A bús androgün panaszai

Rakovszky Zsuzsa harmadik, VS című regényéhez egy a magyar irodalomtörténetben már régóta porosodó, de annál hálásabb témát, jobban mondva alakot talált a Krúdy által csak „csínyes Vay grófnő”-ként emlegetett Vay Sarolta/Sándor személyében.

Vay Sarolta valós történelmi személyiség, mai szóval élve transzszexuális író, publicista 1859-ben, mint nagy múltú arisztokrata család sarja látta meg a napvilágot, ennek ellenére a továbbiakban, már egészen kora serdülőkorától Vay Sándorként élt, bonyolította különböző szerelmi afférjait, és kötött házasságokat, pont úgy, ahogyan azt a kor bármelyik dzsentri férfija tette a századvégi Magyarországon.

A Rakovszky által mindezidáig megjelentett prózai művek (A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve, A Hold a hetedik házban [novelláskötet]) alapvetően a női perspektívát helyezték előtérbe; nők voltak a főszereplői és legtöbb esetben nők voltak az elbeszélői is. A VS-ben azonban már csak a beszélő személyét tekintve is sokkal összetettebb a kérdés: Ki beszél? Sarolta? Sándor? Vagy egy harmadik személy, a valamennyire mindkettejüket magába foglaló VS?

A történet1899. november 1-jén VS börtönbe kerülésével kezdődik, és 1901.október 5-én egy svájci bejegyzéssel ér véget. Különböző műfajok összejátszásából; VS naplója, önéletírása, feleségének írt levelei, dr. Birnbacher orvosszakértői jelentései, és elvétve 1-1 jogi dokumentum mozaikjaiból tárul elénk Vay Sarolta/Sándor egész élettörténete, életének legkritikusabb pár hónapjára, a lelepleződés időszakára fókuszálva. Az időtartam megtévesztő, mert a regény nagyrésze valójában csak erre, a klagenfurti fogságban eltöltött két hónapra összpontosít, ahova VS egy 800 Ft-os pénzügyi malőr okán, saját „apósának” „jóvoltából” kerül be. Itt óhatatlanul titkára is fény derül, így – immáron második – házasságának érvényessége –ezzel együtt pedig a kor beállítottságából adódóan, épelméjűsége is megkérdőjeleződik, s mindezek tetejébe bűnlajstroma még a csalás és okirathamisítás terhével súlyosbodik. A speciális helyzetből adódóan az esethez törvényszéki orvost – bizonyos dr. Birnbachert – rendelnek ki, hogy megállapítsa vajon felelősségre vonható-e VS a tetteiért.

VS az orvos javaslatára élőszó helyett inkább írásban beszéli el életének történetét, amely választás nem véletlen, hiszen VS foglalkozását tekintve író, tisztában van az írott szöveg retorikai alakíthatóságával és szuggesztív erejével, és birtokában is van az ehhez szükséges készségeknek. A szöveg (Életem története) tétje nem kevés, VS ezáltal próbálja tetteit igazolni, dr. Birnbacher pedig ez alapján hozza meg a döntését VS beszámíthatóságát illetően, tehát a szabadulás is ezen áll vagy bukik.

A különféle én- műfajok szubjektivitásából adódóan a regény világa nagyon szűk, ezt és a sokszor túláradó érzelmességet egyedül a dr. Birnbacher által írt, stilizált orvosi jelentések ellensúlyoznák, de valójában ezek is mindig VS elbeszéléseire támaszkodnak, tehát akárcsak az olvasó, ő is mindent egyedül VS-től tud meg, aki pedig természetesen tökéletesen megbízhatatlan narrátora saját történetének.

A naplóból és az önéletírásból, valamint a dr. Birnbacher által lejegyzett párbeszédekből egy végtelenül – vagy inkább a szó pejoratív értelmében menthetetlenül – romantikus világképpel rendelkező ember alakja rajzolódik ki, aki csak és kizárólag a saját, belső igazságát tartja érvényesnek a külső, társadalmi ellenében, és aki ennek a „lélek szerint való legfőbb igazságnak” a nevében bármilyen tettet igazolhatónak lát, a lányok és családjuk szégyenben hagyásától kezdve, egyenesen a hitvesnek álmában egy másik férfi által való megtermékenyítésének tervéig.

A VS egyik nagy erénye, hogy az alaptémából természetesen fakadó „extremitás” cizellálása helyett erre, a romantikus paradoxonra, a külső és belső valóság összeegyeztethetetlenségéből adódó lélektani határhelyzetre helyezi a hangsúlyt. Merthogy, ami Vay számára a lehető legnagyobb őszinteség, az külső szempontból nézve mindenestül hazugság. Így börtönbe kerülve több évtizednyi következetes önámítással és elkerüléssel kénytelen szembesülni, majd ezekkel valahogyan saját magának (is) elszámolni.

Arisztokrata származása és vagyona révén neki eddig sem a társadalmi konvenciókkal akadt gondja, hiszen semmiféle másságot nem kellett felvállalnia a közvélekedéssel szemben. Anno saját belső hajlamai, érzései bizonyultak összeférhetetlennek azzal, ahogyan önmagát látta/szerette volna látni.  Ő mindig is kifejezetten konzervatív, hagyománytisztelő, és nem utolsó sorban igencsak vallásos emberként tekintett magára. Mindezeket egyféleképpen tudta csak szintetizálni; azzal, hogy úgy döntött: voltaképpen ő férfi.

Egy majdnem harminc éven át tartó, aprólékosan kidolgozott (korán elhunyt ikerfivér) sikeres önáltatás és nehezen felépített identitás szenved itt csorbát. Azzal, hogy visszavonhatatlanul kinyilváníttatik: ő „objektíve” nő, még akkor is, ha „szubjektíve” férfi, VS-nek nem kisebb tragédiával kell szembesülnie, mint, hogy amire egész eddigi életét alapozta; az egyedüli valóság, amelyben ő – önmaga számára is – érvényesnek számít, bezárulni látszik előtte.

Hiába adódott (volna) többször is lehetőség, hogy legalább önmagában reflektáljon saját magára és/vagy a helyzetére, ezek rendre elmaradtak. A regényben ezt a rafináltan elhelyezett különböző tükörjelenetek hivatottak illusztrálni. Ilyen például, mikor H. Marival, a vidéki színésznővel arról elmélkednek, hogy vajon, ami a színpadon történik, a színjátszás valódi-e: ha Mari eljátssza Júliát, akkor az – legalábbis – ott, akkor lehet–e igaz vagy sem. De ugyanilyen az őrültek házában tett látogatás is, ahol igazi őrültekkel és csupán a társadalom által megbélyegzett bentlakókkal is találkoznak.

 „Hát tehetek én róla, hogy a ti világotokban nincs szó arra, ami én vagyok?” – fakad ki a kötet vége felé VS. És valóban: egy Vay Sarolta/Sándor számára lehetetlen korban milyen lehetőségei vannak egy rendkívül érzékeny, szeretetre mindennél jobban vágyó embernek? Önmagának higgyen vagy mindenki másnak? Ilyen speciális helyzetben hol van az egészséges határ (ha van ilyen egyáltalán) az önmagunkhoz való hűség és a mások érzéseire való tekintet között?

Mivel Rakovszky nem ad biztos támpontot aziránt, hogy VS mennyire van tisztában tetteinek valódi súlyával, a regény végére érve nem csupán annyit kell eldöntenünk, hogy a sok kifejezetten férfiatlan megnyilvánulás ellenére (VS minden adandó alkalommal elsápad, elpirul vagy elsírja magát) elhisszük-e, hogy itt egy női testbe szorult férfitudat megnyilvánulásait olvassuk, hanem azt is, elhisszük-e neki az érzéseit vagy ő csak egy önző és teljességgel felelőtlen ember ún. moral insanity? Nehéz kérdések.

Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, Magvető Könyvkiadó. 2011.