Az eredet műalkotása

Meg kell fordítsam a rovat címét, mert nem azt akarom most bemutatni, hogyan jött létre ez a szöveg, bár arról is szólok majd pár szót, hanem, hogy milyen következményei voltak. Megeshet, hogy a mű előbb jön létre, mint az élmény maga eléri az embert, az eset megtörténik. Ebben a rövid részletben, az egyik hasonlattal ez a helyzet.

De az egész regény is ilyen szituációban bontakozik. Az alapszöveget 1988-ban Prágában írtam, de végül nem jelentettem meg (annak most jön el lassan az ideje), olyannyira, hogy el is veszett a gépirat. Egy barátomnál, K.I. költőnél maradt fönn egy példány, neki is a szemétből kellett visszahoznia egyszer, mikor egy túlbuzgó családtag rendet kívánt szülei házában tenni. Megjárt bizonyos mélységeket ez a szöveg, melynek esszé-részei Andrej evangélistával, a filmrendezővel foglalkoznak. A történet pedig az ő tiszteletére forgatott film. A rendező valóságos volt, ez a könyv még nincs meg hiánytalanul, de már épp jó úton van, hogy megkerüljön. Az eredet lassan elvisz a műig.

Íme a részlet és a következmény:

„Mi az, amit az ember tehetne Istenért? Nem több, mint hogy rossz érzés nélkül fogadja el az ajándékait. Hogy tudjon kapni, és ne önfejűen duzzogva gyömöszölje zsebre a létezést, mint valami elfogadni sem akart zsebpénzt. Mert ha kicsit belegondol (mármint az ember úgy általánosságban, akármelyikünk), rájön, hogy Isten minden ajándékával, amit az embernek juttat (úgy általánosságban bármelyikünknek), a teremtésre emlékezik. Jókedvűen hátradől puha foteljában, és lehunyja a szemét. Az ilyen ajándékozás hiteti el vele, hogy még létezik. Mit ajándékoz? Egy aranyórát? Egy lányt? Az életet, egy vidám tengerparti napot? A siker élményét? A boldogság pillanatnyi bódulatát? Vagy a boldogság örök ígéretét? Egyszerűen, bár nem illik azt ajándékozni, pénzt? Ilyenkor tényleg egy nyüzsgő család élén álló nagyapának képzelheti magát.

Vagy másképp van? Más van ő? Másféle van, másféle lét? Olyan kilátó, ahonnan végigtekinthetünk az összefüggések dombvidékén, olyan felhő, amely csapadékával képes újra megtölteni a fogalmak kiszáradt patakmedreit? Hagyja, hogy kopott, és már nem szívesen hordott köpenyét fölszabdaljuk, a semmi ócska rongyaiból papírt sajtoljunk, magyarázatainkat legyen hová följegyezni.

Hogy a köpeny csaknem sértetlen? Hogy a patakmeder alig lát vizet? Szerintem az első tény, az ő szét nem vágott köpenye, az jó. Minek földarabolni Isten köpenyét? Nem jótékonykodó nyárspolgár ő. De még csak nem is szent. És a patakmeder? Az már más ügy. Az evangélista ügye. Aki megpróbálja munkáiban, melyeket félreértelmezve nevezek evangéliumoknak, visszacsalni Istent a földre. Filmjei hatalmas Isten-etetők a téli erdőn, melyek arra vannak hivatva, hogy Istent itt tartsák a tél, a hó, a hideg, a fagy ellenére, mert táplálékot talál legalább.

Az a film is, amit forgatni készülünk, valami ilyesféle kíván lenni. Olyan emberek vannak benne, akik maguk is a szakadék Istennel szemközti oldalán vannak, de korántsem érzik jól magukat a kettős halandóságnak e szorításában. Életüknek nemcsak eleje és vége van, hátuk mögött a születést, szemközt a halált tudva, hanem mellettük, az egyik kezük felől egy szakadék nyílik, ami olyan biztosan választja el tőlük Istent, mint az állatkerti árok az elefántot a látogatótól,¹ a másik irányba pedig már nézni sincs kedvük.”