Ahogyan lehet

Az Amiről lehet című kötet egy újabb állomás az irodalmi igénnyel megírt nagyinterjúk vagy beszélgetőkönyvek között. Gondolhatunk itt Bodor Ádám 2001-es A börtön szaga c. kötetére, vagy Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó közös munkájára, amely 2004-ben jelent meg a Kalligramnál A költő disznózsírból címen. Esetleg még Bérczes László Cseh Tamás könyve is eszünkbe juthat, amelyet nem sokkal Cseh Tamás halála előtt adtak ki, bár ez talán kissé kilóg a sorból, a zenész-interjúk közé sorolható. Bartis a Pilinszky-interjúkat említi meg: „Cedenka felolvasott nekem a Pilinszky-interjúkból. És úgy elment a kedvem ettől az egész beszélgetéstől, ahogy neked megy el a kedved a regényírástól, ha a József és testvéreire gondolsz.”

Érdekes hibrid ez a beszélgetőkönyv, mert egyrészt szépirodalmi igénnyel van megírva, de megmarad valahol a publicisztika és a szépirodalom határán. Inkább a publicisztikához közelít. Azért is íródott meg ilyen módon, mert egyikük sem ír publicisztikát, de valamilyen formában kikívánkoztak belőlük ezek a témák, amelyről „ha akartak, ha nem” beszélniük kellett. Magyarázkodnak az írók. A témák találták meg maguknak ezt a kötetlenebb formát, amely persze ugyanolyan „szöszöléssel” van megírva, mint egy vers vagy egy nagyregény. Belső kényszert jelölnek ki az írás megindítójaként, „már amennyiben az alkotás kénytelenség” (B.A.), amely kikényszeríti belőlük, hogy megszülessen a sokat rakosgatott cetlikből egy vers vagy egy novella.

Három egységre bontják a könyvet. Az elsőben Bartis faggatja Keményt, a másodikban Kemény Bartist, az írót, a harmadikban pedig Bartis mint fényképész kerül a porondra. Nem három feszes interjút kapunk, hanem valódi párbeszédet, ami rengeteg irányba elkalandozik, néha egy-egy beszélgetésen belül is fölcserélődnek a kérdező és válaszoló szerepek. A tematikai megkötések csak ürügyül szolgálnak a felosztáshoz. Jól látszik ez a harmadik részben, ahol sokáig húzódoznak mielőtt a fényképezés szóba kerülne.

Újraolvasva meglepődtem, hogy mennyire sok szó esik a politikáról: ez első olvasásra nem tűnt fel. Néhol mintha kicsit feszengve keresnék a hangot a politikai témákkal kapcsolatban: „Most viszont (2010), a legújabb rendszerváltozás okozta eufóriámban nem szeretnék olyan mondatokat kimondani, amelyeket négy év múlva ugyanúgy szégyellnék, ahogy sokan negyven év multán szégyellték a párttagságukat.”(B.A.) De nem ez hatja át az egész könyvet. A politikai témák iránti érzékenység jellemző ennél a generációnál, akik a Kádár-rendszer végnapjaiban nőttek fel. De az nem jellemző, hogy politikáról így is lehet beszélni, olvasni. Valamilyen megfoghatatlan normalitás utáni vággyal. Bartis indulatosabban szólal meg, Kemény higgadtabban, de nem a sebeket nyalogatva, azzal az ostoba egyoldalúsággal, amellyel általában az újságok hasábjain találkozik az ember. Ez a politikai szál olvasható annak a néhány politikusabb cikknek a továbbírásaként, továbbbeszéléseként is, amelyek korábban megjelentek a szerzőktől. Kemény Istvánnak a Holmiban publikált Ady-cikkére gondolok, Bartisnak meg az Adventi gyűlöletbeszédére vagy a Miskolci beszédére. Üdítő érzés ilyen mondatokat olvasni: „Ilyen szavak röpködnek, mint hazaáruló vagy fasiszta, de úgyse számít, mert csak a másik fél mondta. Illetve nagyon is számít, mert ilyen szavakkal azért ölni lehet. Mivel én, egészséges gyávaságom révén, többnyire tisztában vagyok a szavak súlyával, ebben az esetben úgy érzem, nem az a megoldás, hogy finnyásan távol tartom magam mindkét oldaltól, hanem hogy a magam (tényleg) szerény eszközeivel megpróbálom bemutatni egymásnak a feleket. Hogy mind a két oldalon a Homo sapiens egyedei találhatóak.” (K. I.) Nagyon hiányoznak az ilyen hangok, amelyek rámutatnak, hogy a politika különböző térfelein emberek állnak egymással szemben, nem pedig a jók és a gonoszak harcát látjuk, ahol természetesen mindig a másik oldal képviseli a gonoszt (nevezhetjük őket akár fasisztáknak, akár kommunistáknak, szinte teljesen mindegy).

A szöveg egyes részei (a politikai témák, vagy a rövidebb fabulaszerű történetek) erős rokonságot táplálnak a publicisztikával. Találunk benne novellaszerű betoldásokat, ilyen az a részlet, amelyből megtudhatjuk, hogyan járult hozzá Kemény egyik őse egy cipővel a trianoni békeszerződéshez. Ide sorolható még Bartis esszéisztikus fejtegetése a fényképezésről, amelyben a fényképezést a művészet hatósugarán kívülre helyezi. „A fotográfia nem alkalmas zseniális mű létrehozására. (…) Nagyon szép, vagy akár megrázó képek születhetnek ugyan, de az a fajta zsigeri érzet, amit egy Ady-vers vagy egy Bach mű kivált, de mondhatnék festőt, filmrendezőt vagy népdal énekest is, mindegy, szóval ez az érzet a fotográfia esetében elmarad.” Ezek a szövegrészek megmunkálásuk alapján akár mini-publicisztikáknak, kis esszéknek vagy egyperces novelláknak is elmennének. Mégse válnak ki élesen a beszélgetésből, ami a szöveg erős koherenciáját mutatja.”

A beszélgetés dinamizmusát, életszerűségét különböző dramatikus játékokkal tartják fenn. Ilyen dramatikus játék a pálinka kéznél létének vagy nem létének szövegtagoló hatása, ami egy kocsmai, baráti beszélgetés hangulatát idézi, vagy a harmadik részben a magnó ki-be kapcsolgatása. A dramatikus elemek erősítik a párbeszéd valódiságát, természetességét, intimitását, de ennek ellenére sem tudnak elszakadni a szerzők az értelmiségi közbeszédtől, az olvasóközönség (el)képzelt jelenlététől. Főleg Bartisnál érződik másféle hangnem, mint a számára ismeretlenekkel készült interjúkban. Erre jó példa a barkaonline.hu-n fellelhető interjú, ahol sokkal türelmesebben válaszolgat a kissé készületlen kérdezőnek, mint ahogy Keménnyel szemben sokszor megnyilvánul. Másrészről folyamatosan reflektálnak a szöveg írottságára, megmunkáltságára. A szerzők bravúrosan egyensúlyoznak a kimunkáltság és az élőbeszéd frissességének határán. Ritkán van olyan érzése az olvasónak, hogy a beszédhelyzet és az írottság egymás rovására mennek.

A szövegben működő játékokhoz kapcsolódik a különböző idősíkok egymásra játszása. Több olyan bekezdés található, amely az interjúk (2007, 2008) után a könyv szerkesztésekor 2010-ben került be új megjegyzésként. Ezzel a szerzők megkétszerezik magukat és elkezdődik egy újabb beszélgetés a beszélgetésről vagy az eltelt időről. Az olvasó pedig néhol bizonytalanságot érezhet, hogy melyik mondat melyik évből származik. Sajnos nem minden esetben szervesülnek ezek a nyílt hozzátoldások és ennek kapcsán néhol törések keletkeznek az egybefüggő szövegben.

Talán meg kell jegyezni, hogy a wittgensteiniánus fülszöveg jellemző módon az egyik leggyengébb része a könyvnek. Sajnos ritka a jó fülszöveg a magyar könyvkiadásban, de ha olvastam jót, akkor Kemény Istváné az volt Bartis Attila Séta című regényének hátlapján. Azt hiszem, ezért joggal várhatnánk el a szerzőpárostól, hogy normális fülszöveget kapjon a beszélgetős könyvük. Bartistól pedig, akitől a cím származik – legalábbis a bárka online-os interjú alapján – azt várhatnánk el, hogy ne essen megint abba a csapdába, amit már megjárt a Kéklő párával. Jelen esetben is a cím egy Wittgenstein-parafrázis, erre játszik rá a fülszöveg is: „A látszattal ellentétben, nem interjúkötetet tart a kezében az olvasó. Két író beszélget. (…) Szinte mindenről, amiről lehet. Amikről pedig nem lehet, arról nekik is hallgatni kell.” A probléma ezzel az, hogy több olyan dolog szóba kerül, amiről wittgensteini értelemben nem lehet, nem szabad beszélni. Itt nem a metsző logika jelöli ki a nyelv határait, mint a huszadik századi filozófusnál. Sokkal inkább az emberi nehézkedés vagy a normalitás utáni vágy, máskor meg a beszélgetés nyilvánossága, urbánussága. Hasonló volt a probléma a Kéklő párában megjelenő Wittgenstein-idézetekkel, amelyeket a második kiadásból már kiszedett Bartis Attila (Angyalosi Gergelynek az Alföldben megjelent kritikájának hatására). Utal is rá a beszélgetések során, persze valamilyen szemérmesség miatt nem nevezi meg a kritika íróját. Több hasonló recepciótörténeti érdekességet kínál fel a könyv. Csak néhány példát említenék: felhívják a figyelmet Az ellenség művészetének a Sétára tett hatására, máshol a rutinválaszait felülírva Bartis elárulja, hogy mégse Kemény verseinek hatására hagyott fel a költészettel.

Izgalmas olvasmány ez a beszélgetős könyv azok számára, akik e két kortárs író munkái után érdeklődnek. Nem csak a vájt fülű irodalomtörténészeknek, hanem azoknak is, akiket érdekel, hogy két író-barát hogyan küzd meg saját nehézkedésével, vagy ezzel a korral, amibe beleszülettünk. Két embert látunk magunk előtt, akik itt élnek velünk és elmondják, hogyan látják a világot, amiben mi is élünk, úgy, ahogyan lehet, ahogyan ők tudják.

Bartis Attila – Kemény István, Amiről lehet, Budapest, Magvető Kiadó, 2010.