Az Alak esztétikája

A dicsőség felfénylése nehezen értelmezhető szöveg. Az alak szemlélése egy monumentális, tizenhat kötetes szisztematikus teológiai műbe ágyazódik bele. Mivel annak első nagyobb egységének is ez az első kötete, ezért az interpretációs nehézségeknek nem lehet az az oka, ha esetleg a többit nem ismerjük. Erre jó esélyünk van annyiban, hogy csak most, a Sík Sándor Kiadó gondozásában jelennek meg ezek a könyvek magyarul. Azonban más oka is lehet annak, ha egy könyvvel kapcsolatban ilyen gondok merülnek föl, főleg az ehhez hasonló, elméleti írásoknál – például forrása lehet a téma szaknyelve, és a különböző stilisztikai fogyatékosságok.

Ezzel szemben Balthasar stílusa egyenesen olyan, hogy olvastatja magát. Néha az lehet az érzésünk, hogy nem is fejteget, inkább mesél. Nincs baj azzal sem, hogy a magyar nyelv számára idegen hangzású, nyomasztóan hosszú mondatok a szövegben teljesen átvennék az uralmat – pedig ez a németül író és gondolkodó teoretikusok magyarra való átültetésénél probléma szokott lenni. Ezért nagyrészt a fordítót (Görföl Tibor) illeti a dicséret. A különböző teológiai szakszavak jelentését maga Balthasar tisztázza. Ezekről a formai jegyekről elég, ha ennyit megjegyzünk, ugyanis a már említett érthetetlenséget valami egészen más szüli, ami a könyv legbensőbb lényegéhez tartozik.

Mert mi is ez a teológiai esztétika? Nem fából vaskarika? – lévén a két szónak még a tudományos szóhasználatban is nagyon különböző színezete van manapság. Balthasar szerint, ha ilyen képtelennek találjuk a teológiai esztétika szóösszetételt, az csak a fogalmak félreértésének lehet az eredménye. Eme félreértéseket rögtön a könyv elején igyekszik eloszlatni, bár éppen – szerintem – a legesélyesebb félreértés-alternatívát nem említi meg: miszerint az olvasó elsőre azt hihetné, hogy egy olyan, a művészetekkel és általában a széppel foglalkozó könyvet tart a kezében, melynek főbb állításai a teológia által már elfogadott állításokból vannak levezetve. Teljesen másról van szó, Balthasar ezt a következőképpen összegzi: „Ez a könyv arra tesz kísérletet, hogy a lét harmadik transzcendentális tulajdonságának fényében dolgozza ki a keresztény teológiát: hogy az igaz és a jó jegyében álló szemléletet a szép jegyében álló megközelítéssel egészítse ki”. S bár itt Balthasar a „kiegészítés” kifejezést használja, nem azt akarja mondani, hogy a teológia számára teljesen idegen és új szempontot vetne föl, hiszen véleménye szerint ez már az egyházatyáknál meghatározó volt. A kiegészítésre ma mégis azért van szükség, mert az újkor folyamán ez a szemléletmód kikopott a teológiai gondolkodásból. Balthasar ezt számos teológiai vonatkozású szerző elemzésén keresztül mutatja be – és ez a módszer a hét kötetben megjelent egész művön végigvonul. Ez az első kötet „csak” a teológiai esztétika alapproblémáit akarja tisztázni, az isteni dicsőség (és így a tulajdonképpeni szépség) megpillantásának szubjektív és objektív (ami alapvetően a történelemben megtörténő kinyilatkoztatás) feltételeinek elemzésén keresztül. Így szóba kerül a hit és a tudás viszonya, jelentése, a hit alakja és tapasztalata, a szellemi érzékek témája, s a kinyilatkoztatás minden szegmense.

És ezzel a vázlatos leírással már el is érkeztünk ahhoz, hogy mi teszi nehezen értelmezhetővé. A kisebbik nehézséget az okozza, hogy Balthasar – egyébként félelmetes alaposságról és szakértelemről tanúbizonyságot téve – szinte mindegyik kérdéskörnek igyekszik bemutatni a történetét a maga legfontosabb csomópontjaival a legjelentősebb szerzők véleményén és írásain keresztül. S ha az elemzések közben nem tartjuk a fejünkben a központi problémát – ami talán, ha szabad így kifejeznem magam, nem is általában a szépség, hanem az isteni dicsőség –, akkor teljesen elveszíthetjük a fonalat, hogy Balthasar mit miért mond és helyez előtérbe. Azonban a másik ok még komolyabb, és azért meghatározó, mert a teológiai esztétika nem más, mint teológia, csak újszerű módon kifejtve. Ha az olvasó nem képes a keresztény hit által nyújtott perspektívából szemlélni azt, amiről Balthasar beszél, benne Krisztus alakjának központi szerepével – amely alakban az Isten véges, de mégis hiteles módon jelenik meg a szemlélőnek –, akkor számára a könyv valamelyest áttekinthetetlen és bizonyos mértékig értelmetlen lesz. A mű alapján joggal következtethetünk arra, hogy Balthasar szerint ez minden jól sikerült keresztény teológiai mű ismertető jegye: a teológia ugyanis nem más, mint a Krisztus alakjának megpillantásából kifejlődő keresztény hit utólagos fogalmi rekonstrukciója, megértése.

Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy Balthasar könyve csak egy szűkebb olvasótábor számára lehet egyáltalán érdekes – hiszen Krisztus alakjának megpillantását nem egy teológiai mű, hanem Balthasar szerint a történelemben az Egyház által közvetített történelmi tapasztalat segíti leginkább –, meg kell jegyeznünk, hogy a könyvnek vannak olyan „szigetei”, amelyek a könyv bármely olvasóját megragadhatják. Különösen Az alak szemlélésének legutolsó fejezetére gondolok itt, ami azt hiszem a műnek egy olyan színvonalú befejezése, amilyet bárki, aki könyvet ír, örömmel vallana magáénak; és ami bárkit arra ösztökélhet, hogy minden nehézsége ellenére, újra megkísérelje a könyv ismételt áttanulmányozását.

Értékelés: 8/10

Hans Urs von Balthasar: A dicsőség felfénylése – Teológiai esztétika I. kötet – Az alak szemlélése. Sík Sándor kiadó. 2004.