Az alkotó halott – vagy mégsem?

Állítólag van Gogh azt mondta barátja, Gauguin által festett arcképéről: „igen, ez vagyok én, de mint tébolyult.” Legalábbis így szól a fáma, ha hihetünk Gerevich Józsefnek. Legújabb könyve, a Teremtő vágyak körültekintő munka, amely egy művészeti album, egy pszichopatográfia, s egy anekdotagyűjtemény határán mozog. Francisco Goya és Alba hercegnő, Marie Laurencin és Guillaume Apollinaire, Dante Gabriel Rosetti és Elizabeth Siddal, Salvador Dalí és Gala, Max és Philipp Ernst, Egon Schiele és Walburga Neuzil, Camille Claudel és Auguste Rodin… Művészek és múzsák – így szól az alcím, de nem csak szerelmi kapcsolatok bontakoznak ki a kötetben. Téboly, öngyilkosság, erőszak, betegségek, indulatok, pszichózis, trauma, vágyak, sírig tartó szerelem, családi kapcsolatok, intrikák –  főként ezek a kulcsszavak határozzák meg az írásokat. „Bulvár-művészettörténetről” és „bulvárpszichológiáról” van szó. Ha emlékszünk Nyáry Krisztián Így szerettek ők-sorozatára, akkor Gerevich könyve nem okozhat meglepetést – legalábbis akkor, ha nem tévesztjük szem elől, hogy a kötet egy blogból nőtte ki magát (Festői találkozások), s hogy a célközönség nem a szakma.

Ha van, ami rendkívül megkapó Gerevich munkájában, akkor az, ahogy a festmények, szobrok és versek mögé nézve nemcsak életrajzi adalékokat fűz az alkotások keletkezéstörténetéhez, hanem lélektani vázlatokat is. Írásaival lelket önt a képzőművészeti alkotásokba. Igen – mondhatná egy-egy festmény vagy alkotás – ez vagyok én, de mint tébolyult.

Persze semmi meglepő sincs ebben: Gerevich pszichiáter és a művészettörténet, a művészetterápia iránt elkötelezett szakember hosszú évek óta. Korábbról is vannak a két szakterületet ötvöző írásai, például a Lány a szekrényben (2005) című könyve, amely többek között Gulácsy Lajos és Nemes Lampérth József pszichopatográfiáját is elénk tárja. A Teremtő vágyak is hasonló szövegeket foglal magában, csakhogy fogyaszthatóbb formában, ismeretterjesztő céllal, azért, hogy – mint a bevezetőből is kiderül – közelebb hozza „a művészettől távol állókat” a festészethez, s kulcsot adjon az egyes képek megértéshez. Emellett a kötet végén rendszerező összefoglaló segít az egyes alkotók közötti párhuzamok, s további kapcsolódások megtalálásában is.

„Legalább háromféleképpen lehet festményeket elemezni. A művészettörténeti elemzés a stílusra, a kép formai jegyeire reflektál. Az ikonológiai-ikonográfiai megközelítés a képeken látható tárgyaknak, a kép tartalmának felfejtésére irányul. Én a harmadik utat választottam: a képek pszichológiai jelentésére, a festő és a mű közötti szubjektív viszonyra helyeztem a hangsúlyt” – írja a szerző szintén a bevezetőben. Gerevich ugyanakkor sokszor esik a pszichologizálás csapdájába, az olykor esztétizáló megfogalmazásában tükröződik valamiféle értékítélet, ami miatt helyenként erősen hatásvadásszá válik, amit ír. („A testébe belevert szögek által kiváltott kozmikus fájdalom miatt arcáról kövér fehér könnycseppek hullnak.” – 50.; „Artemisa számára maga a viszony és a per egész lefolyása rémálom lehetett.” – 67.; „Schiele döntése nehéz volt, de megfellebbezhetetlen.” – 106.)

Nagyrészt azért mégis sikerül mértéket tartani, és a megfelelő hangsúlyok mellett vázlatosan bemutatni az alkotásokat, a kórrajzot, s a társadalmi-történeti kontextust. Gerevich nem elemzi részletesen a festményeket, de kellő érzékenységgel mutatja be őket. Ezekből a rövid leírásokból aztán fokról fokra tűnnek elő alkotók és múzsák megrázó történetei. A leginspirálóbbak azok a részek, amelyekben valóban összefonódik a lélektan és a művészet, életrajz és alkotás. Így például  a Dalí-fejezetben a következőket olvashatjuk: „Az elfojtott erotikus vágy felszabadulása az anya halála és a születőben lévő szerelem összefonódásából született A vágy lakhelyei (1929) című festmény, amelyen az oroszlánfejek jelképezik a vágyat, ahogy Magritte-nál is megjelenik az oroszlán A honvágy (1940) című képén. A kép festésekor Dalí reszketve kérdezte a jelenlévő Galát, mit akar, mit tegyen vele. Gala válasza kemény volt: »Azt akarom, hogy ölj meg.«” (53.)

Noha Gerevich írásai kétségkívül magukkal ragadó, könnyed és élvezetes olvasmányok, a festmények és a könyv gondolatmenete szépen követik egymást, joggal támadhat hiányérzetünk. Néhány esetben elbírt volna több képet is a kötet, különösen akkor, amikor adott festmény kiemelt szerepben került leírásra. Így például még inkább kedvezett volna az olvasónak, ha nem kell külön utánakeresnie többek között az Önarckép levágott hajjal (Kahlo, 48.), az Utcai énekesnő (Manet, 83.), vagy az Önarckép a műtőasztalon (Munch, 94.) című festményeknek, vagy akár a fentebb idézett Dalí-fejezetből is hiányzott legalább A vágy lakhelyei vagy A honvágy című festmény. Mindez azonban a legkevésbé sem csorbítja a kötet értékeit, s ez a hiányosság kevéssé a szerző mulasztását, mint inkább a kiadás, a képszerkesztés körüli problémákat jelzi. Ugyanakkor viszont – bár nem kérhető számon a teljesség igénye –, jó lett volna olvasni egy-két magyar származású alkotó történetét is.

De hát „a szerző halott”, nem igaz? – kérdezhetnénk. És a festő is halott – mondhatnánk aztán ennek mintájára, legalábbis akkor, ha Barthes gondolatait követnénk. Gerevich könyvének azonban nem az a célja, hogy a befogadó pozíciója felől értse meg a képek hatását, s ilyen formán elemezze őket a pszichoanalízis eszköztárával, hanem az, hogy a természetes, s kikerülhetetlenül adott emberi kíváncsiság szülte kérdésre keresse a választ: vajon mi zajlott az alkotó körül, az alkotó lelkében, amikor létrehozta művét? Bár ezekkel az anekdotikus történetekkel amúgy sem elsősorban a szakma tetszését kívánja elnyerni e kötet, hanem mindenekelőtt az érdeklődő olvasóét. Ez irányból nézve viszont Gerevich kötete – stílszerűen – igazán jól fest.

Gerevich József: Teremtő vágyak. Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016.

Fotó: Horváth Péter Gyula/Nullahategy.hu