„Történt velem egy kisebb tragédia: felnőttem”

Ha minden igaz, hamarosan megjelenik első önálló köteted a Magvető gondozásában. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban: egy korszak lezárását vagy kezdetét jelenti számodra, a már befejezett mű?

A kötet a tizenhárom éves koromtól tizennyolc éves koromig írott verseimből a legjobbakat tartalmazza. Madaram a címe. Egy éve dolgozom magán a kötetkompozíción, közben pedig történt velem egy kisebb tragédia: felnőttem. Nem végérvényesen, meg nem is a felnőttséggel járó összes szörnyűség szakadt rám, csak már nem vagyok kamasz. De még tudok belülről is és nosztalgiával is tekinteni a kamaszkoromra, és tudok úgy bánni a kamaszverseimmel, ahogy megérdemlik. A kamaszverseket általában szégyellni szokták a szerzőik, és nem kizárt, hogy pár év múlva én is vissza fogom lopkodni ezt a könyvemet mindenhonnan, ahol meglátom (Tóth Krisztináról ez a hír járja, pedig milyen jó versei vannak az Őszi kabátlobogásban!). De most úgy gondolom, hogy az igazi kamaszvers méltatlanul megvetett műfaj. Van ebből is jó meg rossz, és szigorúan kell szűrni, de nem kell kiirtani.  Tehát ez egy olyan első kötet lesz, aminek az írása közben az írója felnő. Ráadásul ez az az időszak az életemben, amikor hetente van egy korszakhatár. A kötet pedig igyekszik szerkesztett, kerek egészként viselkedni, de közben mégis igazságosnak lenni minden ilyen korszakkal szemben, és képviselni őket.

Proust úgy jellemezte kortársai irodalmát, hogy sekélyes és tartalmatlan. Neked mi a véleményed napjaink költészetéről? Kialakult már benned egy konkrét kép erről? Mennyire befolyásol mindaz, amit mások írnak, művelnek, gondolnak körülötted?

Szerintem elképesztő, mennyire gazdag a kortárs költészet Magyarországon. Sokan sokat és sokfélét írnak. Nem tudok, és nem is lehet általánosat mondani a mai magyar versről. Én szeretem. Nagyon sokat szeretek belőle, és befolyásol, annyiban, hogy szeretnék senkire sem túlságosan hasonlítani.

Én úgy látom, hogy egyre több cikkben éri támadás generációnkat, hogy nem olvasnak eleget, sőt egyáltalán nem foglalkoztatja őket a kultúra. Mennyire érzed jogosnak az efféle kritikákat? Nyílván nem sokan olvassák a Karamazov testvéreket  az iskolában a pad alatt. Van-e esetleg olyan könyv, ami nélkül te sem indultál el az iskolába? A négyjegyű függvénytáblázaton kívül, persze.

A Karamazov testvéreket szerintem nem is lehet a pad alatt olvasni! Ahhoz kell hely, nyugalom, tea és pár üres délelőtt. Pad alatt olvasásra kifejezetten a versek valók. És tulajdonképpen olvassák is őket. Azt tanultam kiskoromtól, hogy az emberek nem olvasnak verset, csak az irodalmárok, ezért aztán mindig meglepődöm, ha valaki mégiscsak olvas, sőt, vannak kedvencei, sőt, behozza az iskolába, sőt, letöltögeti a netről és fölrakosgatja az aktuális technikai vívmányra, ami jól befér a zsebébe. És elég gyakran lepődöm meg így. Persze, a sokat olvasók közül sem költészetet vagy egyáltalán  szépirodalmat olvasnak legtöbben. De ez nem rossz, maga az olvasás a lényeg, az, hogy ne kész világokat nézzünk csak mindenféle képernyőkön, hanem képzeljünk mi is világokat olvasás közben, és a szemhéjunk belsején nézzük őket. És rengeteg könyv van egyébként is, aminek csak a borítója hazudja azt, hogy vedd meg nyugodtan, ponyva, nem kell majd gondolkozni, aztán meg már be is szippantott, és nem tudod letenni, pedig rájössz, hogy tőrbe csaltak, és ez minden, csak nem ponyva, mert benne van a fél világ.

Az elmúlt időszakban egyre több felolvasóesten is láthattalak, több veled egykorú feltörekvő költővel együtt. Te tulajdonképpen a tehetséged által csak belecsöppentél az irodalmi életbe, vagy tudatosan, mintegy karriert építesz, sok más általam ismert fiatal költőhöz hasonlóan?

Én egész pici korom óta szemléltem az irodalmi életet, láttam írókat, nem voltam róluk valami nagy véleménnyel: bort ittak, füstöltek, hangosak voltak, megették a túró rudimat, azt mondták, megnőttem, tetszettek nekik a rajzaim, pedig nem is sikerültek jól,  szóval a szüleim (néha idegesítő) barátai voltak. De tetszett az életforma, főleg, miután könyvekben olvastam róla, és néha ráismertem magunkra, és a könyvekben ez menőnek és veszélyesnek volt beállítva. Persze írtam kiskoromban is, de nem  úgy gondoltam az írásra, mint belépőre ebbe az életbe, mert ebbe csak úgy belenőttem. Az írás meg természetes volt, azt hittem, mindenki ír otthon, mert ez így működik. Ez nem a karrierről szól, hanem érdekes, tehetséges emberek társaságáról. Nem abból szeretnék meggazdagodni, hogy verseket írok. Ennél sajnos realistább vagyok.  Kevesen élhetnének meg abból, hogy magyar költők, és ezeknek is nagy része már halott. Szóval, ha tudatos karrierépítő lennék, nemzetközi kapcsolatokat tanulnék a Humboldton.

Ha pedig már a tehetséget említettem, idén nyáron felvételt nyertél a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendezői szakára, amihez ezúton is szeretnék gratulálni. Jelen pillanatban miben látod a jövődet: film vagy költészet? Esetleg vannak olyan törekvéseid is, hogy összekapcsold a kettőt, vagy a jövőben Kemény Lili, a költő és Kemény Lili, a rendező két különálló személy lesz?

Ó, az, hogy fölvettek, még nem jelenti automatikusan azt, hogy filmrendező leszek! Mint a saját naplóm fanatikus (bár egyetlen) olvasója, roppantul izgulok és drukkolok a főszereplőnek, remélem, hogy lesz benne elég tehetség, kitartás, szorgalom és akaraterő hozzá. De még csak két hónapja járok erre az egyetemre. Szeretem és élvezem, hihetetlenül különleges emberekkel vagyok körülvéve, és szeretnék rengeteget tanulni. De még nem ugrottuk át az árkot. Mindenesetre, amikor álmodozom róla, akkor úgy képzelem, a két dolog segíthet egymásnak, de nem folyhat össze. A vers és a film egyetlen közös pontja a képiség, de egyébként teljesen más készségek kellenek hozzájuk. A versben szavakkal kell előhívni érzéseket, és ha sikerült, kész vagy. A filmben nemcsak szöveg van (ez egyelőre meg is rémít), hanem ezer másra is figyelni kell, és az ötlet után még jön a megvalósítása, ami tiszta téboly. Itt nem lehet szavakkal teremteni, úgyhogy lehet, hogy még Isten se lenne jó filmrendező!

Nyílván a különböző művészeti ágak is alakították az ízlésedet, de egyébként hova nyúlsz, ha alkotásról van szó? A témáidat a poros utcákról szeded fel, vagy éppen ellenkezőleg, a könyvtárakból és kiállítótermekből? Melyikben látod az igazi művészetet?

Ha már lenne bevált módszerem a témagyűjtésre, mindig csak azt nyúznám... Sajnos teljesen összevissza dolgokról ugranak be nekem gondolatok, sorok, képek. És igazából nem mindent lehet versbe írni, van, amit lefotózni, lerajzolni, dalba írni, lefilmezni lehet, és nehéz eltalálni, hogy melyik lesz a legmegfelelőbb, és ha nem sikerül, lehet, hogy elúszik az egész. De az nagyon gyakran fordul elő, hogy egy könyv elolvasása vagy egy film megnézése után fölébredek éjszaka, és akkor tudok írni. Nem feltétlenül felfejthető ilyenkor, hogy mi köze van annak a könyvnek vagy filmnek ahhoz, amit utána írok, de kell lennie. Igazi művészetet pedig... mindenben tudok látni, kivéve a saját dolgaimban. Azokban mindig csak kijavítandó hibahalmokat látok.

A Berlinben eltöltött időszak után hogyan látod Magyarországot? Nyílván nem beszélhetünk jelentős élettapasztalatokról ezen a ponton, de gondolom, benned is kialakult már egy kép a magyar kultúra helyzetéről, és az azt akadályozó politikai lépésekről. Van bármiféle meglátásod ezzel kapcsolatban?

Nyolc hónapot éltem Nyugat-Berlin legszelídebb, erdőszéli, dimbes-dombos-tavacskás részén, a Charlottenburg és Wilmersdorf határán lévő villanegyedben. Ez az itthoni belvárosi környezettől tökéletesen különböző hely teljesen más életritmust kényszerített rám. Muszáj volt élvezni, mert minden ízében arra volt kitalálva, hogy élhető és élvezhető legyen. De folyamatosan tetszelgett is ebben, és ha csak egy percig is megpróbáltam mással foglalkozni, mint azzal, hogy itt milyen szép és tiszta minden, milyen jó szabadstrandok vannak, milyen helyesek a német kutyák, ahogy kergetőznek, milyen jó kis kiülők vannak kényelmes székekkel, és micsoda hihetetlen programválaszték van, akkor bűntudatot kellett éreznem. Hogy milyen jogon foglalkozom mással, amikor pedig itt van Berlin, hogy szórakoztasson és tanítson és előírja percről percre, hogy mit csináljak, hogy jó legyen nekem. Amikor hazajöttem Budapestre, sokkal jobban tudtam élvezni a várost. Itthon úgy érzem, magam döntöm el, hova megyek, mit nézek meg, miért fizetek, hova ülök be, kivel találkozom, mikor maradok otthon. Berlin el van szállva attól, hogy milyen jó és vendégbarát város ő. És úgy rátelepszik az emberre, mint egy folyton okoskodó, túl kellemes házigazda. Budapestben van valamiféle kisebbségi komplexus, állandóan tart tőle, hogy keletinek bélyegzik, hogy lekezelik, hogy nyugatról azért járnak ide, mert olcsóbb a pia. Pedig nem, de ezt nem akarom túl hangosan mondani, nehogy elszálljon.

Végezetül pedig arra szeretnék rákérdezni, hogy mi a véleményed az irodalmi csoportosulásokról, baráti körökről és egyebekről? Az én fejemben a költő még mindig magányos farkas, nem egy zsibongó társasági lény. Szerinted ez egy általános félelem az elszigetelődéstől, vagy valóban értékes egy effajta kapcsolati háló?

Jó, elismerem, a költő lézeng, sőt, sompolyog. Egyedül dolgozik. De aztán megerősítésre van szüksége, arra, hogy mások is ránézzenek arra, amit csinált. És amióta nem egy-két folyóirat van, amit mindenki olvas, hanem százezer, amit szinte senki, nem alakul ki olyan könnyedén párbeszéd az új művek kapcsán. Kell közönség és kell visszajelzés. Én tagja vagyok egy ilyen csoportnak, ami a Körhinta Kör nevet viseli. Rengeteget tanultam azokból a műhelymunkákból, amiket közösen tartottunk. Láttam a többiek érlelődését is, ahogy szép lassan kialakult a saját stílusuk. (Az első stílusuk, gondolom, mert senki nem tarthat élete végéig egy stílust, az nagyon monoton lenne.) Fontos, hogy nem egy mester utasításait követve fejlődtünk, hanem a versekről való vitatkozás közben saját magunkat vezettük rá a nagy felismerésekre. Azért beszélek múlt időben, mert pont a napokban szüntettük meg a Körhintát, mint versblogot. De most szeretnénk átalakítani, mert arról nincs vita, hogy továbbra is akarunk együtt csinálni valamit.