Az amerikai

Amit Anton Corbijn fotóművész, videoklip- és legújabban filmrendező páratlan vizuális érzéke tár elénk, arra érdemes odafigyelni. Olyan együtteseknek adott arcot, mint a U2, vagy a Depeche Mode. Videoklipjei emblematikus darabjai a műfajnak, amelyen számos neves rendező élesítette már oroszlánkörmeit. A holland művész első egészestés mozija szervesen fejlődött munkásságából. A Control az Ian Curtisről, a Joy Divison tragikusan korán elhunyt énekeséről szóló életrajzi film még az oly jellegzetes szemcsés, fekete-fehér képekben mesélt sok zenével, sok sötétséggel. Az amerikaiban viszont már világsztárral dolgozik Corbijn, tükörsima, színes képeket használ, ráadásul Martin Booth A Very Private Gentleman című, igazán eredetinek nem nevezhető regényét adaptálja. Jogosan aggódhatunk a művész betagozódásától – jelentem, feleslegesen.

Az olasz városkába egy magának való idegen úr érkezik, akit George Clooney alakít. Sergio Leone westernjeiből már megtanulhattuk, hogy ennek legfeljebb a temetkezési vállalkozó örül. Az idegen rejtőzködik valaki elől, miközben egy fegyvert készít, de azt is sejthetjük, hogy a ravasz meghúzása sem áll távol munkakörétől. A western mellett megjelenik Melville öröksége Jarmusch modern szamuráj- és Michael Mann bűnfilmjeinek motívumaival vegyítve. A hagyomány, amihez a mozi igyekszik felnőni, meglehetősen gazdag tehát.

A film szíve Az amerikai esetében is a titok, amit az idegen magában hordoz. Az, hogy mi lapul a rezzenéstelen arc mögött, ki ő valójában, és mi játszódik le a lelkében. Klasszikusok sora jelzi, hogy a film anyaga különösen alkalmas eme titok kifejezésére. Az antihős, mint oly sokszor, ezúttal is szigorú szabályrendszer szerint él. A napi rítusok precíz végrehajtása, begyakorolt mozdulatai mutatják, hogy a Névtelen mestere szakmájának, és hogy valószínűleg az érzelmeit is így regulázza meg. Amíg ehhez tartja magát, senkitől nincs félnivalója, ugyanis ő a legjobb a szakmájában. A történet során azonban kötődni kezd valakihez, valami fontosabbá válik számára a küldetésnél, és ez sebezhetővé teszi.

Mikor találkozunk vele, a Névtelen világa már javában omladozik. Megtört, elfáradt, nem hisz semmiben. Megismerkedik egy pappal, aki meglátja benne a tisztulásra vágyót. „Szeretett volna valaha más lenni?” – kérdezi a paptól, ez az első személyes megnyilvánulása. Érzi, lassan megöregszik, és egyre súlyosabban nehezedik vállára egy elrontott élet terhe. A változtatásra egyre kevesebb az esély, ezért kapaszkodik két kézzel egy kurtizán szerelmébe: „hisz mint a kutya hinnél abban, ki bízna benned” – mondja a költő. Nincs békéje. Sötét múltja álmában is kísérti, és akárcsak az idegen, a néző is hiába próbálja elhessegetni a sejtelmet, hogy az ilyen történetekben a bűnösnek így vagy úgy, de fizetnie kell.

A film sallangmentes, rejtett feszültségtől terhes. Az információ gyakran csak sejtetett, a szálak nincsenek a kirakatba téve. Nincs tudálékos lekerekítés, hiányzik a történet végi monológ, a megtalált levél, a szálakat nem varrják el sebészi pontossággal. Az alkotók felnőttként kezelik a nézőt. Lehetőséget biztosítanak, hogy együtt gondolkodjon a filmmel, kalandra csábítják, hogy megmagyarázzon egy elejtett mozdulatot, egy pillantást, egy hangsúlyos szót, vagyis a rejtett motivációkat. Az erre való vállalkozó kedv nélkül a néző végtelenül unalmasnak, lassúnak fogja érezni a történetet, holott közelebbről megvizsgálva nincsenek benne felesleges jelenetek.

Ha egy forgatókönyvből ennyire tudatosan leépítik a fordulatokban, a drámai nagyjelenetekben rejlő potenciált, akkor minden azon áll vagy bukik, hogy az alkotók rendelkeznek-e elegendő hangulatfestő tehetséggel, készséggel a finom megoldások iránt. Corbijn-nek hála a film itt teljesít a legerősebben. Elakad a lélegzet az olasz táj szépségének nagyvonalú bemutatásától. Ekkor válik érthetővé, miért forgatott Corbijn ezúttal színesben. Cseppet sem azért, hogy többen üljenek be a filmre. Szükség van arra a vakító sárgára, a meghitt vörösre, a buja zöldekre és fakó barnákra, hogy mindent láthassunk, mindent érezzünk. A folyóparti tisztás és a város jellegzetes zegzugos utcácskái sem csupán díszletek, szimbolikus terekké válnak. A kamera ugyanilyen otthonosan érzi magát a négy fal között. Tökéletesen elkapja a kockás asztalterítős vendéglő karakterét, a budoár fülledtségét. Belakja az okosan és érzékenyen leforgatott szeretkezési jelenetet, bemutatja a fegyver készítésének fázisait, ahol valójában semmi különös nem történik, mégis szinte megszólal, annyira kifejező. A régi japán fegyverkovácsok készíthették hasonló műgonddal a katanát. Még az olyan apróságnak tűnő részletek is, mint egy tetoválás, vagy a szereplők gondosan összeválogatott ruhatára, a rendező szigorú kontrollja alatt állt, még sincs szó öncélú túlstilizálásról, mert funkciót kapnak a részletek.

Ódivatúan hat egy ilyen elegáns „úriember” a szteroidozott hősök mezőnyében, a kritikák is zavartan próbálnak rajta fogást találni, gyakran értetlenség, félremagyarázás kíséri. Mégis készítőinek visszafogott jó ízlése a film legfőbb erénye. Végre látunk egy tisztességes főcímet. Mennyire örül az ember, ha egy multiplex vetítésen ismét rálel a csend feszültségteremtő erejére, mert ha egyszer megszólal a zene, akkor annak van jelentősége, és nem csupán arra használják, hogy megmondja, mit érezzünk. Az idő jól áll majd Az amerikainak. Évek, évtizedek múlva, ha véletlenül rábukkanunk valahol, meglepődünk majd, hogy milyen jó.

Jó, de közel sem tökéletes. Clonney kétség kívül működik a szerepében, tekintete, amivel olyan sokat kell kifejeznie, alapvetően meleg és rokonszenves, de hiányzik belőle az emberfeletti fölény, ami megvolt Delonéban, Eastwoodéban vagy akár DeNiro-éban is. Mellettük Clooney kicsit puhának tűnik, nem annyira enigmatikus. Talán pont ez volt a cél, hogy sebezhető legyen. Akárhogy is, mindenképp tiszteletet érdemel azért, hogy részvételével már nem először biztosítja merészebb produkció létrejöttét, melyekért biztosan nem számíthat hangos közönségsikerre, sztárstátuszának megerősítésére. Egy régimódi filmnek még könnyebben elnézhető a szerelmi szál naivsága. A főhős viselkedése viszont már túlságosan óvatlan a nagy kockázat ellenére. Ilyet nem tesz egy profi, igaz, e nélkül számos feszült jelenetről kéne lemondanunk. Továbbá ügyetlen és indokolatlan a városban történt gyilkosságokra való utalás is.

Körülbelül ennyibe köthetünk bele. Összességében visszafogott, szikár, férfias film Az amerikai, ami nem jelenti azt, hogy ne tudna mit kezdeni a gyöngédséggel, vagy éppen költői magasságokba emelkedni. Mert emelkedik a végén, nagyon szépen… Corbijn öntörvényű, befutott alkotó. Ötven fölött kezdett mozivászonra rendezni, nincs tehát vesztenivalója. Csakis a saját szájíze szerint készít filmet, nem tesz engedményeket. Úgy nyilatkozott, hogy három mozit tervez összesen. Hátha rákap a rendezés ízére, és megtoldja még néhánnyal!

Az amerikai (The American)

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 103 perc, 2010

rendező: Anton Corbijn
forgatókönyvíró: Rowan Joffe
zeneszerző: Herbert Grönemeyer
operatőr: Martin Ruhe
producer: Anne Carey, George Clooney
vágó: Andrew Hulmer

szereplő(k): 
George Clooney (Jack)
Violante Placido (Clara)
Thekla Reuten (Mathilde)
Paolo Bonacelli (Benedetto atya)
Irina Björklund (Ingrid)