Attenberg

Ha nem láttál még görög filmet, szerintem az Attenberg jó kezdés. A fiatal író-rendező, Athina Rachel Tsangari alkotása a Magyarhangya vetítéssorozatának részeként volt megtekinthető. A semmiből érkezett, de nem múlik el nyomtalanul.

A cím Sir David Attenborough-ra utal, az ő műsorain nő fel a Marina (Ariane Labed), a furcsa, zárkózott lány. Apjával és barátnőjével gyakran bohóckodik különféle állatokat utánozva. Mi ez? Az önfeledtség megnyilvánulása? Lázadás a modern civilizációval szemben? Az apa ugyanis nem nagyon csípi a XX. századot, és ez az egész bolondozás nagyon emlékeztet a primitív törzsek szokására, ahogy eljátsszák a vadászatot, illetve tanítják a kicsiket. Vagy a kommunikáció egy alternatív formája jelenik meg abban, hogy állati gesztusokkal feleselnek egymásnak? Kétségtelenül nagyon kifejező. Vagy csupán a színészkedés, a játék öröméről van szó? Nézni mindenképpen nagyon szórakoztató.

Marina-nak különösen harmonikus a kapcsolata haldokló apjával. Minden témáról szabadon beszélnek, mialatt a kórházban üldögélnek, és várják az elkerülhetetlent. A szörnyű leépülés bemutatásával szerencsére nem terhelik meg a filmet, de a levegőben folyamatosan ott lóg a búcsúzás hangulata. Az urnarendelés bántó praktikussága a még élőnek, a különös búcsúajándék szervezése, az érzelmek visszafojtása, amíg csak lehet. Hogy végig lehessen csinálni. A búcsút végül gyönyörűen oldják meg. Apának és lányának van egy másik játéka is. Egyikük mond egy szót, amire a másik gyorsan rávág egy másikat, amolyan pszichológiai asszociációs technika. Játék, játék, játék az egész film. És ez a szópárbaj hirtelen egy bemutatkozássá válik: „Marina” és a válasz „Apa”. Kézfogás. Vagyis ennyi volt, ez voltam én neked, ez volt a szerepem itt, remélem, jól játszottam.

A halálra készülődéssel kapcsolódik össze a másik szál, ami Marina első szexuális tapasztalatai körül bonyolódik. Hiába huszonéves ugyanis, a lány teljesen elzárkózott eddig minden próbálkozástól. A barátnője mesél neki a kalandjairól, tanítja csókolózni, ez egyébként az a kezdőjelenet, amitől biztos megfagy a popcorn-ért nyúló kéz a levegőben, a többi viszont nem vonzza, sőt, egyenesen visszataszítónak tartja. Bár az apa meghallgatja kétségeit, megérti őt, nem ítélkezik, de már nem maradhat sokáig vele. A lánynak fel kell nőnie, ehhez pedig, hiszen mindenki csinálja, úgy tűnik, hozzátartozik a szex. Így kezd el dagadni a kíváncsiság.

Marina ledobja ruháit a gyakorlatilag egyetlen szóba jöhető férfi előtt, persze csak azután, hogy bemutatta a már emlegetett botnyelvű csóktudását. A búcsúzás mellett ez a másik csúcsjelenet. A teljesen kezdő színésznő itt elképesztő érzékenységgel játszik (a Velencei Filmfesztiválon nem véletlenül díjazták alakítását). Ezért találták fel a közeli felvételt. A feszült várakozás mellett megjelenik arcán a kíváncsiság, a félelem, a bizonytalanság, amikor reszketve odaadja magát. Érdemes figyelni az arcjáték változását, amint a férfi odalép hozzá, felöltözteti, és végül megcsókolja. Értetlenség, zavar, harag, csalódottság és… hála? Ekkor kezdődik el benne valami. Különösen tetszett, hogy nem próbálták a szexet átideologizálni (a szokásos lázadásra, emancipációra gondolok), hiszen önmagában is elég izgalmas téma, és itt ezt be is bizonyítják. Mindenféle álságos finomkodástól mentesen, és ha nem is helyezik merőben új kontextusba, de végig érdekfeszítően és meghökkentően beszélnek róla.

Kulisszaként egy tengerparti görög város szolgál, mely egyáltalán nem az utazási irodák prospektusainak mediterrán paradicsoma. A fények tompák, inkább lúdbőröztetnek a szabadban játszódó jelenteknél, az ablakon pedig fátyolosan áradnak be, hogy kirajzolják a szögletes élekkel teli, steril belső tereket. A lágy domborzat ölén a város is kopár, fehér sivatagként terül szét. Bántóan mű, rideg a környezet, amire a kamerakezelés is rátesz egy lapáttal. Hosszan kitartott, vágás nélküli felvételeket láthatunk, olykor a rendező egyetlen lineárisan mozgó kamerával vezényel le egy egész jelentet. Mindezek a monotonitás, a tespedés légkörét hozzák létre, amelyben az egyébként meglehetősen szótlan szereplők váratlanul kitörő verbális és utánzó játékai amolyan különös színfoltként kapnak értelmet, a helyükre kerülnek. A film világának ilyen szembetűnő mesterségessége amellett, hogy karakteres szerzői hangról árulkodik, és érdekessé teszi az olyan jeleneteket is, ahol látszólag szinte semmi nem történik, elemeli a történetet a szabványosított, rendszerint émelygős édességbe csúszó érzelmességtől. Elismerően bólintunk egy-egy eltalált megoldásán, de Tsangari nem engedi, hogy belefeledkezzünk abba, hogy mennyire megható is mindez. Ahogy Marina-nak segít a játék megküzdeni saját elzártságával és feldolgozni az elválást, úgy minket is átlendítenek a rendhagyó formai megoldások a történet pusztán érzelmi-zsigeri élvezetétől egy szemlélődőbb, de szellemileg telítettebb szintre.

Alapvetően lehangoló légköre ellenére elbűvölő világ az Attenbergé. Irigykedve néztem a szereplőket, mivel ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne átmenteni egy keveset abból a felemelő játékosságból, ami a filmet keresztül-kasul átszövi. Azután arra jutottam, hogy mégsem volna helyénvaló. És mintha ezt a tanulságot visszhangozná a történet végkicsengése is, amikor a hamvak szétszórását követően a barátnők elválnak, mennek a maguk dolgára, és a kamera elidőzik a külszíni fejtő kiábrándító törmelékdombjain és egy erőmű kéményein. Valami visszavonhatatlanul megváltozott, elromlott. A kapocs, mely a játékkal teli világot összetartotta megszűnt létezni, nincs több menedék, ideje felnőni.

Attenberg

színes, görög filmdráma, 95 perc, 2010

rendező: Athina Rachel Tsangari
forgatókönyvíró: Athina Rachel Tsangari
operatőr: Thimios Bakatatakis
vágó: Sandrine Cheyrol, Matthew Johnson

szereplők:
Ariane Labed (Marina)
Evangelia Randou (Bella)
Vangelis Mourikis (Spyros)
Giorgos Lanthimos

video