Bajtai András: Betűember

“Nem a sötétet. És nem a hangosat. Én nem / ezt akartam. Egyetlen történetet szerettem volna / csak: pirosat. Egy mese elejét, egy mese végét.”

Bajtai András második, Betűember című kötetében megvalósította a kitűzött célt, ezt az egyetlen történetet. Persze maga a történet ennél jóval bonyolultabb: nem fekete vagy fehér. Hétköznapi városi jelenetek szövődnek össze az álmokkal, rémálmokkal, és egyéb szürreális elemekkel, ám sajnos nem biztos, hogy mindez a kötet előnyére válik. És ha már Bajtai is színeket fest, én is hadd színezzek: a kötet hangulata szürke, fekete, kék. Súlyos, nyomasztó, és szorongást keltő.

Amit igazán értékelek, hogy a költő tökéletes fegyelmezettséggel építette fel a kötetét. Három szabályos ciklusból építkezik, amelyek szigorú sorrendben követik egymást, és összefonódnak: A süket nő, a Név és szín, és A betűember alkotnak egységet. A különböző ciklusok párbeszédben is állnak egymással: visszatérő motívumok és utalások szövik át a verseket, így válva összefüggő egésszé. Ilyen motívumok például a kötet címadó alakja a betűember, vagy az első ciklus névadója, az újra és újra felbukkanó süket nő alakja. Bár a kötet precíz megszerkesztettségről tanúskodik, az egyes versek annyira elcsúsznak a szürrealizmus irányába az ösztönös írásmód miatt, hogy az olvasó elsőre könnyen találhatja az összhatást összefüggéstelen zagyvaléknak. Hangsúlyozom, első olvasatra, ugyanis a kötet alaposabb olvasásra ösztönzi az olvasót, hogy ő maga találja meg az összefüggést a sorok között. Ugyanis nehéz eldönteni, hogy a költő ironizál, parodizál vagy netán halálosan komoly. Persze, komoly. Bajtai komoly feladat elé állít: az egyes versek, mint az egyes képsorok, hirtelen megszakadnak, és nem marad utánuk más, csak megválaszolatlan kérdések és befejezetlen gondolatok. A kötet hangulatát is alapvetően meghatározza ez a rejtélyesség, mint a félelem, hogy az a kötetben megjelenő és visszatérő motívum, a titkozatos alak örökké figyel és követ. Ami kifejezetten elismerésre méltó, hogy a költő nem is próbálja magát hozzá nem illő pózokban láttatni, csak magát adja: “Miért kellene bármit is mondanom, / amikor holnap sem merek majd lelépni / a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék a ketrecekre. Mert minden emberben / élnek ketrecek, és az én ketrecemben / halott állatok vannak, és halott arcok, / végtagok.”

A tökéletes arányú, hármas ciklusból kiemelném a középsőt, a Név és szín címűt, amely úgy gondolom elüt a másik két ciklus stílusától, sokkal kevésbé “mozgalmas” , így nagyobb teret hagy magának a nyelvnek. Ám azt semmiképp sem állítanám, hogy nem illik a sorba, mert nem csak a kötet kompozíciójában áll a középső helyen, de a tematikájában is központi szerepe van. Számomra éppen ez a ciklus tette izgalmasabbá a kötetet. A játék a színekkel, hangokkal és a különböző érzékszervekkel először Rimbaud alapművére, A magánhangzók szonettjé-re emlékeztettek, Bajtai színeit azonban másképp kell olvasni. Az első és a harmadik rész világának képei mintha alkotóelemeikre bomlanának ebben a ciklusban. Az események, érzelmek, emlékek csupán hangok és színek. Minden vers egy-egy szín. “A pirossal kezdte, majd a sárgáért nyúlt, végül / a kék következett, egymás után falta fel mindegyiket; / a Betűember aznap este színeket vacsorázott.” A visszatérő motívumok közül, a süket nő mellett, a Betűember a kötet címadója a legjelentősebb, egyben ő a kötet kulcsfigurája is: a kezdet és a vég, a teremtés és a halál, a rend és a káosz. Azért nehéz meghatározni, mert ő az úr, aki korlátot állít a nyelvben, hiszen maga a nyelv is véges. De vajon nem ezt a korlátot próbálja minden költő kitolni?

Összességében tehát figyelemre méltónak tartom a művet, és úgy vélem, hogy Bajtai e második kötetével végül a jó útra lépett. Sikerült megteremtenie önmitológiáját felesleges sallang nélkül. Ugyanakkor olvasóját is bevonja a kötet világába, aki folytatja a félbehagyott gondolatokat és a megszakadt képsorokat. Az elhallgatás, feltárulkozás váltogatása mögött tételeznünk kell valakit, aki ugyanannyira jelen van a szövegben, mint a költő. Aki figyel vagy követ? Talán az olvasó maga az?

Bajtai András: Betűember, JAK – Prae.hu, Budapest, 2009, 1490 Ft