Absztrakció és figuráció határán

Határtalan otthon címmel a Belvárosi Lipót Napok egyik eseményeként nyílt meg Penovác Endre topolyai (Vajdaság) festő kiállítása, amelynek a Nádor Galéria adott helyet. A helyszín többek között a Belváros és Topolya testvérvárosi kapcsolata miatt indokolt.

A galériában mindössze tizenkilenc alkotás alapján kell körvonalazódnia Penovác Endre művészetének. Noha úgy tűnhet, hogy ez aligha lehetséges, jelen esetben elég tiszta alkotói portré rajzolódik ki a képek alapján. A nyugalmat, állandóságot sugárzó nagyméretű kompozíciók forrása mindig a természet, de a motívumok úgy jelennek meg, hogy könnyen kelthetik a földi paradicsom képzetét is. Maga az ember mindig hiányzik a tájból, de épp ezáltal tudnak a képek egyetemesebb tartalmakra utalni.

A tematika és a technika egyaránt árulkodó – mindkettő a festő által kedvelt és gyakran alkalmazott ellentétet sugallja: az értelem és az érzelem kettősségét, melyet az alkotó igyekszik egymáshoz közelíteni, együtt felmutatni a képein, színkontraszttal, formajátékkal.

A Pipacsrobbanás ezt a kettősséget a festésmóddal éri el: a pipacsszirmok ugyanis Penovác sajátos technikája által, bemélyítve, olyan hatást keltenek, mintha a kép mezejéből kiemelkednének.

Az ellentétek harmóniáját legjobban a horizontális képek szemléltetik. A síkba rendezés révén kis képzelőerővel is feltárul előttünk az a hely, ahol ég és föld összeér, és ahol úgy tűnik, a határtalan világ határán állunk. Ilyennek képzeli el a festő az otthont, ami természetes vágy nála, illetve azoknál, akikkel azt próbálják elhitetni, hogy az otthon lehatárolható.

Környezetének természetes, magától értetődő velejárója a szabadon futkosó, láb mellett sündörgő, élő, fekete gombolyag. A kiállítás képein három, szerencsére statikus, mégis rendkívül életszerű, nedves orrú puli kapott helyet.

Minden egyes mű megállja a helyét saját önállóságában – nem a hozzájuk fűzött magyarázatok, vagy esetleg az alkotójuk által megfogalmazott összetett ars poetica teszi őket széppé. Nehezen képzelhető el, hogy aki a festészet eszközeivel ilyen tisztán, egyszerűen fejezi ki magát, valami kusza, bonyolult programot fogalmazna meg.

A tájképeknek nem része az ember, a Sártenger így határtalan tengerként is értelmezhető – nemcsak a puszta emberét készteti történetmesélésre, hanem ugyanúgy szól a tengerpart lakójához is, és ezek a mesék sohasem végződnek rosszul.

Festettek már korábban mások is pipacsos mezőket (Claude Monet, Szinyei Merse Pál), napraforgókat (Van Gogh), de a Penovác-képek a hasonló tematika ellenére mást mondanak. Ezeken az alkotásain sincsenek emberek, csak a kék égbolt és a sárga napraforgómező ellenpontozása. Nincs semmi felesleges elem, csak az élesen lehatárolt, élénk színek. Viszonylag kevés színnel dolgozik a festő, de mindig tiszta, erőteljes árnyalatokkal. A lényeg dominál nála, csak jelzésszerű szárakat fest a napraforgóknak, a pipacsoknak. Meg kell említeni a fekete-fehér, már-már fotografikus ceruzarajzokat, melyeken az eszközök minimalizálása és az ellentét még erőteljesebben, radikálisabban jelenik meg. Mint mondja: „A célom az lenne, hogy minimális eszközökkel a lehető legtöbbet mondjak el. Képeim ott mozognak valahol az absztrakció és a figuráció határán.”

Az ellentétek kibékítése azonban nemcsak a festőnél, hanem a kiállítási térben is szerepet játszik: hisz hogyan is férhetne el egy lehatárolt, szűk térben a határtalan otthon? November 25-ig szólnak erről a fel nem oldott feszültségről a kiállított képek.

Penovác Endre: Határtalan otthon
Megtekinthető: 2008. november 13. és november 25. között
Nádor Galéria
Budapest, József nádor tér 8-9.

A képek forrása: puszta.com