Belső utak képei

Használati útmutató:

1. Először is válasszon ki a Kedves Olvasó egy olyan délutánt, mikor nem rohan sehova, kiszakadhat kicsit a dzsungelből! Ugyanis nem könnyen emészthető képsorokkal szembesülhetünk, melynek minden egyes darabja láttán eltörhet bennünk valami.

2. Ne rohanjon ki a kiállításról! Még akkor se, ha úgy érzi, ott helyben és menten megbolondul. Nyomasztó, persze, amit tapasztal, de győzze le menekülési vágyát, tartson ki a legutolsó alkotásig!

3. Valamint készüljön fel arra, hogy az egyébként oly bájos, bárányfelhős budai utcák az élmény után sötétebb színben fognak ”tündökölni”.

Körítés:

Napjainkban a kortárs művészeti jelenségek között egyre inkább helyet kap a tág értelemben vett art brut, világszerte számos alkotóműhely és gyűjtemény bizonyítja e művek létjogosultságát. Az 1940-es években Jean Dubuffet francia festőművész a társadalom perifériáján alkotók - pszichotikusok, csavargók és rabok - műveinek sokaságát gyűjtötte össze. A marginális élethelyzetekben megnyilvánuló kreativitás e különös, sokszínű produktumaira ő alkalmazta először az art brut (nyers, durva, csiszolatlan művészet) megnevezést. Az elmeorvos Hans Prinzhorn a következőképp jellemzi az alkotási folyamatot:

„[…]öntörvényű erőnek engedelmeskedve hoznak létre ösztönös, minden szándék nélküli, önmagában zárt, senkinek felelősséggel nem tartozó művészetet. A külvilágtól való teljes elzártságukban az alkotói folyamat őseredeti formája megy végbe bennük.”

A termék leírása:

A kiállítás három egységből áll, véleményem szerint a lehetőségekhez képest jól adagolva - talán figyelembe vették az emberi tűrőképesség lépcsőit és határait? A kevésbé ”megterhelő” képektől fokozatosan jutunk el a legsokkolóbbakig.

Az első részt a budapesti Pszichiátriai Múzeum gyűjteményének darabjai alkotják, ahonnét most ötven art brut rajz került a közönség elé. Az első pár kép után elkezdett marcangolni a kétely: hova jöttem én, hisz elég lett volna beugranom a közeli óvodába, olcsóbban is megúsztam volna, és hasonló élményben részesültem volna… Üvegszemű portrék, futballjelenet, kidolgozatlan, térbeliséget nélkülöző rajzok. Persze nyugtatgattam magam Freud nevével, mégis kezdtem kicsit, hogy is mondjam… csalódott lenni. Ám ez az érzés hamar elmúlt, a tájképek elhessegették gyanakvásomat. A bennem alakuló benyomást egy híres József Attila-idézettel tudnám a legkiválóbban leírni:

„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.”

Jött is az első hidegzuhany: egy megdöbbentő élettörténet bontakozott ki (a magát „vértanú”-nak, ill. „beteg államépítész”-nek tituláló) Jakab Alajos rajzai hátoldalára gyerekes betűkkel feljegyzett írásai nyomán:

„Mikor négyhetes koromban fürösztötek Atyám ezt mondta. Én látom a kisdedben a feltámadásomat. De látom a jó barátomat is benne. […] Itt még megvoltam teljes egésségben, testi épségben. Mikor ők elmentek más kezekbe kerültem ahol nemvolt oly jó és gondos nevelés paprikás étel makacskodó voltam és Lázadó. Akkor jött a böllér és szétvágta a fejem”

A második csoport háttértörténete dióhéjban: 2006-ban - mellesleg ez Ausztriában a már emlegetett Sigmund Freud éve volt - egy szakmai program keretében mentálisan sérült alkotók műveit gyűjtötték össze különböző osztrák centrumokból. E hatalmas anyag legreprezentatívabb darabjai 2007 nyarán Bécsben, a múzeumi negyedben kerültek közönség elé (Kunst von Innen). A tárlat ezt követően indult világkörüli utazásra, és az első állomások egyikeként most hazánkba is eljutott.

Mintha a nyakamba zúdították volna ezt a képsorozatot, hiába a képek változatos technikája, mintha egybe lett volna ömlesztve. Sok(k) volt. Bár az is lehet, hogy az első borzongás után már csak úsztam az árral, agyam reflex-szerűen védekezett a további iszonyok ellen: M.A. Folyó partján című alkotása egy látszólag téli, idilli tájat mutat, ám hundertwasseres ábrázolása, színei, egysíkúsága mégis nyugtalanított; Gerhard Frank borús, vibráló színvilágú ”lelki pacái” pedig ismét egy József Attila-versre emlékeztettek:

„Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –”

Túl groteszk volt August Walla Walla, a kapitalista címet viselő rajza, amelyen egy tornaruhába öltözött gyermek játszadozik a labda mellett a horogkereszttel; Erika Standinger színes gócokból álló, egyenként elnevezett képzeletbeli barátai pedig patkányok voltak. Az biztos, hogy ezek a képek kibillentenek, összerombolják pár órára porcelántiszta életünket. És mielőtt vigasztalnánk magunkat, hogy ugyan már, ez csak múlt, már nem fáj: az alkotók többsége ma is él!

A kiállítást Gróf Teleki Ernő rajzai zárják, aki hasonló kirekesztettséget és fenyegetettséget élt át ötvenesévekbeli deportálása miatt. Túlélési stratégiának a rajzolást választotta. A harminc év alatt több száz rajzot készített, amelyek aztán albumokba kötve egyfajta ”vizuális naplóvá” álltak össze.

A tökéletes finálé. A Salvador Dalí-szerű rajzok - ahogy maga Teleki írta egyik képe aljára - a „geometrizált érzelem” jegyében készültek. Fantázialények, különös szörnyalakok, történelmi víziók, ”emberszeletek” őrült kavalkádjába kerültem, mely egyszerre vonzott, mégis taszított. A kiállítás során itt éreztem először ”emberszagot”, tapinthatóvá vált egy férfi tragédiája, aki akaratlanul is elsöpörhetne képzett, nagy tehetségnek számító művészeket alkotásaival, amelyek kényszerből, a sors kegyetlen fordulataiból születtek - holott meglehet, sőt, több, mint valószínű, ha élete nem vált volna rémálommá, zsenialitása örökké rejtve maradt volna. Ahogy az elmeorvos Leo Navratil mondta: „Érzelmileg teljesen kiegyensúlyozott emberből ritkán lesz művész.” Szerencse vagy nem szerencse - ez itt a kérdés…?!

Áramszünet:

“Szívszaggató. Jobb kint azért.” - egyet kell értenem a vendégkönyvben olvasottakkal. 10-es skálán egy izmos 8-ast adnék ennek a kiállításnak: nem tehet róla, de sok volt.

Belső utak képei. Art brut Ausztriában és Magyarországon. Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből.

A Magyar Nemzeti Galéria és az Osztrák Kulturális Fórum közös kiállítása, 2008. szeptember 17 - november 9., Budavári Palota, C épület

Kurátorok: Angelica Bäumer művészeti író, kritikus; Plesznivy Edit művészettörténész