Az örök filozófia

Balduin Schwarz munkássága alapvetően a német fenomenológiához tartozik. Husserlt nem követte transzcendentális fordulatában, ehelyett a tradicionális fenomenológiának megfelelően a „Vissza magukhoz a dolgokhoz!” elvét hirdette. Ám most bemutatott írásának nem a fenomenológiai vizsgálódások képezik a lényegét, jobban kiérződik belőle a katolikus neveltetésének köszönhető vallásos tudat, melyből kiindulva igyekszik értelmezni a nyugati világot és múltunk szellemtörténeti változásait. Levezetésének központjában a filozófia áll, hiszen, ahogy írja: „Azáltal, hogy csak a filozófiai irányzatokra összpontosítunk, az egésznek mintegy a magvát ragadjuk meg, mivel […] a filozófia az a terület, ahol a szellemi mozgás a maga legtisztább formájában (semmiképpen sem állíthatom, hogy a legmagasabb rendűben) mutatkozik meg…” (24.)

Korunk jelenségeit tehát, véleménye szerint, a múltban bekövetkezett filozófiai változások segítségével érthetjük meg. Schwarz ezt a tudatossá válás folyamataként nevezi meg, melynek alapvetően két lépcsőfoka volt. Az első Descartes fellépése, amely kapcsán Schwarz a gondolkodás létre és létezőre irányulását emeli ki, valamint a reflexió szerepét, ezáltal a megismerő alany jelentőségének fokozatos növekedését. A másodikat történelmi tudatosulásnak nevezi, és ez áll a könyv középpontjában. Ez a múlt felfejtését jelenti valami állandó, időtől független törvényen, igazságon keresztül. Ahogy majd láthatjuk, ez a folyamat szerinte éppen a visszájához érkezett el, a történelmi válsághoz, a tudatosulás válságához, amikor az alapvető beállítódás éppen az, hogy az általános törvény és az igazság elérhetetlen, ezért le kell mondanunk róluk. Schwarz pedig éppen ez ellen kíván fellépni: ahelyett, hogy hátat fordítunk, ahelyett, hogy zárójelbe tesszük életünk azon elemeit, melyekben korábban biztosak voltunk, szembe kell néznünk a valósággal, a problémával – csak így oldható fel a feszültség. Mivel pedig, ahogy mondtuk, a szellemi jelenségek a filozófiában érhetők tetten a legplasztikusabban, ezt a filozófia szellemtörténeti problémájának nevezhetjük.

A szellemtörténeti probléma megoldásának célja megmutatni, hogy a szabadság és az általános törvény összeegyeztethető, ily módon feloldhatjuk a feszültséget, melyet jelenünk elutasító magatartása hordoz. Schwarz kétféle filozófiát különít el a probléma kezelése szempontjából. Felmerülhet a jogos kérdés, hogy miért éppen e két területet emeli ki, hiszen első látásra az általa bemutatott kép túlzottan leegyszerűsítőnek tűnik – és bizonyos szempontból az is. Az egyik oldalon elgondolása szerint a relativista filozófiák állnak, melyek csak úgy tesznek, mintha a szellemtörténeti probléma nem is létezne, így ezek szerinte tulajdonképpen hibásak, önmagukat cáfolják.¹ Bár a relativizmus elméleti alapon valóban támadható, mégis igen éles leegyszerűsítés ez Schwarz részéről, hiszen a filozófia ezen ága, illetve ágazatai is sokkal összetettebbek, mint amiként ő kezeli őket – már csak azért is problematikus ez a meghatározás, mert az általa relativistának tartott filozófiák nem valószínű, hogy elfogadnák ezt a bélyeget. A másik oldalon képviselhető álláspontként a keresztény filozófia jelenik meg, mely antik hagyományokra támaszkodva, a keresztény tanok alapján szembenéz a szellemtörténeti problémával, az emberi ismeret múlhatatlanságát szeretné bizonyítani (ezzel együtt az örök igazságot védelmezni), történelmi szinten is kimutatni, ezért nevezhetjük philosophia perennisnek, azaz örök filozófiának. Bár a középkor óta a keresztény filozófia rögös utat járt be, de nem szűnt meg, a rengeteg változás közepette jelenlévő maradt és ismét virágozni látszik. Történelemfelfogásának legfontosabb mozzanata, hogy hisz az átfogó törvény érvényesülésében – mely, mivel nem egyértelmű mindenki számára, tisztázásra szorul.

„Kétségtelen: az irányzatokat irányító törvényszerűség, amit az újabb filozófiában figyelembe kell venni, a klasszikus nyugati metafizika szubsztanciájának állandó feloldására törekszik. E feloldás pedig mint olyan nem egy tudatosan akart, s minden generáció által kifejezetten követett dolog, inkább egy »önmagától« végbemenő folyamatnak mutatkozik, amellyel szemben tehetetlen az akarat s a legnagyobb, ellentétes irányba törekvő zsenialitás.” (53.) Schwarz úgy hiszi tehát, és ez helytállónak tűnik, hogy az újkori filozófiatörténet, mely a középkori filozófiától (és így a philosophia perennistől) elszakadni kívánt, folyamatosan hozzá viszonyította magát, akár kifejezetten ellene irányult és bénítani akarta, akár saját rendszerén belül kívánta feloldani. Nem tudta és a mai napig nem is tudja tehát teljesen eliminálni, ami természetesen önmagában még nem jelenti a keresztény filozófia győzelmét. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az újkorban a keresztény filozófiával szemben létrejött egy másik irányzat, melyet Schwarz autonóm rendszerfilozófiának nevez (autonóm, hiszen nem köteleződik el, nem rendeli alá magát semminek, de mégis rendszerfilozófia, hiszen az átfogó egészet kívánja képviselni, a világról kialakított képet pedig szellemi rendszerként kívánja felépíteni). 

E két filozófiatípus viszonya három szakaszra bontható. Az elsőben a kettő nem tisztázott viszonyban élt egymás mellett, ez Descartes megjelenéséhez köthető. A másodikban a gondolkodók a kettő tartalmi egyezését igyekeztek bizonyítani, úgy, hogy megmaradjon (az autonóm rendszerfilozófia jegyében) a filozófia elsődleges szerepe. E korszak legmarkánsabb alkotója Hegel. A harmadik szakaszban, mely a hegeli rendszer „összeomlását” követi, a keresztény és autonóm rendszerfilozófia összeegyeztethetetlensége kerül előtérbe, küzdelem a keresztény tanok ellen. Schwarz szerint itt ellenséges, elnyomó viszony uralkodik a keresztény filozófiával szemben, de az valahogy mégis jelen van. Az új korszak csupán rendszervázlatok sokaságát nyújtja, rengeteg új és érdekes nézőpontot, de tulajdonképpen általános káosz van jelen – éppen ennek ellensúlyozásaként nyomatékosítja Schwarz, hogy nem mondhatunk le a filozófiáról, mint a bölcsesség szeretetéről, a philosophia perennisről. Hiszen szerinte ez lényegünk része, emellett úgy tűnik, az szól mellette, hogy a másik oldal nem tudott megbirkózni a problémákkal, így ez, az örök filozófia jegyében történő gondolkodás, a lehetőségünk a konstruktív továbblépésre.

Az egész mára kialakult helyzet azzal magyarázható, hogy a középkor végén fellépő krízist egyik oldal sem kezelte jól (sem a „régi”, sem az „új”). A középkor végén új feladatok bukkantak fel, megváltozott az ember önmagáról és a világról alkotott képe, új kategóriákra, új fogalmakra lett volna szükség. Ám ahelyett, hogy az újat a régihez illesztve egység jött volna létre, teljesen megbomlott az addigi egység is. „Egyfelől azok vallottak kudarcot, akik a »régi igaz« megóvása érdekében olyasmit is túlságosan védelmeztek, amit nem volt érdemes megőrizni. Ezzel elvették a feladatot, ami elé az igazság védelme állítja az embert. Azonban az új szószólói és képviselői is kudarcot vallottak, hiszen elvetették a sulykot a felfedezéseket, a nagy hatású gondolatokat, az új szempontokat illetően, és azt hitték, hogy minden új az egészet fenyegeti összeomlással.” (99.) Nem volt egy olyan nagy hatású gondolkodó, mint korábban Szent Tamás, aki kellő alázattal és kitartással összeegyeztette volna az új felfedezéseket a régi meggyőződésekkel, így nem alakulhatott ki egység. A régiek elutasították az újat, elzárkóztak előle, mert veszélyesnek titulálták a fennálló rendre nézve, az újak pedig túlbecsülték saját jelentőségüket, abszolutizálták az egészben betöltött szerepüket, lemondtak a régiről. A régiek képviselői, a keresztény filozófia így az újkortól kezdve stagnál, míg az autonóm rendszerfilozófia és a benne állandóan feltörő újabb és újabb irányzatok burjánzanak. Viszont ez is válsághoz vezet, mert olyat utasított el általa az ember, ami „tulajdonképpeni életfeladata szempontjából éppen a legfontosabb – jelesül, hogy az üdvösségén munkálkodjék – s az igazságot illetően is, aminek megőrzése elszakíthatatlanul össze van kötve üdvösségével” (109.).

Hogy mire lenne szükség a helyzet helyreállításához, újjáépítéséhez? Schwarz szerint a philosophia perennis lehetne erre képes, hiszen az a valódi feltétlen „szolgálatában áll”. Helyesen kell viszonyulnia az autonóm rendszerfilozófia eredményeihez, az általa kidolgozott kritikai rendszert is fel kell dolgoznia, és tisztáznia kell, el kell határolódnia a „világnézet” fogalmától, ami alapvetően redukciót jelentene. Hiszen, bár úgy tűnik, hogy a keresztény filozófia is egy világnézetnek rendelődik alá, de valójában a bőséget képviseli – szemben az autonóm rendszerfilozófiával. Mindezek arra utalnak, hogy (és ez korunk és a jövő feladata) meg kell újítani, be kell indítani a philosophia perennis benső mozgását, így lépve egy új korszakba.

Valószínűleg Schwarz kiindulási pontja, miszerint a keresztény filozófiához (mely fogalmat ő adottnak és egyértelműnek tekinti) kell visszanyúlni, elsőre nem elégséges mindenki számára, ám a későbbi fejtegetései alátámasztják, hogy miért érdemes ilyen talajra építenünk. A különböző tudományterületek abszolutizálása az Abszolútum helyett – mikor a filozófián belül és azon kívül is egy-egy uralkodó irányzatnak rendelte alá magát a gondolkodás, és közben az egészről elfeledkezett –, mindenképpen kiemelendő még e fejtegetések között, talán ez bír a legmeggyőzőbb erővel. Schwarz könyve érdekes szempontból tárja elénk szellemtörténetünk elmúlt pár száz évét, olyan összefüggésekre világítva rá, amelyeket vizsgálnunk kell – hiszen gondolkodásunk jelene és jövőbeli alakulása a tét.

Balduin Schwarz: Örök filozófia. Törvény és szabadság a szellemtörténetben. Budapest, Jel, 2013.

¹ Sokan rámutattak már a relativizmus ezen attitűdjére: bár elméletként első látásra úgy tűnhet, megállja helyét, a gyakorlatba helyezve képviselhetetlen. Ám elméleti síkon is támadható, hiszen úgy tagadja az igazságot, hogy magát igazként fogadja el és mutatja be – ezáltal performatív ellentmondást követ el.

Ajánlott cikkeink:

Veres Katalin: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)

Veres Katalin: A szeretet misztikája (Gondos-Grünhut László: Szeretet és lét)