Abszint, mámor, Párizs!

„De hiszen Párizs valóságos óceán. Beledobhatod a mérőónt, mélységét soha nem ismered meg.” (Honoré de Balzac)

Minden út Rómába vezet, vagy legalábbis Itáliába. Ezt a tényt a budapesti Szépművészeti Múzeum a Caravaggio és az itáliai festészet, valamint a nagy volumenű Tiziano-kiállítás megrendezéseivel bizonyította. Az olasz csizma bravúrjainak bemutatása után a kurátorok úgy döntöttek megmutatják, hogy van élet a klasszikus festészet után, és bevezetnek a sokszorosító grafika világába. Avagy Vive la France, irány Párizs! Lágyan szóló sanzonok, libbenő fodros szoknyák és a dohányfüstben megcsillanó smaragdzöld abszint. A Toulouse-Lautrec világa című kiállítás a bohém művészek forgatagát eleveníti meg, nagyszerű keresztmetszetet állítva elénk a litográfia második virágkoráról.

Bizonyára már mindenki elmerengett egyszer életében, milyen lenne Párizsban élni. A Jardin des Tuileries virágaiban gyönyörködni, végig sétálni a Champs-Elysées-n, ámulatba esni a Notre Dame monumentalitásától. Azonban a városban van egy domb, amely mágikus hatalommal bír, amelynek kanyargós kis utcácskái és egyszerű házai Párizs művészeti központjává nőtték ki magukat a 19. század utolsó éveire, otthont és inspirációt nyújtva az ifjú tehetségeknek. Fénykorát a Belle-Époque-ben élte, azaz a boldog békeidőkben, mely az 1880-as évektől egészen az I. világháború kitöréséig tartott. Itt élt Monet, Degas, van Gogh és a korszak számos feltörekvő művész tehetsége. Egyszóval a kultúra valóságos forgataga elevenedett meg házainak falai közt.

Toulouse-Lautrec itt kezdett bele művészi pályafutásába és ismerkedett meg az ekkor alkotó modern művészek jellemzően bohém, önpusztító életérzésével. A kiállítás a művész születésének 150. évfordulója alkalmából állít emléket a tehetséges nemesnek, aki „életet lehelt” egy, a 19. század végére már alig használt grafikai technikába. Alkotásaiban nem csak Párizs világát és művészeit mutatja be vagy örökíti meg, hanem az élet buja, kicsapongó, túlfűtött oldalát tárja elénk, mindezt már-már magasztalva. A tárlat összecseng a Lautrec által képviselt és életében gyakran hangoztatott kijelentéssel, mely szerint a festészet és a grafika egyenrangúak és a sokszorosító grafikai eljárásoknak is figyelmet kell kapniuk. Mivel a múzeum grafikai állománya hatalmas és több művész, közöttük Lautrec majdnem teljes ouvre-jébe is betekintést enged, így a tárlat anyagának kiválasztásánál a kurátorok az intézmény saját gyűjteményéből válogathatták ki a kiállított műveket, csupán kisebb kölcsönzésekkel színesítve a tárlatot.  A bemutatott darabok nem sokkal a művész halála utáni vásárlásokból és adományok útján az intézménybe került munkáiból lettek kiválasztva, melyeket eddig ritkán láthatott a nagyközönség. A Szépművészeti Múzeum közel 240 darab Toulouse-Lautrec grafikát birtokol, ennek nagyságával kevés múzeum versenyezhet, többek között a párizsi Bibliothéque Nationale, a berlini Gerstenberg-gyűjtemény, illetve a berlini és drezdai grafikai gyűjtemények. Természetesen az intézmény most is kölcsönzött darabokat más múzeumoktól, a tárlaton láthatunk olyan nyomatokat, melyek a bécsi Albertina állományát képviselik. A litográfiák, vázlatok mellett egyetlen, a Szépművészeti tulajdonában álló Lautrec-festmény szerepel, a Hölgyek az ebédlőben.

A kiállításon a pezsgő Belle Époque élénk, magával ragadó színes forgataga tárul a látogató elé. A plakátok színvilágát még inkább kihangsúlyozó falak tökéletes választásnak bizonyulnak, hiszen a szekciókként különböző színek megadják a tárlat ritmusát, a képek dinamikájával pedig fokozódik ez az érzet, amely a különböző interaktív elemeknek köszönhetően (mint a felcsendülő sanzonok), Párizs sosem pihenő és változó hangulatát elevenítik fel a látogatók számára.

A kurátorok nyolc tematikus csoporton keresztül mutatják be a művész tevékenységét. A szárnyait bontogató grafikustól indulva, az inspirációt jelentő témákon és személyiségeken át megismerhetjük a buja és színes párizsi éjszakát és a művészek világát az 1800-as évek végén. A szekciók kialakítása egyértelműen hangsúlyozza a művész stilisztikai fejlődését és a litográfia iránt érzett különös elhivatottságát. Szemünk előtt bontakozik ki a tehetség, aki előre lendítette a sztárkultuszt, a társasági életben központi helyet elfoglaló művész, a szórakoztató és hűséges barát, a kedves gyermekkori emlékekből merítő és azokban elmerengő művész, aki a francia fővárosban új családra és otthonra talált.

A tárlat első szekciója a Párizsi éjszakák nevet kapta, és itt ismerhetjük meg Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa származását és grafikai munkásságának kezdeteit az első elismerést hozó plakátján keresztül. Genetikai betegsége miatt az ifjú Lautrec nem tudta tovább vinni a családi hagyományt és édesapja helyét átvenni a gazdaságban, így családja beleegyezett fiuk művészeti tanulmányaiba. Tanulóévei során több, a korszak híres alkotóival, többek között Van Goghgal is megismerkedett. A stúdiumok megkezdésekor főleg az impresszionizmus foglalkoztatta, a későbbiek folyamán azonban a modernebb irányzatok felé fordult. Az új szemlélet 1884-ben erősödött fel alkotásain, mikor elhagyva a szülői házat a Montmarte-ra költözött, példaképének, Degas-nak egykori házába. Ekkor érkezett el élete fordulópontjához és kezdett egyre jobban elmerülni, egyben feloldódni az éjszakai világ nyújtotta új, izgalmas közegben. A korban divatos zenés kávéházak, café-concertek nagy kedvelője volt és idejét szívesen töltötte itt, miközben megörökítette azt est  jellegzetes karaktereit. Az avantgárd festők körébe tartozott, majd 1891-ben Pierre Bonnard javaslatára ismerkedett meg a litográfiával. Ebben az évben új szórakozóhellyel bővült a Montmarte idáig is színes és buja világa, amely plakátjának megtervezésére Toulouse-Lautrec-ket kérte fel. Ez a kultikussá vált Moulin Rouge első plakátja, melyen a kor két híres előadóművésze is megjelenik. Az előtérben a Kígyó ember látható, míg a kompozíció középpontjában La Goulue járja a kánkánt. A háttérben a közönség fekete hullámzó tömegként áll, ebben a Chat Noir kabarék árnyékszínháza köszön vissza. A kompozíció erősen síkban tartott, redukált színekre bontott, a művész a szemlélő figyelmét a perspektíva által kelti fel. A padlózat redőzetének vonalai vezetik a tekintetet a táncosnő alakja felé, akinek egyébként is merész tánclépésének erotikus tartalmát felerősíti az alakja elé helyezett Kígyóember mozdulata. A megnyitóra készült litográfia mérete miatt is kiemelkedő, hiszen jóval nagyobb, mint egy átlagos kőnyomat. Lenyűgöző technikai tudást állít elénk, mivel a litográfia lényege abban áll, hogy az egyes színekhez külön kialakított dúcok tartoznak és az egyes rétegek egymásra nyomása után áll össze a kívánt kompozíció. A tárlaton azonban a technikai bravúr hangsúlyozása elmaradt, mivel magáról a litográfiáról, mint technikáról nem találunk magyarázó szöveget a kiállított képeknél, csak a kiállítás utolsó termében. Ezt kissé hiányosnak érzem a kiállítás rendezésének szempontjából.

A litográfia adta lehetőségek kihangsúlyozták Toulouse-Loutrec művészetének erősségeit: néhány vonal, egy-egy jellegzetes szín, mozdulat, és egy tökéletes karakterábrázolás bontakozik ki előttünk. Alakjai szinte kilépnek a képekből és magával ragadó „táncot lejtenek” előttünk vagy éppen „sanzonban törnek ki”. Karikatúra-szerűen kezeltek, izgalmasak a kontúrok, mozgásban tartják a kompozíciót, amelyet az élénk színek fokoznak, illetve a képeken megjelenő szövegek is szerves részét képezik a kompozíciónak, nem „esnek le” a nyomatokról. A témák és a művészi megjelenítés teljes összhangja sugárzik a képekről. Az inspiráló személyek, a témák, melyekből merít, sokszor a végletek között mozognak.

A művész baráti társasága is épp oly színes volt, mint művei. Barátainak alakjai gyakran művein térnek vissza. A kiállításon több alkalommal találkozhatunk a korszak kecses és egyben kultikussá vált, a tömegből vörös hajzuhatagával kitűnő tehetséges táncosnőjével, Jane Avrillal. Aristid Bruant költő, színész könnyedén tekint hátra, magára a nézőre, miközben skarlát vörös sálának ívelése fokozza a kompozíció mozgását. Yvette Guilbert énekesnő alakja pedig a már-már attribútummá vált hosszú, fekete kesztyűk hangsúlyozásával jelenik meg több képen is. Lautrec a párizsi élet híres alakjait tehát egy-egy rájuk jellemző motívummal próbálta megragadni. Tulajdonképpen ő az, aki megteremti a sztárkultuszt, hiszen például az a plakát, melyen May Milton szerepel, meghozta az ismeretséget az angol művésznőnek is.

Barátai nem csak képeinek modelljei voltak, egyben megrendelői és vásárlói is. Jane Avril sem csupán Lautrec múzsája volt, hanem ő maga is gyűjtötte a művész alkotásait, ahogyan Aristid Bruant szintén Lautrectől rendelte meg plakátjait.  Mivel a gyűjtőkre is gondolt, ezért minden alkalommal a témából limitált, szignóval ellátott nyomatot is készített. Híresek voltak a vacsora estek, melyeket a festő-grafikus adott barátai számára, így a kiállításon többek között láthatunk menülapokat, melyeket az adott vacsora „tematikájához” készített. A tárlatot színesítve többek között ezekhez a barátokhoz, előadókhoz kapcsolódnak interaktív elemek. Hallgathatjuk, ahogyan Yves Guilbert énekel, megcsodálhatjuk Miss Loin Fuller táncát és korabeli fotókról ismerhetjük meg a hírességeket.

Családjától messze kerülve, betegsége és alacsony termete miatt azonban nem csak barátainak körében kereste a vigaszt Lautrec. Művein keresztül megismerjük Párizs éjszakai életének egy titokzatosabb oldalát, hiszen amit a kíváncsi szemek nem láthattak, az Lautrec számára mégis elérhetővé vált: a bordélyházak titkos világába nyert betekintést. A művész gyakran több hetet is eltöltött egy-egy házban és ekkor örökítette meg a lányok életét. Amikor ébredeznek, szépítkeznek vagy éppen, amikor pihennek. A megszokottól eltérően, a kurtizánok életének egy másik oldalát ismerhetjük meg a grafikákon keresztül. A téma kezelése, ahogyan a lányokat láthatjuk a vázlatokon, egy új perspektívából közelíti meg a bordélyházak világát. Közelebb hozza a nézőhöz ezt a közeget, a bujaságot már-már a természetes szépség apoteózisaként ábrázolja.

Mulatók, színházak és örömtanyák – az éjszakai élet legnépszerűbb helyei. A tárlat végén ezek mellett a szórakozás egy másik, sokkal inkább nappali formája is megjelenik az ouvre-ben. Gyermekkori emlékeinek jelképeként jelenik meg a ló motívuma a művész alkotásain. A nemes állatok és az alakjuk köré szerveződő események úgy, mint a lóversenyek vagy az istállók világa rendszerint visszatérő eleme azoknak a képeknek, amelyek Lautrec boldogabb, gyermekkori emlékeit idézik meg.

A kiállítás végéhez közelítve, az utolsó szekcióban találkozhatunk a litográfia értelmezésével és pontos technikai részletezésével. A kőnyomat műfaji sajátosságainak ismertetése azonban talán szerencsésebb lett volna a tárlat egy korábbi szakaszán, hiszen azok a látogatók, akik még nem ismerték pontosan a litográfiát, már a kiállítás kezdetétől értékelhették volna az alkotásokban rejlő technikai bravúrt. A közel két és félóra alatt, miközben végig néztem a képek sorozatát, néhány látogató számára egyáltalán nem volt magától értetődő a képek értelmezése. Volt, aki nem értette, miért is minősül művészetnek a sokszorosító grafika. Ennek oka lehetséges, hogy a kiállítás elején elmaradt technikai és műfaji sajátosságok bemutatásának köszönhető. A látogatók által megfogalmazott kritika így a kiállítás bevezető részében elmaradt szükséges interpretációnak is köszönhető. A tervezés, a metszetek kialakítása, a színek felvitele mind a művész kezét és technikai tudását dicsérik. A megfogalmazás és a kivitelezés, annak ellenére, hogy több, esetleg egyforma példányban készült el, továbbra is Lautrec zsenijének megnyilvánulásai. A megragadott hangulatok és karakterek egyedi kézjegye nélkül nem kelnének életre művein. Finom karakterábrázolása, a merész kompozíciók, melyben sokszor az alakok szinte mint lágyan ívelő drapériák mozognak, Lautrec művészi világának jellegzetes kifejeződései. Az egyszerű, redukált színpaletta, az élénk és természetes színek mind az egyedi alkotásmódról tanúskodnak művein. Halála után, munkásságának köszönhetően váltak a művészplakátok egyedi kifejezőeszközzé.

A rengeteg festészeti kiállítás után igazán üde színfoltot képvisel a Toulouse-Lautrec világa. Miközben megismertet egy grafikai eljárással, egyszerre hangsúlyozza és emeli ki a technikák közötti különbségeket. Ezáltal megfelelően tudjuk értékelni a metszetek pátosznélküliségét, mely egy olajfestményt kiemel a hétköznapokból, és amelynek meg van az a veszélye, hogy egyben el is távolítja az alkotást a nézőjétől. Lautrec metszetei ezzel ellentétben „hétköznapiságukban” ragadnak magukkal, mint egy tömegből felhangzó egyszerű dal hangjai. Kilépnek kereteikből, megragadják a befogadó képzeletét és akaratlanul is tovább gondolásra késztetik a szemlélőt. A Lautrec által megragadott pillanatok képzeletünkben folytatják megkezdett játékukat.

A képesség tehát, mellyel Toulouse-Lautrec litográfiáinak alakjait a nézőhöz közel hozza, egészen bámulatos. Ábrázoltjai hétköznapi alakok, akik csupán egészen egyszerű, mindennapi tevékenységüknek élnek. Ahogyan azonban ezek a szereplők Lautrec képein megjelennek, egyben át is alakulnak, és a tánc, a zene, az élet múzsáivá válnak.

Toulouse-Lautrec világa
Szépművészeti Múzeum

2014. április 30. - augusztus 24.

Kurátorok: Gonda Zsuzsa, Bodor Kata és a Grafikai Gyűjtemény művészettörténészei