Az értelmes szenvedés
Viktor Frankl osztrák pszichológusként és neurológusként egész életművét az emberre és az ember életére irányította, megfontolásai az orvostudomány és a filozófia határán mozogtak. Most bemutatott írása, A szenvedő ember is a filozófiai aspektusokat is számba vevő terápiás módszerei, a logoterápia és az egzisztenciaanalízis körében született. E módszerekkel az emberi élet értelmességét központba állítva újította meg a pszichoterápiát. Frankl integrálja a XX. század nagy irányzatait, mind szaktudományos, mind filozófiai oldalról, miközben rá is mutat egyes elméletek, általánosnak nevezhető beállítódások visszásságaira, elégtelenségeire és a filozófiai hagyomány fontosságára. Könyve két, 1949-ben, illetve '50-ben elhangzott előadásán alapul, ám előzményeit és hasonló eszmefuttatásait már korábbi írásaiban is megtalálhatjuk. Frankl igazi XX. századi gondolkodó, aki reflektál az általa megélt és tapasztalt nehézségekre, az általa felállított társadalomra és egyénekre vonatkozó kórkép pedig ugyanúgy relevanciával bír ma, mint hatvan évvel ezelőtt.
„Ha egy pszichoterápia a logoszt állítja érdeklődése középpontjába, az azt jelenti, hogy az értelemre és értékekre figyel. Ha egy pszichoterápiai önértelmezés középpontjában az egzisztencia áll, az a szabadság és felelősség fontosságának felismerését jelenti.” (29.) Tehát a logoterápia a logosz, azaz az értelem fénye által vezetve szólít meg minket. Ezzel párhuzamosan pedig, az egzisztenciaanalízisen keresztül, öntudattal rendelkező lényekként képesek vagyunk felismerni az értelem és értékek elérésének lehetségességét. Már ebből is látszik, hogy Frankl módszere mennyire különbözik attól, amit a pszichoterápiáról hétköznapi emberként tudunk vagy elképzelünk. Épp ez munkásságának lényege: olyan kiegészítő terápiát kialakítani, mely megújíthatja a pszichológia tudományát, kijavíthatja vagy pótolhatja korábbi hiányosságait.
Módszere a szellem gyógyítására koncentrál, énünk egy fontos aspektusának, szegmensének helyes útra terelésére. Tehát nem szorítkozik a test-lélek felosztásra, hanem elkülönít egy harmadik összetevőt is, melyre korábban e tudományágban nem volt példa – éppen ebben látja a korábbi elméletek egyik elégtelenségét. A szellemi dimenziót minden egyes ember elhanyagolhatatlan részének tekinti (sőt, valójában ez az, ami igazán emberré tesz bennünket, hiszen ez az, ami szabad, ami nem tárgyiasítható, ami felelősségünket adja). Számos betegség is a szellem „betegségével”1 magyarázható, azaz ha elveszítjük életünk értelmét, ha nem vagyunk tudatában saját szabadságunknak és felelősségünknek, ha fizikai vagy társadalmi életünkre redukáljuk magunkat – tehát ha összezavarodik bennünk az a dimenzió, amit általában a metafizika vagy az ontológia vizsgál (ezt nevezi Frankl metafizikai szükségletnek). A filozófia így elhanyagolhatatlan lesz az egyes szaktudományok számára, nem feltétlen az egyes kutatásaikhoz, hanem ha saját szerepük, saját helyük vizsgálatára kerül sor, vagy ha önmagukat abszolutizálva lépnek ki saját kereteik közül.
A keretek túlfeszítésének minősül az összes „-izmus”, melyek közül a pszichologizmust és a szociologizmust vizsgálja Frankl kimerítően e könyvében, ám harmadikként mindenképpen meg kell említenünk még a fiziologizmust, melyet A feltétel nélküli emberben, magyarul még nem publikált írásában fejt ki. Mindhárom irányzat egy-egy tudományból nő ki, úgy, hogy önmagát túlduzzasztva zárójelbe teszi, vagy saját tudományterületére vezeti vissza az élet egyéb területeit, eliminálva így azok igazi lényegét. Az izmusok a megismerés, a valóság összes aspektusát saját nézőpontjuknak megfelelően redukálják, így lesz a színes sokféleségből csak fizikai, pszichikai vagy szociológiai realitás. Ezzel pedig tulajdonképpen nihilizmushoz vezetnek bennünket, hiszen egy tudományos szempontra vezetik vissza a világot, így téve látszattá az értékeket és az értelmes élet lehetőségét. A logoterápia és az egzisztenciaanalízis pedig épp ebből a nihilista szemléletből igyekszik kimozdítani a hétköznapi embert, azzal, hogy igyekszik rámutatni a páciens életének értelmességére és öntudatának, önmeghatározásának fontosságára.
Mindez helytállónak és szükségesnek bizonyul, hiszen az a négy jelenség, melyeket A korszellem patológiája című fejezetben leír (a léttel szembeni provizórikus beállítódás, azaz az a jelenség, hogy sokan bármiféle jövőkép nélkül csak a mának élnek, a fanatizmus, a kollektivizmus és a fatalizmus) máig fennállnak. Frankl terápiája épp ezek ellen kínál egy lehetséges „kezelést”. Amiket leír, amivel módszerét és gondolatait felvezeti – azaz az emberi méltóság hangsúlyozása, a szabadság, a szellem, a valós értékek követése, azzá válni, minden egyes percben, akik vagyunk – tényleg olyan gondolkodást tár elénk, amit érdemes elsajátítanunk, hiszen igazi lényegünket jelentik. A szenvedő ember első felében Frankl tehát bemutatta, hogy mik azok az általános irányzatok és nézetek, amelyek negatívan befolyásolják felfogásunkat, ezzel együtt megmutatta azt is, hogy milyen emberképre, milyen önképre kellene törekednünk. A könyv második fele ennek a törekvésnek az értelmezéséről szól, arról, hogy életünkben, minden nehézséggel együtt miként küzdünk a jóért és az értelemért. A különálló részek így adnak egy egységes képet.
„A létezés értelmét teljesítjük be – létünket töltjük meg értelemmel – valahányszor értékeket valósítunk meg. Az értékmegvalósítás három úton lehetséges: az értékek megvalósításának első lehetősége azon nyugszik, hogy valamit alkotunk – hogy valamilyen módon alakítjuk a világot. A második lehetőség abban áll, hogy átélünk valamit – hogy magunkba fogadjuk a világot: hagyjuk, hogy a lét szépsége vagy igazsága áthasson bennünket. Végül az értékmegvalósítás harmadik lehetősége abban rejlik, hogy szenvedünk – ez a lét, a sors elszenvedését jelenti.” (95.) Ez a harmadik az, ami a legnagyobb kihívást állítja az ember elé, hiszen az első kettő olyan tulajdonságokon nyugszik (tehetség, érzékelés, megismerés), amivel már eleve rendelkezünk. A szenvedés – Frankl fogalmával élve – beállítódási értékeket valósít meg, azaz éppen azon múlik, hogy mi miként viszonyulunk hozzá. Ekként nevezhetjük önalakításnak. Hiszen, ha megéljük a szenvedést, ha a szenvedésnek értelmet adunk, azaz ha felismerjük, hogy az nem öncélú, valaminek vagy valakinek az érdekében történik, akkor csak érünk és gazdagodunk általa, közelebb jutunk az igazsághoz.
Ebből látszik, hogy az értelmes szenvedés értelmet adhat életünknek és felemelhet bennünket. De mi a helyzet az értelmetlen szenvedéssel? Frankl, miután az értelmes szenvedésről való nézeteit elöljáróban kifejti, azt írja: „Megismertük az értelmes és értelmetlen szenvedés közötti különbséget” (116). Valóban megismertük? Csak az lenne a különbség a kettő között, hogy az egyén képes-e értelmesként, azaz nem öncélúként felismerni a szenvedést? Mert Frankl fejtegetéseiből első ránézésre így tűnik, ez viszont a szétválasztáshoz kevésnek, túl szubjektívnek bizonyul. A legerősebb példa erre a munkatáborok iszonyata. Bár maga Frankl is megélte a koncentrációs táborok rémálmát, képes mégis nem öncélú szenvedésként felfogni – ám bizonyára nem mindenki látná ezt így, akár végigélte, akár nem. Ez mindenképpen olyan kérdésnek tűnik, ami első látásra racionális szempontból még további tisztázásra szorulna. A könyv utolsó oldalai alapján viszont úgy tűnik, hogy épp ezzel kapcsolatos a cél: nem egy egzakt, megtanulható választ adni arra, hogy mikor értelmes a szenvedés, hanem elérni, hogy a különböző helyzetekben mi magunk küzdjünk meg ezért az értelemért – ezáltal küzdve meg önmagunkért és azért a bizonyos Igazságért.
Miután az összes külsőnek minősülő redukciót kiszűrte (az ember mint fizikai entitás, az ember mint szociális lény), Frankl még vizsgálja az utolsó nagy veszélyt is: ha az ember abszolutizálja önmagát, ha mindent kizárva önmagát állítja a középpontba. Ez ismét csak torz képet adna, hiszen az embert nem lehet önmaga felől hiánytalanul megérteni: teret kell hagyni a transzcendenciának. Isten lesz a viszonyítási pont, akihez az ember önmagát és értékeit mérheti, aki azonban „nem lehet mérhető, nem összehasonlítható – az a »teljesen más«”. (140.) A szeretet és a hit igazolja a mindennapjainkban; egyszerre közeli hozzánk és elérhetetlen, nem lehet emberi mércékkel mérni. Ez a csupán racionálisan felfoghatatlan mozzanat az, ami összefogja Frankl vizsgálódásának egészét: a legtöbb kérdésre képtelenség végleges választ adni, az igazságra irányuló válaszok nyitva maradnak. Érdemes figyelnünk azokra a szélsőségekre, melyeket e könyv tartalmaz, zárt megoldásokat viszont sosem kaphatunk. De hogyan is remélhetnénk ilyen megoldást, ha a mércénk egyszerre van közel és mérhetetlenül távol? Örökös dinamikának tűnik ez, ahol az egyes szituációkban küzdünk meg magunkért, az által, hogy az abszolút értelemre irányulunk, amelyet valójában nem tudunk soha teljes egészében megragadni. Értelmes szenvedés, szabadság, öntudat, értelem – úgy tűnik mindezek nem adottak, el kell jutnunk hozzájuk. Ebben segít a gyakorlatban Frankl terápiája és elméleti úton az ezt megtámogató szellemi háttér is.
Viktor E. Frankl: A szenvedő ember. Patodicea-kísérlet. Budapest, JEL, 2012.
1 Maga Frankl nem használná a szellem esetében a betegség szót, épp azért, mert nem olyan kategória, mint a fizikai világ alkotóelemei. Az ember teljessége test-lélek-szellem, ahol a szellem adja meg a tulajdonképpeni méltóságot, ember-mivoltot. A szellem elsőbbsége, magasabbrendűsége miatt nem illethetik meg olyan biológiai, fizikai kategóriák, mint „egészséges” és „beteg”.
Ajánlott cikkeink:
Veres Katalin: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)
Facebook-hozzászólások