Az univerzális cseh nyelv

Nehéz volna meghatározni, hogy Iva Bittová mit is csinál pontosan. A cédulák, amiket zenéjére szokás aggatni – avantgárd, improvizatív, experimentális, világzenei – kaotikusabb kategóriák annál, hogy segítségükkel közelebb férkőzhetnénk az elbűvölő cseh művésznő munkáihoz. A Carnegie Hallt és egyébként az egész világot különböző formációkkal és szólóban is megjárt énekesnő zenei merítése széles körű. Gondolkodásában együtt állnak világzenei momentumok, cseh és cigány népi elemek, klasszikus zene, alternatív rock és jazz közeli komponensek, ami kíváncsivá, ugyanakkor gyanakvóvá is tehetné a zenéje iránt érdeklődőket. Bittová esetében azonban nincs mitől tartani. Sokrétű tapasztalata egyedi, messzemenően eredeti hangzásban összpontosul, aminek felcímkézése szinte lehetetlen és szükségtelen.

Mostani budapesti koncertjén a MüPában egy közel teltházas Fesztivál Színház előtt lépett fel, ezúttal régi partnere, a gitárjátékos Vladimír Václavek társaságában, akivel elsősorban közös lemezük, az 1997-es Bilé Inferno felvételeit szólaltatták meg. Václavek sétált ki elsőként a színpadra. Nem sokat vacakolt, jó estét kívánt mindenkinek, és már játszani is kezdett, kristálytisztán. Visszhangzó elemekkel, finom pedálmegoldásokkal hangolta a közönséget, aztán nemsokára Bittová is előbújt. Összeállt a kép, a legletisztultabb, ami lehetséges. Két előadó, szemben a közönséggel, teljes kiszolgáltatottságban, minimális hangszerrel meg pár hangzó kacattal – nincs más választásuk, oda kell adni magukat mindenestül, lesz, ami lesz. Semmilyen felesleges giccs vagy hatásvadász elem, egész színrelépésük olyan borzasztóan egyszerű, hogy az már önmagában élmény.

Ugyanilyen szűkre szabott, minimalista a hangszerelés is. Václavek akusztikus gitárjátékára Bittová énekkel és/vagy hegedűvel felel. Dalaik textúrája sem bonyolult. Néha ugyan előkerül egy shaker vagy valamilyen beazonosíthatatlan, hangot adó játékszer, ami részt vesz a darabban, de a varázslat, a kunszt Bittová maga. Vokális technikák egész arzenálját mutatja fel dalról dalra, miközben félelmetesen tág érzelmi skálát jár be. Néhol szinte tudathasadásos állapotban őrjöng, másszor szemérmes fruskaként kacarászik és kislányként szökdel. Engedi érvényesülni a zene, az ének fennhatóságát, ami egyszer gátlásaitól szabadító vad szenvedélyként, máskor halk lamentálásként jelentkezik, s mindez akár egyetlen darabon belül. Mindeközben énekhangja óriási amplitúdóval rezeg a cseh nyelvű szövegeken, néha beszédbe fordul, vagy értelem nélküli scatvokálba, beatbox-szerű effektusokba csap át. Suttogás, lélegzet vagy madárhang-imitáció – az énekesnő torka tényleg a hangképzés módszereinek kimeríthetetlen tárháza. S hasonlóan kreatívan kezeli hegedűjét is, amit hol szinkronban húz énekével, hol penget, hol pálcikával üt.

Eközben jó érzékkel kommunikál a közönséggel. Ez – gondolom – színész múltjának is köszönhető. Apró gesztusokkal, tündér-ügyesen tartja fogva a hallgatóságot, a láthatóan rutinból ellőtt néhány elem pedig nem zavarja az egész spontaneitását. S amikor bizonytalan angolsággal megkísérli az egyik nóta cseh dalszövegét picit érthetőbbé tenni a pesti közönség számára, e lehetetlen vállalkozás közben rátalál az est lényegére. Arra, amiért zenéje képes lehet kilépni a cseh nemzeti keretek közül, s amiért az idegen ajkú befogadó esetleg még előnyt is élvez. „I’m sure you have imagination.” A cseh nyelv ismerete nélkül szabad a képzettársítás, s a dalok abban a bizonyos szabad félre-értésben kezdenek létezni. A nóták érzelembősége, a különféle vokális elemekkel való telítettsége a beleérző képesség legjavát mozgósítja. Mindegyik dal egy külön dráma, egy külön mélység vagy éppen ultraérzékletes könnyedség, s mit sem számít az eredeti intenció, amire a szövegek tartalmát ismerve kétségkívül jobban összpontosítanánk. A fogalmi nyelv maga mögött hagyására pedig csak kevés helyi nyelven születő zene képes ilyen meggyőzően.

A végén kétszer is visszatapsolják őket, bár, meglepő módon, a ráadásokkal túlontúl elnyúlik a produkció. A hosszas taps azonban megérdemelt, s talán annak is köszönhető, hogy Bittová, aki érezhetően a közönséggel való intimebb viszonyban tud leginkább kibontakozni, a láthatatlan, mert sötétbe burkolózó, nagyszámú hallgatóságot is képes volt bűvkörébe vonni. És ez lehetett számára az est egyik legnehezebb feladata.

Iva Bittová (hegedű, ének)
(közreműködik: Vladimír Václavek – gitár)

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház
2011. október 5. 19.30h

video