogy ennek tudatában mégis miért készítenek a zenekarok lemezt?  

Ez egy nagyon fontos dolog. Valószínűleg ahhoz is köthető, hogy pont abban a korban nőttünk fel, amikor ez virágzott; imádtuk a kedvencek CD-it kézbe venni, fel lehetett rakni őket a polcra stb. Nyilván mi is fejlődünk a korral, az én zenekönyvtáram már teljes egészében digitális. Ugyanakkor, amit alkotunk, azt megbecsüljük és szeretjük annyira, hogy legyen egy fizikai megtestesülése is, de nyilvánvaló, hogy ebből akkora bizniszt már nem lehet csinálni, mint régen.  

A zenekar négy klipje (Fát dönteni, Az a kellő hő, Az egyikben ott és Gyere, gyere) is saját elképzelés alapján született. Milyen szempontból fontos egy klip?

Igen, mindegyik közös munka eredménye és nagyon büszkék vagyunk rájuk. Nem az volt, hogy elmentünk egy kreatív irodához, hogy találják ki helyettünk az egészet, hanem barátokkal együtt dolgoztunk. Nyilván azért nem készítettünk volna klipet, hogy művészileg szárnyaljunk, de fontosnak tartom, hogy legyen képi csatolása is a zenekarnak. A klip egy újabb felület, amin keresztül eljuthatsz az emberekhez, amely által megismerhetik a zenekart. Valamilyen szinten ad egy pluszt, hogy a zenekar a zenéjén kívül még hogyan gondolkodik a világról, erről lehet egy kis üzenet a klip. Manapság ez a legkelendőbb zenehallgató felület az interneten, az emberek szeretnek klipeket nézni…

Szerinted lényeges, hogy egy klip képi világa „magyarázza”, alátámassza a dalszöveget?

Nem feltétlen érzem szükségszerűnek, de nagyon jó, ha ez a harmadik „dimenzió”, a képi bejön a zene és a szöveg mellé, s erősíti az addigi kettőt. Így még hatásosabbá tud válni az egész.  

Elsősorban koncert- vagy stúdiózenekarként tekintesz az Óriásra?

Koncertzenekarként, de inkább úgy mondom, hogy élő-zenekarként, mivel mi az élő megszólalást szeretjük. A stúdiónak is megvannak a szépségei, de az alapvetően utókozmetikázás. A daloknak, az egész köztünk rejlő kémiának élőben kell működnie, és működik is. Ha jó a koncert, akkor pláne igaz ez, hisz olyan pluszt tud adni, amelynek átélése az egyik legjobb dolog a világon. Egy koncert arról szól, ahogyan a zene szeretete ott helyben megtörténik, és ahogyan azt együtt megéljük. Persze lemeznek is kell lennie, mivel nagyon fontos a dalok éppen aktuális lenyomata, ami kvázi az örökkévalóságnak lesz eleresztve, de alapvetően az a legfontosabb, hogy élőben játsszunk.

Szerinted fontos a közönséggel való kommunikáció? Nálatok ez annyira nem jellemző…  

Változó, de ez pont annak a varázsa, hogy egy koncert soktényezős - aznapi hangulat, fáradtsági szint, közönség reakciói stb. Persze fontosnak tartom a kommunikációt, de nem olyan szempontból gondolok rá, hogy akkor stand-up comedy-be kell átmennie egy koncertnek. Tény, hogy sokat nem szeretünk beszélni, mert minek, nem azért jönnek az emberek, hogy engem vagy a többieket hallják beszélni, de nyilván fontos, hogy ha bármi odakapcsolódó dolog eszedbe jut, ami abba az estébe belefér, akkor azt elmondd.

Az improvizációnak mennyi teret hagytok?

Nem sokat. Minket bizonyos tekintetben kielégít az, hogy akárhányszor játsszuk a dalokat, azok mindig másak, hiszen sosincs két teljesen ugyanolyan koncert. Néha van olyan, hogy egy dalt nem hagyunk abba, hanem továbbvisszük valami másba, de ez annyira nem jellemző. Az improvizáció inkább abban nyilvánul meg, hogy az ezerféle tényezőből összeálló, akkori hangulatot ki hogyan reagálja le, és az hogyan befolyásolja az este további menetét.

Mit gondolsz, ha egy zenekar kizárólag az anyagi sikert, a több ezer fős közönséget szeretné megcélozni, az egyértelműen maga után vonná a művészi értékek, vagyis a színvonal csökkenését?

Erre te is tudod a választ! Van egy bölcs mondás, miszerint "Abba produkció még nem bukott bele, hogy a közönség ízlését-igényét alábecsülte volna!" (H. L. Mencken – a szerk.) A jelenlegi kulturális helyzetben ez az állítás elég meghatározó. A hozzánk hasonló zenekaroknál ez nem is tud másként működni, mint hogy azt csinálod, amit tudsz illetve szeretsz, és nem kalkulálsz olyan hülyeségekkel, hogy a zenéd például „MR2-kompatibilis” legyen. Érdekes, a második lemezünkkel kapcsolatos legnagyobb kritika az volt, hogy nincs rajta olyan sláger, amibe az egész ország belekapaszkodhat. Hol érdekel ez engem? Szerintem csak akkor lehetsz sikeres és hiteles előadó, ha tudod, hogy ki vagy és mit akarsz. Ha törekedsz valamiféle speciálisra, hogy olyasmit alkoss, ami addig még nem volt. Igazából akkor lennék boldog, ha tudnám, hogy nyugodtan járhatnánk az országot és jó hangulatú művházas vagy klub-bulikat tarthatnánk, de lényegében nincsenek jacko-i magaslatokat súroló vágyaink.

Tehát az sem foglalkoztat, hogy külföldön is szerencsét próbáljatok?

Grandiózus, globális terv nincs, bár kétszer is voltunk már külföldön (Erdélyben, a gyergyószárhegyi Muuuvi rövidfilmfesztiválon, illetve Hollandiában, Groeningenben az Eurosonic-on), mindkettőt imádtuk, de az, hogy külföldön próbáljunk meg befutni, meg angolul írjunk szövegeket… Nem érzek késztetést, hogy ez miért történjen meg. Viszont a magyarlakta települések vonzanak, onnan többnyire pozitív koncertélménnyel jönnek haza a zenekarok.

Mennyire vagytok ambiciózusak? Mik a jövőbeli terveitek?  

Nagyon! Ez az, amit a legjobban szeretünk, és nyilván nem akarjuk nyeglén, félvállról venni. Cél, hogy előrébb lépjünk, feszegessük saját határainkat, hogy jó dalokat írjunk, jó klipeket készítsünk, jó koncerteket adjunk. Hogy a lehető legtöbbet kihozzuk magunkból, ebből a négy emberből. Az egész magja a zene, hogy zenét szerezzünk és aztán mindent, ami ezzel jár, a saját képünkre formáljunk, úgy, hogy nekünk is tetsszen és szeressük…

Köszönöm a beszélgetést és sok sikert a zenekarnak!

2011.01.28.

Az együttes hivatalos YouTube-oldalát erre a linkre kattintva lehet elérni.

video