A báj tudománya, avagy a mesét komolyan (is) kell venni

Felettünk a sötét, előttünk a francia mese. Húgom hat, én huszonhat. Ő kacag, én mellette “csak“ komoly vagyok: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici egér, és volt egyszer egy nagy medve – és utána? Miről is mesélhetnék, mit is "kritizálhatnék"?

Kritikára igazán egy valaki volna jogosult, maga Monique Martin, alias Gabrielle Vincent, a mese eredeti illusztrátora. Ő sajnos nem élhette már meg azt, ahogy három illusztrátor (Stéphane Aubier, Vincent Patar, Benjamin Renner) és a forgatókönyvíró (Daniel Pennac, aki amúgy is híres író) mozgásba hozza medve-egér világát, és azt sem, ahogyan zene (Vincent Cortois) kíséri animált mikrokozmoszát. Az eredmény? Ránézek a húgomra: ő éppen mosolyog, és a mesefilmre fókuszál. Hiába, a legjobb kritikusok a gyerekek, én mellette csak józanul tűnődhetek. Mi történik, ha a struktúrát és motívumrendszert elemezni kezdem? A báj több, mint ok és okozat, a báj titok.

A történetét kutatva, ha meg is nevezném annak motívumait, – előítélet, félelem, tiszta barátság – ezeknek a közös összjátéka mégiscsak nehezen megragadható. Próbaképpen: egyrészről itt van Célestine, a kisegér, aki a csatornában lakik és legszívesebben rajzol, méghozzá medvéket. Másrészről itt van Erneste, a nagy medve, aki vagy téli álmot alszik a kunyhójában, vagy a városban próbál az utcai zenélésből ennivalóhoz jutni. Mindkét főszereplő különcnek számít a maga “társadalmában“. Célestine birodalmában a fogorvos az úr, mert a rágcsáló társadalmat el kell látni elegendő “rágóeszközzel“. A nem dolgozó “gyerek-egereknek“ pedig csak egy feladatuk van: fogakat szerezni a medvéktől. Az egéranyóka esti rémmeséi korán kialakítják a kisegerekben a medvékkel kapcsolatos félelmet, ugyanis az egerek “kultúrájának“ alapja a közös ellenség, a rettegett nagy medve képe. Hogy ez miért is van így, arra a mese nem ad konkrét választ, és így könnyen juthatunk arra a következtetésre, – az emberi világhoz hasonlóan – hogy egyszerűbb az ellenségeskedést folytatni, mint megállni és kérdőre vonni az egésznek a létjogosultságát. Celestine a kisegér ezt teszi, még ha öntudatlanul is. Ő az egértársadalom megbecsülésére fittyet hányva, foglopás helyett rajzol, méghozzá medvét, ráadásul kedves arccal, és ami még “felháborítóbb“, hogy még ő is szerepel a rajzokon, a medve karjában, ráadásul boldogan. Célestine képzeletén túl, a medvék az emberi világhoz hasonlóan a városban élnek, alszanak, boldogok vagy szomorúak, és próbálnak megélni. Semmi újat nem mutatnak fel, amit az emberi létünkben meg nem tapasztalnánk. A medvék életében az egér a meséik birodalmában fogtündér, a valóságban pedig a “medvenők“ óriási sikolyát kiváltó szürke kis figurája.

Visszatérve a két főhősünkhöz: Célestine és Ernest kalandos barátsága a városban, egy jó nagy kukánál kezdődik. Barátságukat, szabadságukat és a betörést az édességboltba természetesen a környezetük nem fogadja el, üldözni kezdi őket, egészen a bíróságig. A fordulatokat mindig újabb és újabb követi, ritmusban tartva a történet apró egységeit, amelyben a humor és az artisztikus rajzi megoldások a mese állandó vendégei. A szereplők elbűvölőek. A karakterek közvetlensége és egyedi humora a távolságtartást rögtön megakadályozza, azonban azt egy pillanatig sem hagyják, – az amerikai Disney filmekkel szemben – hogy csupán “önfeledten élvezzük“ a szemünk előtt pergő képsorokat. A könnyed elegancia, a jelenetek szellemes megoldásai, a játékfilmszerű plánváltások, a fifikás chaplini gagek – ezek mind-mind fegyelmezett figyelmet kérnek a nézőktől, arra tanítva őket, hogy az igazi élvezet a koncentrált befogadásban rejlik és nem az “önfeledésben“. Hiába unjuk már a műfaji filmekből jól ismert fordulatokat, itt nem egy jól ismert sztár, hanem egy jól megrajzolt medve dühöng a filmkockákon.

A történeten és a szereplőkön túl a mese technikai megoldásáról csak annyit, hogy végre klasszikus animációt láthatunk. Az animációnak ez a fajtája – így készült például a Persepolis (2007) című animációs film is – még a huszonegyedik században is azt jelenti, hogy a figurákat, környezetet kézzel, papíron (vagy cell-en) animáljak, fázisonként. Ennek az ereje abban rejlik, hogy megérezzük a finom, kézzel rajzolt vonalak mögött rejtőző alkotót, szakmai szeretetét, azt a vonzalmát, amely a papírhoz és ceruzához természetszerűen láncolta. Ebben a mesében nem a gép, a technika az úr, hanem a rajzosság, a valódi szín, a tökéletlen felület, a fizikai nyomhagyás öröme. A papírt az ecsettel simogatni mégis csak mást jelent, mint minden egyes alkotói gesztust egy nagy műanyag számítógépre hagyni. Az illusztráláson túl, az alkotók megengedték végre maguknak a szakmai ”luxust“ is: a filmet finom, lírai etűdökkel merték kiegészíteni, amelyek bár ”nem viselik“ a történet súlyát, de könnyedségükkel, játékosságukkal levegőssé teszik ezt az állandó mesés rohanást és izgalmat. Amikor a hegedű megszólal, és a vonalak azzal együtt élni és alakulni kezdenek, megtörténik az, aminek szerintem minden alkotásban meg kellene történnie: túl a közönség kiszolgálásán, önmaguknak és magának az animáció műfajának adóznak. A hivatás kötelez, és ez nem egyenlő a nézők kiszolgálásával, még ha sokszor így is tűnik.

A képi világ visszafogott, a színek és a komponálás sem az ámulatba ejtő harsány cirkuszi hatásért dolgozik. Így az a fajta csendes fényesség születik meg, amely régen bevilágította gyerekszobánkat s gondtalanította gyermekkorunkat. Ennek a fénynek a megtapasztalása rajzolja meg bennük azt a képet, hogy milyen felnőttekké is szeretnénk majd egyszer válni. A báj tudományának a legfőbb feladata és felelőssége, ennek a tiszta fénynek a megteremtése. A mesét éppen ezért kell komolyan vennünk.

(Ezt az animációs filmet Magyarországon először az idei, tizenegyedik KAFF (Kecskeméti Animációs Filmfesztivál) programjában láthattuk. Elgondolkodtató, hogy a versenyprogramban szereplő filmek miért csak pár százaléka kerül ilyen vagy olyan formában végül Magyarországon forgalomba. Ezt az animációs filmet, amely az előbb említett fesztiválon az Országos Diákzsűri díját végül megnyerte, várhatóan csak francia barátainkon keresztül szerezhetjük meg. Részleteket, kedvcsinálót hozzá itt találhatunk.)

Ernest és Célestine (Ernset et Célestine ) francia animációs film, 80 perc, 2012

rendező: Benjamin Renner, Stepane Aubier, Vincent Patar
forgatókönyvíró: Daniel Pennac
producer: Didier Brunner, Henri Magalon, Vincent Tavier
zene: Vincent Cortois