A betemetett tárgy

Takács Ádám könyve a szerző elmúlt években íródott tanulmányait gyűjti össze (a legrégebbi írás 2004-ből származik). A kötetben olvasható írások a fenomenológiai mozgalom klasszikus szerzőivel, illetve a fenomenológia alapfogalmaival és alapproblémáival foglalkoznak. A szövegeket a szerző egységes koncepció szerint rendezte el, a kötetnek koherens gondolatmenete van. A könyv alapgondolata az, hogy a fenomenológiai filozófia fejlődése során a mozgalom prominens képviselői túlságosan is a tapasztalat szubjektív oldalára koncentráltak, s ennélfogva az objektív oldal, a tárgy, melyet tapasztalunk, háttérbe szorult. A fenomenológia, mondja Takács, egyfajta „tárgyfelejtéssel” jellemezhető (9). Természetesen a fenomenológiában szóhoz jut az a meglátás, hogy a tapasztalat magának a dolognak a tapasztalata, az intencionalitás magára a tárgyra irányul, magának a tárgynak a tudata. Husserl óta ez alapvetőnek számít, és mind a mai napig meghatározza a mozgalom képviselőinek munkásságát, egyes gondolatmeneteit. Azonban Takács szerint a fenomenológia tapasztalat felfogásában „konstitutív aszimmetriáról” kell beszélünk, mely „a fenomenológiai filozófiákat fokozatosan érzéketlenné tette a tárgyi valóság sajátos kérdései iránt” (uo.). Vagyis a szubjektív oldal mindig aránytalanul több érdeklődést és figyelmet élvezett, mint az objektív-tárgyi. Ezért veti fel, hogy a fenomenológiai filozófia új alapokra helyezésére van szükség, melynek során a tárgy legalább akkora figyelmet kell, hogy kapjon, mint az azt tudatosító elme – sőt, a szerző az előbb említett aszimmetriát a kötetben néha úgy ellensúlyozza, hogy a tárgynak több figyelmet szentel, mint a tudatnak, ezáltal egyfajta objektív fenomenológia megvalósítását tűzve ki célul.

A mű tizenegy tanulmányt tartalmaz, továbbá a könyv alapkoncepcióját felvázoló előszót. Az írások a fenomenológiai filozófia klasszikus szerzőivel foglalkoznak, illetve az egyik szöveg a mozgalom társutasának is tekinthető Wilhelm Diltheynek a fenomenológiához fűződő viszonyát elemzi. A kötet Husserl-elemzésekkel indít (az első négy tanulmány), majd Heidegger filozófiáját vizsgálja (az ötödik és a hatodik tanulmány), a hetedik írás témája Dilthey. A nyolcadik írás bizonyos szempontból a könyv középpontját alkotja: a szerző számára alapvetőnek számító fogalompárral, konstitúció és institúció viszonyával foglalkozik. A kilencedik és tízedik tanulmány a francia fenomenológia két klasszikus szerzőjét tárgyalja (Merleau-Ponty, majd Jean-Luc Marion), s végül az utolsó munkát Takács Tengelyi Lászlónak szentelte. A tanulmánygyűjtemény szerkezete ily módon egyszerre kronologikus és logikai rendet is mutat. A kronológiai rend mellett – vagyis hogy az „alapítóatyáktól” jut el a kortársakig – a logikai rend abban áll, hogy a szerző kifinomult érzékkel mutat rá arra, hogy az egyes álláspontok a fenomenológia történetében miként következtek egymásból, és hogyan motivált a korábbi felfogás egy később bekövetkezett fordulatot.

A mű egész gondolatmenetének alapját az első tanulmány fekteti le („Az alap fogalma Husserlnél”), amely egyúttal Takács franciául írott disszertációjának[1] rövid magyar nyelvű összefoglalójának is tekinthető. A kötet előszavában a szerző előreutal az első tanulmány alapgondolatára, mely azután a mű többi részeiben is jelen van:„E kötet valamennyi írását áthatja az a meggyőződés, hogy Husserl a fenomenológiával nem csupán egy új filozófiai megközelítést hozott létre, de egyenesen az »alap« (Grund) új filozófiai fogalmát fedezte fel, amennyiben a fenomenalitást egyetemesen konstitutív dimenzióját visszavezethetetlennek nyilvánította mind a világi adottságok, mind az antropológiai tényezők körére” (8). Takács szerint az alap husserli fogalma radikálisan eltér a filozófiában korábban ismert alapfogalmaktól; így a végső megalapozás (Letztbegründung) husserli kísérlete nem rokonítható a filozófia korábbi megalapozási (fundácionalista) törekvéseivel. A szerző ezen tézisének személy szerint különösen örülök, mivel egybevág saját Husserl-olvasatom fő tézisével, és olyan elgondolásról van szó, amely jelenleg távolról sem számít általánosan elfogadottnak a Husserl-irodalomban.[2]

Az első tanulmány szerint Husserlnek az alapról vallott felfogása három nagy korszakra osztható. Az elsőben (Logikai vizsgálódások) az alap a „képzet” („Vorstellung”, Takács ezt „reprezentációnak” fordítja). Eszerint ismereteink és tapasztalataink végső alapját az objektiváló (vagyis mindenkor valamilyen tárgyat nyújtó) aktusként felfogott képzet (vagy reprezentáció) jelenti. A Logikai vizsgálódások utáni évek előadásaiban az alap a képzettől folyamatosan a megjelenés (Erscheinen, Erscheinung) irányába helyeződik át. A megjelenés egyre inkább az „abszolút tudat” önmegjelenését jelenti, ami előkészíti a terepet „az alap transzcendentális doktrínájának” (27.), mely érett formájában elsőként, röviden az Eszmék címen emlegetett szisztematikus Husserl-műben (1913) lát napvilágot.[3] Ebben Husserl megpróbálja kidolgozni az intencionális aktus és tárgya közti korreláció alapját, aminek a transzcendentális konstituáló szubjektivitás fog bizonyulni. Az Eszmék megjelenése után Husserl a szubjektivitás egyre konkrétabb formáinak kimunkálásán fog dolgozni. Végül a tanulmány felállította szakaszolás szerinti utolsó, harmadik korszakában Husserl a tudatnak (a megjelenésnek) is alapul szolgáló tiszta fenomenalitás koncepcióját próbálja kidolgozni, zömmel kéziratban maradt hagyatékában. A tiszta fenomenalitást egy prereflexív tiszta önmegjelenés alkotja, melyről Husserl kései, az immanens időtudatra vonatkozó, zömmel kéziratos elemzéseiben írt.[4]

A következő három tanulmány témáját Husserl a konkrét szubjektivitás fenomenológiai leírásaira irányuló egyre radikalizálódó kísérletei képezik – azzal együtt, hogy Takács szerint ezek a leírások végső soron a szubjektív adottságmódok körén belül maradnak. A test husserli elmélete biztosítja a világgal és a többi emberrel való konkrét kapcsolatunkat. Végső soron a test minden tapasztalás és megismerés előfeltételének bizonyul („»Szubjektív tárgyiság«. Husserl fenomenológiai elmélete a test megalapozó szerepéről”). Noha a Logikai vizsgálódásokban az intencionalitás a megismerés elméletének szempontjából töltött be alapvető szerepet, mint objektiváló, tárgyra irányuló tudat, később ez a struktúra átalakult, és az intencionalitás egy nem-objektiváló, prefenomenális, abszolút szintre vonatkozott, az önmegjelenés szintjére, mely a megismerést megelőző prereflexív tapasztalás szintjének bizonyult nála („Megismerni és tapasztalni: az intencionalitás két modellje Husserlnél”). A kötet negyedik tanulmánya („Argumentáció és interszubjektivitás Husserlnél”) ismét egy olyan tézissel foglalkozik, mely távol áll attól, hogy általánosan elfogadott legyen a jelenlegi Husserl-kutatásban: ez a filozófiai (és általában a tudományos) megismerés interszubjektivitása Husserlnél. A kérdés az, hogy egyéni belátásainkat, érveinket hogyan érvényesíthetjük egy általános, közösségi szinten. Takács kimutatja, hogy Husserlnél az individuális megismerés időről-időre összefonódik az interszubjektív diskurzussal; ugyanakkor érzékenyen teszi láthatóvá azt a feszültséget, amely egologikus megalapozás és interszubjektív megismerés között mindvégig ott húzódik Husserl filozófiájában.

Paul Cézanne: Csendélet, 1890-1894. Kunsthaus, Zürich

A hatodik tanulmány („Heidegger, Husserl és a kritika”) Heidegger Husserl-kritikájának a jogosultságát elemzi. Takács szerint Heidegger kritikai felvetéseinek többsége (többek között: a létkérdés elmulasztása, a természetes beállítódás alárendelése a teoretikus attitűdnek, a világtalanított szubjektum) a husserli filozófia alapján megválaszolható, illetve azok a szempontok, amelyek alapján Husserl esetleg elmarasztalható volna (a szubjektív megközelítési mód előtérbe helyezése), magával Heideggerrel szemben is felhozhatóak. Az ezt követő tanulmányban („Az elhallgatott közösség. A történetiség megalapozásának problémája a korai Heideggernél”) arra mutat rá a szerző, hogy annak ellenére, hogy Heidegger a társadalmilag és történetileg beágyazott szubjektum elméletét szerette volna nyújtani, filozófiája mégis lényegileg a közösségtől elkülönült szubjektum tapasztalatának horizontján alapul. Logikailag az előző írásokhoz kapcsolódik a hetedik írás, mely Dilthey és a fenomenológia viszonyát vizsgálja, („Dilthey és a fenomenológia”). Husserl és Heidegger egyaránt szorosan kapcsolódtak Diltheyhez, a történelmi élet diltheyi hermeneutikája azonban nyújt valami többletet Husserl és Heidegger fenomenológiájához képest, amit – mondja Takács – a kortárs fenomenológiának is érdemes volna megszívlelnie: nevezetesen az objektív társadalmi, intézményi, kulturális, történelmi alakzatok elméletét, melyek nem a szubjektív tapasztalásból fakadnak, hanem éppen ellenkezőleg: megalapozzák azt.

Ezt a vonalat viszik tovább az ezután következő, immár a francia fenomenológia felé mutató szövegek, melyekben Takács Ádám a könyv egy további alaptézisét fejti ki: a konstitúció (az értelmek szubjektív feltárása) mellett a fenomenológia egy másik nagy témája az institúció (az értelmek interszubjektív, objektív beiktatása, intézményesülése, minden individuális, szubjektív működést megelőzően) kellene, hogy legyen, („Konstitúció és institúció”, „Institúció és történelem: Maurice Merleau-Ponty egy problematikájáról”). Néhol Takács megfogalmazása egészen radikális álláspontra enged következtetni: a konstitúciót mindig megelőzi az institúció, mint az előbbi feltétele. Szerintem itt tompíthatjuk Takács következtetéseinek élét, és ezáltal talán egy még gyümölcsözőbb állásponthoz juthatunk: úgy vélem, nincs szükség arra, hogy az egyik területet alárendeljük a másiknak, hovatovább, hogy egyiket kijátsszuk a másik ellen. Úgy gondolom, hogy két koordinált, egymásra utalt szféráról van szó, melyeket párhuzamosan, illetve egymással összekapcsolva tanulmányozhatunk, s így mindkettőt élesebb megvilágításban láthatjuk. Mielőtt elkezdenénk saját értelmeket teremteni, leginkább interszubjektíve érvényesített, intézményesült értelmeket tárunk fel. Ám ezek az értelmek nem tárulhatnának fel, ha nem lenne egy olyan szubjektum, aki számára feltárulnak.

Jean-Luc Marionról szóló esszéjében Takács azt vizsgálja, hogy szubjektív és objektív közti korreláció klasszikus fenomenológiai gondolatát Marion miképpen próbálja egy általa eredetibbnek tartott korreláció eszméjével megalapozni, illetve abból levezetni, („A korreláció eszméje és a tárgy fenomenológiája Jean-Luc Marionnál”). Szubjektív és objektív korrelációjánál szerinte eredendőbb megjelenés és adódás korrelációja. A fenomenológiának a tiszta adódáshoz kell visszatérnie, amit nem sorolhat be metafizikailag rögzített kategóriák alá (pl. a transzcendentális tudat vagy a lét mint olyan címszava alá). Az adódás a végső valóság, mely magát megjelenések sokaságában nyújtja. Noha az adódás fenomenológiájával Marion bizonyos mértékig rehabilitálja a tárgy eszméjét, mint a tudattól teljes mértékben független, azzal szembeszegülő valóságot, ez a rehabilitáció mégsem teljes. A tárgy Marionnál „szegényes fenomén”, olyan, ami fenomenalitásában kimeríthető, és amellyel ő a nem-tárgyias „telített” vagy „szaturált fenoméneket” (pl. esemény, idólum, ikon, hús) állítja szembe (146-147). Takács szerint Marion nyomán ezt a rehabilitációt végigvihetjük, és az adódás minden megjelenésének adhatunk tárgyi interpretációt (147).

Az utolsó, tizenegyedik írást úgy is tekinthetjük, mint ami Tengelyi munkásságának állít emléket („A tapasztalat uralhatatlan rögzítettsége. Elemzés Tengelyi László tapasztalatelméletéről”). Tengelyi munkásságát Takács az objektivitás általa meghirdetett fenomenológiájához kapcsolja, s Tengelyi filozófiájából különösen azt az elemet emeli ki, hogy az értelemképződés és értelemrögzítés folyamataiban egyaránt egy tőlünk független valóság ad hírt magáról, mely az értelem képződésének, és a már megképzett értelemre irányuló rögzítési aktusoknak olyan irányokat ad, melyeket nem tudunk maradéktalanul uralni. Csak ez az uralhatatlanság teszi a valóság tapasztalatát a szó szigorú értelmében vett tapasztalattá. Tengelyinek ezt a gondolatát Takács Merleau-Pontynak a tapasztalati értelem institúciójára vonatkozó elméletével köti össze (160). A tudat háta mögött kialakuló értelmeknek, illetve a valóság kiküszöbölhetetlen önállóságának a hangsúlyozásával foglalja össze Takács a könyv legfontosabb motívumát a mű utolsó mondatában: „»Visszatérés a tárgyakhoz«, talán ez lehetne egy olyan filozófia jelmondata, mely a jelenkor fenomenológiai gondolkodásának a háta mögött kialakulva már áramló sokértelműségükben érzékeltetné magukat a dolgokat” (161).

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Takács a fenomenológia szempontjából fontos, és még jelenleg sem kellően hangsúlyozott motívumot emel ki és jár körül könyvében, miközben olvasója figyelmét finom összefüggésekre és fogalmi különbségekre irányítja. Művét azoknak is bátran ajánlhatom, akik általában a fenomenológia klasszikus szerzői és problémái iránt érdeklődnek.

Takács Ádám: A fenomén és tárgya. Fenomenológiai értelmezések és elemzések. Budapest, L’Harmattan, 2013. 164 oldal.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Marosán Bence Péter: Megérteni az életet - Michel Henry radikális életfenomenológiája

Marosán Bence Péter: A végtelen megmutatkozása. Jea-Luc Marion - kartezianizmus, fenomenológia, teológia