Atticán innen

Az 1979-ben alakult és körülbelül a rendszerváltásig működő 180-as Csoport akár avantgárd zenei formációként is aposztrofálható, bár a kísérletező zeneszerzők és zenészek által szerzett és/vagy előadott művek szoros szálakkal köthetők a Steve Reich-féle minimalista muzikális gondolkodáshoz, illetve az ún. repetitív iskola képviselőihez. Ezzel együtt leginkább kortárs komolyzenei kompozícióknak nevezhetjük azokat a könnyűzenei és archaikus szekvenciákat is tartalmazó szerzeményeket, melyeknek ellenkulturális töltete – más felhangokkal ugyan, mint a Kádár-korszakban – a mai napig az alkotói függetlenség, a művészi szabadság esszenciáját nyújtja.

A Zeneakadémián megrendezett születésnapi „szeánsz” azontúl, hogy felidézte a legendás együttműködés inspiráló közegét, ízelítőt is adott a tagok – külön-külön is – különutas világából. Érdekes egyébként, hogy egy alapvetően antiakadémista szellemű társaság milyen visszhangokkal szólaltatja meg ezeket az öntörvényű (klasszikus módon le sem kottázható) darabokat a Zeneművészeti Egyetem nagytermében. Ironikus utalás is történt erre az előadás bevezetőjeként lejátszott archív rádiófelvétel azon kitételével, amely szerint a műsorvezető az együttes átlagmagassága alapján elnevezett csoportosulás műsorait „a Zeneakadémián kívül” tudja csak elképzelni. (Hozzá kell tenni, hogy a tagok közül többen főiskolát végzett zenészek.) „Pofátlanok voltunk” – emlékezett vissza a zenekar kezdeti, fiatalosan radikális korszakára Szemző Tibor egy interjúban, bár a 180-asok nem sorolhatók be a nyolcvanas években kibontakozó underground mozgalom kimondottan lázadó képviselői közé. A fennálló rendet elutasító attitűdjük tehát nem olyan nyilvánvaló, mint egyes kortársaiké (vegyük példának az A. E. Bizottság performansz-szerű fellépéseit), hiszen nem frontálisan megfogalmazott, és nem is minden esetben verbalizálható üzenetet közvetítettek. Inkább egyfajta belső szigeten éltek, ahol a külvilág ideológiai korlátain túl, ugyanakkor a korabeli közérzet kontextusában hozták létre saját zenei és közösségi tereiket, amelyek később elévülhetetlen ösztönző forrásai lettek a tízéves műhelymunka és koncertezés után szétszéledő társaság alkotóegyéniségeinek.

A koncert repertoárjában ugyanúgy helyet kapott abszurditásba hajló – Beckett parafrázisként is felfogható – hangulatfestő montázs (Márta István:24. lecke – Karácsony napja), mint körkörösen rétegződő hangháló (Faragó Béla:A Pók halála – Sírfelirat), multimediális apparátussal – videó vetítéssel, zenekari aláfestéssel, élőbeszéddel, színpadra vonuló, muzsikáló cigánybandával – operáló összművészeti kísérlet (Szemző Tibor:Koponyalapi törés) és szürreális, irodalmi ihletésű – Isidore_Lucien Ducasse, illetve Hajnóczy Péter szövegei nyomán írt – szertartászene (Melis László:Maldoror énekei). Az utolsó, angolul elhangzó, Frederic Rzewski által szerzett és Forgács Péter által „narrált”  hangköltemény mintegy szimbolikusan foglalhatná össze a 180-as Csoport munkásságát, illetve állíthatná párhuzamba a széttartónak tűnő, de egy vonatkoztatási pontból kiinduló szerzői pályákat. „A darab (Coming together) szövege Sam Melville, az 1971-es atticai börtönlázadás idején megölt polgárjogi harcos leveléből származik. A börtönlázadás másik vezéregyénisége Richard X. Clark volt, aki 1972-ben szabadult. Amikor kilépett a börtönajtón, és autóval elszállították, megkérdezték tőle, hogy milyen érzés maga mögött tudni Atticát. Erre ő azt felelte: »Attica előttem van« (Attica is front of me).” – áll a hallgatóságot egyszerre megterhelő és felemelő est programfüzetének ismertetőjében.

Hont Pál, a Kossuth Rádió Ki nyer ma? műsorának legendás játékosa és a nyolcvanas évek Rózsavölgyi Szalonjának zenetudora a Koponyaalapi törés című darab kulcsfigurájaként.

Valószínűleg a 180-as Csoport harmincöt éve, illetve az alakulás utáni egy évtized alatt szólhatott igazán nagyot, ennek ellenére is figyelemreméltó zenei kísérleteknek és emlékezetes, megidéző jellegű együttműködésnek (a többnyire karmesterként jelenlévő szerzők a fiatalabb zenészgeneráció válogatott csapatát vezényelték) lehettünk tanúi. Az idézett börtönlázadás akkori politikai áthallása pedig akár napjainkban is értelmezhető. Persze nem feltétlen kell az atticai allegóriát a múlt rendszer fogdaszerű berendezkedésére vonatkoztatni, azon talán mégis érdemes elgondolkodni, hogy a rendszerváltás után huszonöt évvel vajon Atticán túl vagy innen vagyunk… 

Zeneakadémia, 2014. október 13.

video