Az arrogáns ateizmus
A Vigilia folyóirat februári számában négy szerző írása szerepelt a hetven éve (1941 márciusában) született – harcos ateizmusa miatt hírhedté vált – Richard Dawkins Isteni téveszme című könyvéről. A folyóiratba írt a Sapientia Filozófia Tanszékének egyik oktatója (Patsch Ferenc atya), a Pázmány Filozófia Intézetének tanárai közül ketten (Hankovszy Tamás és Mezei Balázs), valamint egy pázmányos filozófushallgató is (Bernáth László). Mezei Balázs és Patsch Ferenc Dawkins művét és munkásságát általánosságban értékelték cikkeikben, Bernáth László és Hankovszky Tamás pedig arra vállalkoztak, hogy központi érvelését analizálják kritikailag.1
E téma elég érzékeny és egyúttal érdekes, hogy dugig megtöltsön egy közepes méretű előadótermet. Ahogy mondani szokás: szinte a csilláron is lógtak az emberek azon a március 21-én, a Párbeszéd Házában rendezett kerekasztal-beszélgetésen, ahol Mr. Dawkins és ez a tematikus szám volt a téma. Vicces volt belegondolni, hogy ebben a kisebbfajta tömegben ugyanúgy ott vannak a vasárnapi miséken látott nagymamák, nővérek és atyák, a naiv szentjánosbogarak és a monomániás antiteisták [sic!]. Az első széksorokban helyet foglaltak még fogyatékkal élők is, a hallgatóság pedig jelnyelvi tolmácsolásban is követhette az elhangzottakat.2 A beszélgetőtársak Hankovszky, Mezei, Patsch, valamint kvázi természettudósi minőségben Pléh Csaba voltak – a moderátor pedig Puskás Attila. Amikor ismertette a beszélgetés várható témáit, már sejteni lehetett: nem egy rövid estnek nézünk elébe.
Elsőként Pléh Csaba kapta meg a szót, ő mutatta be Dawkinst, természettudományos munkásságának jó ismerőjeként. Kezdve azzal az elméletével, hogy a szervezetek csupán „tokjaiul” szolgálnak a géneknek, amelyek e perspektívából az elsődleges létezők (ld. Dawkins Önző gén című könyvét), folytatva az evolúció teleologikusságának, célszerűségének cáfolatával (Vak órásmester) – végül a hosszabban tárgyalásra került mémelmélettel fejezte be, vagyis a „kulturális gének”-re vonatkozó teória rövid ismertetésével.3
Majd Dawkins vehemenciája került szóba, és mókás történetek hangzottak el felvállalt arroganciájáról. Mezei Balázs itt ejtett szót a brit ateizmus hagyományáról, melynek egyik első képviselője Bertrand Russell volt; később pedig a nemrég elhunyt, néhány éve hívővé lett Antony Flew töltötte be azt a pozíciót, amelyet ma Dawkins foglal el. Mezei kiemelte azt a felületességet, amely Dawkinst vallásellenes műveiben jellemzi, ám amely távol áll tőle szigorúan tudományos könyveiben, és rámutatott: ez tulajdonképpen annak gesztusa, hogy a vitapartner nem érdemli meg az egyenlő bánásmódot. Később a beszélgetés lendületében Pléh Csaba fogalmazott így: Dawkins a Tudománynépszerűsítési Tanszéken, ahol tanít, épp azért kapja fizetését, hogy provokatív módon beleszóljon az emberek világnézetébe – „ott így értelmezik a tudománynépszerűsítést”.4
Már-már úgy tűnt, a bemutatás átcsúszik bulváros személyeskedésbe, mikor Patsch szóba hozta Dawkins újranősüléseit – de rögtön lehetett tudni, mennyire veszi komolyan saját megjegyzését, mikor elmésen hozzáfűzte: Wittgensteinnek van egy fragmentuma, amely szerint ha egy keresztény nem ért egyet valakivel, azt vagy ostobának, vagy erkölcstelennek kiáltja ki – és ő szeretné ezt elkerülni. Így Dawkins bármilyen vérmesen is denunciálja a vallást, „visszagyalázására” nem került sor, legfeljebb burkoltabban, olyan kiszólásokban, mint amilyen a szintén Patsch Ferenc szájából elhangzott mondat: az ellenfél jó tulajdonságainak elhallgatása is „az ellenfél szintjére süllyedés” lenne. Ám az ilyesmit aligha nevezhetnénk „gyalázkodásnak”.
A beszélgetésen két dawkinsi tézis részletesebb megvitatására volt idő: ezek közül az első, hogy Isten felesleges tudományos hipotézis. Miután az erre vonatkozó citátumokat felolvasta Puskás Attila teológus, Patsch Ferenc szinte rögtön kész volt aláírni: az Isten-hipotézis valóban felesleges szaktudományos hipotézis – de hiszen nem is ilyenként gondolnak rá a hívők! És a résztvevők egyetértettek abban: az Isten-kérdés túlmegy a természettudomány hatókörén. Mezei Balázs bon mot-jával élve Patsch „Heidegger és más misztikusok” módjára jár el, amikor Istent valami „egészen más”-ként fogja fel. Mezei még hozzáfűzte: könyve elején Dawkins bemutatja az általa „einsteni”-nek titulált Isten-felfogást. Ez a felfogás ellentétes az Isten transzcendens és személyes voltába vetett hittel, és azt állítja, hogy az istenség a világban, annak struktúráiban létezik – ez pedig az Isteni téveszme szerzője számára elfogadhatónak tűnik.5 Ha Patsch egy ilyen Isten (vagy inkább: isten) létét cáfolni szeretné, könnyen lehet, hogy „apologéta” szerepét fel kellene cserélnie Dawkinséval.
Annak a dawkinsi állításnak vizsgálatát illetően, miszerint az Isten-hipotézis nemcsak felesleges, hanem téves is, Hankovszky Tamás „cáfolat-cáfolatára” térnék ki. Dawkins szerinte illetéktelen (logikai) lépést követ el, amikor az evilági tervezők egy tulajdonságát (nevezetesen hogy bonyolultabbak, mint az általuk megtervezett dolgok) vonatkoztatja Istenre is. Hiszen feltehető a kérdés: miért ne lehetne Isten valami egész más módon tervező? (És igyekeznék hozzátenni: Istenre a kereszténység elsősorban nem is tervezőként, hanem teremtőként gondol – ezt a titulust pedig egyetlen evilági tervező sem vonatkoztathatja magára.) Amikor egy másfajta „tervezés” lehetőségét kizárja Dawkins, „cáfolhatatlan érvében” már előre feltételezi, amit bizonyítani kíván: hogy nem létezhetnek a természeti létezőkön kívül „másfajta” létezők. Hankovszky Tamás fő mondanivalójának kulcsszava az extrapoláció volt, amellyel azt fejezte ki, hogy Dawkins az evolúciós biológia tanulságait kiterjeszti az ezeket megillető területen túlra (a transzcendencia birodalmára)6 – amint a könyvből felidézte: Dawkins szerint amennyiben létezik Isten, neki is egy hosszadalmas evolúciós folyamat eredményeként kellett létrejönnie.7
A kerekasztal-beszélgetés műfaja számos szempontból nem a legmegfelelőbb egy téma feldolgozására. Igen sok buktatója lehet: ha latensek maradnak a különböző vitára okot adó nézeteltérések,8 ha a résztvevők túlságosan is saját (pre)koncepcióikat kívánják tálalni a hallgatóságnak – fittyet hányva a témára és a kérdésekre, vagy ha a moderátor és a megszólalók nem képesek dialógusra lépni, és elbeszélnek egymás mellett, egymással csupán köszönőviszonyban lévő megszólalásokat előadva. Az utóbbi egy kicsit minden ilyen alkalom sajátja: egy tartalmas beszélgetésben számos téma bukkan felszínre, és ezek sokszor a levegőben maradnak, hiszen nem mindenre reagálnak a beszélgetőpartnerek. Jogosan fel lehet ugyan vetni, hogy az ellenvélemény (Dawkins ateista érveinek pártfogását értve ezen) nem jutott szóhoz, de e beszélgetésben pont az volt a jó, hogy a hozzá hasonló események jellemző negatívumait ezen kívül kikerülte, ráadásul a résztvevők, ha Dawkins ateizmusát nem is, de egyes elméleteit, illetve bizonyos általa képviselt értékeket (pl. kreacionizmus-, illetve vallási fundamentalizmusellenesség) védelmükbe vették.
Más összképet adtak ki már a hallgatóság hozzászólásai: érdekes, hogy ilyenkor az ember kérdésekre számítana, és mégis a legtöbb alkalommal monológokat hall. De a hallgatóság soraiban megfigyelt bólogatásokból és a „kérdésekre” adott értő válaszokból úgy tűnt, talán csak én vagyok szigorú, amikor azt várom, a hallgatók megnyilatkozásai rövidek, aránylag jólformáltak legyenek, és ne ismételjék magukat. Azt mindenesetre érdekes volt hallani, hogy Dawkins a (sajátjától különböző) ateista érveket is felszínesen ismerteti.
Focis hasonlattal élve: a lehetőségekhez képest egészpályás letámadás volt ez a beszélgetés. Egyszerre szóltak a résztvevők arról, hogy Dawkins állításaival szemben az Isten-hipotézis nem feltétlenül téves (Dawkins cáfolatai gyengék), és az ellen, hogy Isten (vagy az Isten-eszme) egyáltalán tudományos hipotézis lenne. Ha valaki ateistaként nem a teljes elutasítás pozíciójában hallgatta a beszélgetést, kaphatott rá nem is egy példát, hogy a kereszténységet értelmesen és hitelesen is lehet képviselni – még talán van is benne valami. Egy keresztény hallgató pedig a hittel való őszinte számvetés pozitív példájával találkozhatott itt.9 „A gondolkodás jót tesz” – utalt Mezei Balázs erre az önvizsgálatra, amelyhez sokszor az ateista támadások szolgálnak kiindulásul.
1 A cikkek erről a honlapról letölthetők.
2 Ugyan a jelnyelvet nem ismerem, annyit azonban megfigyeltem, hogy a tolmács viszonylag gyakran mutatott a fejére – értve ezen tán a „filozófia” szót, az elméletet vagy egy-egy elhangzott mondat értelmetlenségét.
3 Eme elképzelés számomra azt sugallja, hogy nemcsak a gének alapvetőbbek egy organizmusnál, de az emberek esetében sokszor a mémek magasabb rendűeknek bizonyulnak az egyéneknél.
4 Dawkins 2008-ban visszavonult erről a tanszékről, amelyet egyébként Charles Simonyi hozott létre, meghatározva, hogy első vezetőjének Dawkinsnak kell lennie.
5 Az einsteini felfogás nyilván a panteizmusra hajaz, de ez utóbbi címke elhasználtsága miatt nagyon találó megnevezés; egyébként e nézet elfogadhatóságára sok kimondottan ateista szerzőnél találhatunk utalást.
6 E birodalom természetesen Dawkins szerint nem létezik, de ennek bizonyításakor ugyanígy elkövetné a Hankovszky által bemutatott petitio principii hibát.
7 Itt azért én felfedezni vélek némi iróniát Dawkins szavaiban.
8 Ide vonatkozóan a „vita” kifejezés használatával kapcsolatban szimbolikusnak érzem a Vigilia-szám, és egyúttal az est címét, amely a témát így jelölte meg: „Mai viták az istenkérdésről” – míg a valódi téma Dawkins Isteni téveszme című könyve volt, a szám kiemelt tartalmát pedig a dawkinsi ateizmusról írt katolikus szerzők tollából származó tanulmányok képezték.
9 Patsch Ferenc – aki egy ponton így szólt: „ha ennyit szapuljuk, mindig felhorgad bennem, hogy mondjak valamit mellette” – papként mondta el személyes érzéseit arról, hogy amikor felölti a miseruhát, mindig érzi a „bűnös hagyományt”, a „történelmi terhet” is, amellyel kapcsolatban az ő felelőssége, hogy jóvátegye, és példájával „lemossa” az egyházról, a vallásos hitről.
Facebook-hozzászólások