„Toccata és fúga az idegennek”

„Toccata és fúga: Bach darabjai felidézik számomra mindazt, amit a felismert és megdöbbentő idegenség modernségeként szeretnék tudni, mert lázadó, felszabadított, szétszóródott, egy új, még kialakulóban lévő játék részese, cél, korlát, és vég nélküli” – írja Julia Kristeva Önmaga tükrében idegenként című könyvében az idegenségről (6.o.), de a szerző stílusát és gondolatmenetét is bátran hasonlíthatjuk a toccata és a fúga formájához, hiszen éppolyan virtuóz, szabad formájú és polifón.

 Kristeva az „idegenség” fogalmát teszi vizsgálata tárgyává, hogy irodalmi, történeti és filozófiai utazásra invitáljon. Erős a gyanúm, hogy ez a lírai módon komponált filozófiai mű az író számára saját idegenségének megértését is szolgálta, s a szerző legbelsőbb élettapasztalata szolgált az írás kiindulópontjául. A bolgár származású kutató, a ’60-as évek közepén, 24 évesen emigrált Franciaországba, majd itt folytatta munkásságát. Identitását ez a kettősség jellemzi, mely táptalaja lehet pszichoanalitikus megközelítésének, de talán tudományos érdeklődésének sokszínűségét is meghatározta, hiszen a pszichoanalitikus, filozófus, nyelvész, szociológus és szemiológus író más műveiben is megfigyelhető ez a sokféle területből táplálkozó műveltség.

 A könyv elején az idegen kitaszítottságát érzékletesen bemutató rövid fejezeteket olvashatunk, melyek irodalmi példák segítségével teszik még inkább sajátunkká a „másság” érzését. Így kerül ide többek között a Camus Közönyéből ismert Meursault esete (a könyv eredeti címe egyébként: L'Étranger, Az idegen), vagy Nabokov Sebastian Knight valódi életének sajátos elemzése. Érdemes megfigyelni a rövid fejezetek címeit: puszta felsorolásuk is kifejezi azt az összesűrűsödött feszültséget, melyet az idegenség jelent. Íme néhány: „Felperzselt boldogság”, „Kín, elragadtatás, álarc”, „Töredezettség”, „Az eltávolodás”, „A melankóliáról”, „A gyűlölet”, „Árvák” stb. Olyan hívószavak ezek, melyek után nem meglepőek a kitaszítottság bemutatását szolgáló egyszerű, súlyos mondatok, például: „A közöny, az idegen páncélja: érzéketlen, tartózkodó, olybá tűnik, hogy kívül esik minden támadás és megvetés hatókörén, melyeket ugyanakkor egy medúza törékenységével él át” (10. o).

 Az „érzelmi megalapozás” után Kristeva kijelöli a teret is: „Sehol sem lehetünk annyira idegenek, mint Franciaországban. (…) az idegennek szembe kell néznie a társadalom sűrű szövedékével, és a megdönthetetlen nemzeti büszkeséggel.” (41.o.) Ezzel elkezdődik az a kronologikus utazás, melynek során felgöngyölíti az idegen fogalmának jelentésváltozásait, történetét, a görögöktől Freudig.

 Kristeva számára a pszichológia és Freud jelenti az idegenség mibenlétének meghatározásához a kulcsot, ami „az ember feltételezett egységének részévé tesz egy alteritást; (…) mi vagyunk idegenek önmagunk előtt”, és egy retorikai kérdéssel a másik idegenségét hozza közel: „hogyan is tűrhetnénk meg bárkit, aki idegen, ha önmagunk számára nem vagyunk azok?” (202.o.) Freud nyomán a heimlich/unheimlich ellentétén és a bennük feszülő „nyugtalanító idegenségen” át jutunk el a „kísérteties” fogalmához, mely alatt olyasmit ért, ami ijesztő, és valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza. Az elfojtás tűnik a saját határok kijelölésének, az én megteremtésének gyakorlatává, mely azonban bizonyos körülmények hatására visszatér, és előhívja a nyugtalanító idegenséget. A szorongás érzetével és a kísérteties tapasztalatával szemben két út áll előttünk: a nyugtalanság vagy a mosoly, mely iróniává változtatja azt. Freud után fel kell fedeznünk a bennünk lévő idegenséget, mert „ha idegen vagyok, akkor nincsenek idegenek” (214. o).

 A kozmopolitizmus és vallásos univerzalizmus helyett Kristeva a pszichoanalízis erkölcstanát, újfajta kozmopolitizmusát látja a számunkra kijelölt új útnak, melyen az együvé tartozást a tudattalanról való tudásunk alapozza meg. Az utolsó fejezetben Franciaország jelenlegi helyzetére tér rá, melyet a különbözőségüket megtartó idegenek és a még számszerű fölényben lévő franciák alkotnak. „De meddig?” – teszi fel a kérdést, célozva ezzel a helyzet problematikusságának várható kiéleződésére. „Szemléletmódunk változtatása szükségeltetik ahhoz, hogy megteremtsük a harmóniát ebben a többértékűségben”– adja meg a választ (216. o.); s így egyúttal összegzi is könyve fő célját: a saját idegenség elfogadásán keresztül a másik elfogadásának fontosságát. Kristeva javaslata olyan egyéneket feltételez, akik folyamatos önreflexiót, „tükörbe nézést” gyakorolnak, ez lenne a tulajdonképpeni szemléletváltás. Ugyanakkor e megnyugtatóan szép gondolat gyakorlati megvalósulásának bekövetkezte felől támadhatnak kétségeink. Mindenesetre Kristeva izgalmas témája, és otthonos jártassága az európai történelemben és kultúrkörben kalandos utakon kalauzol végig. Az olykor homályos megfogalmazások és gondolati ugrások ellenére is jól követhető könyv ez, közvetlen hangvétele pedig valóban saját idegenségünk megismerésére sarkall.

Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

A kötetből részlet olvasható az alábbi weboldalon: http://konyves.blog.hu/2010/04/22/julia_kristeva_onmaga_tukreben_idegenkent