Biztonságban a sorsunk

„Gondoljuk át, mit kezdhetnél velem?” – Kritika Karafiáth Orsolya legújabb verseskötetéről, a Cigánykártyáról.

„Gondoljuk át, mit kezdhetnél velem?” – teszi fel a kérdést Karafiáth Orsolya legújabb verseskötete, a Cigánykártya lapjain. Bevallom, ugyanez a kérdés merül fel bennem is, ha a kötetre nézek, illetve ha a szerzőre gondolok. Hiszen Karafiáth valóban korunk egyik ismert költőnője, médiaszemélyisége. Megosztja az emberek véleményét, sokan rajonganak érte, de még többen vannak, akik különcnek tartják. Két verseskötet és egy regény után most újra lírikusabb oldaláról mutatkozik meg. Harmadik kötete a Cigánykártya, azonban nemcsak egy szimpla versgyűjtemény, hanem egy összetett fantáziavilág néhány kiegészítő elemmel. A 40 vers mindegyikéhez tartozik egy kártya, mely ötvözi a hagyományos tarot és a cigányjóslás lapjait. Emellett pedig (kicsit drágábban ugyan) de hozzá lehet jutni egy CD-vel kiegészített változathoz, melyen a költőnő hét vers megzenésített verzióját el is énekli. Felmerülhet a kérdés, hogy ennyire bajban van az irodalom és a költészet (vagy csak Karafiáth?), hogy ilyen trükkökre van szükség a közönség figyelmének megragadásához vagy éppen eltereléséhez? Vagy egyszerűen tényleg egy jól átgondolt, tudatosan megformált világot épít fel számunkra a költőnő? Dunajcsik Mátyás a Magyar Narancsban megjelent kritikájában azt írja, hogy számára ez egy „utólagosan ráaggatott jelmez az egyébként szerethető versanyagon”. Ha levesszük a sok külsőséget, tehát a harsánynak ható borítót, a stilizált betűtípust, elfelejtjük a pakli kártyát, akkor egy egyszerűségében is szerethető, néhol andalító, melankolikus versfűzért kapunk.

 

 

Maga a kötet elsőre kissé vaskosnak tűnik, de hamar rájöhet az olvasó a turpisságra, hogy csak a pakli kártya növelte nagymértékben a terjedelmet. Az első oldalon meglepő módon egy használati útmutató található, melyből az is kiderül, hogy háromféle módon is kártyát (ezáltal pedig verset/sorsot) vethetünk magunknak. A kitartóbbaknak ajánlom az „egész paklis vetést”, a kevésbé elszántaknak elég lesz a háromlapos vagy a napi jóslat is. Mindenestre a külcsín rendben van, szép, ízléses motívumok, amelyek teljes egészében megidézik az autentikus cigány kultúrát. A kötet és a kártyák illusztrálásáért Filó Verát illeti a dicséret. Kedves, egyszerű, tiszta rajzok, amelyek nagyon jól illenek Karafiáth néha már-már sanzonná szelídülő verseihez. Ha már eleget forgattam, nézegettem, itt az ideje, hogy ezt a sok külsőséget hátrahagyva felfedezzem a belső értékeket. Belemegyek a játékba, és bőszen húzom a kártyákat. Szerencsére nyugodt lehetek, túl nagy baj nem érhet, hiszen az olyan lapok, mint „halál” vagy „betegség” kimaradtak ebből a sajátos pakliból. Tehát félni nem kell, túl nagy kockázatot nem vállalunk. Nagyjából négy-öt témakört lehet beazonosítani, így szerelem, csalódás, magány, öregedés és maga a nőiség. A néhol kissé kacifántosnak tűnő képek között a költőnő elrejt egy-egy olyan őszinte és egyszerű mondatot, amire az ember felkapja a fejét. A legtöbb versnek mindössze két-három sora fogott meg, de azokat lehet, hogy bármikor idézni tudnám. „Ne érts. Nekem sem jó, hogy értelek. / Az arcomat nézd. Így próbálj szeretni. / Egészséges vagyok és átlagos. / A választásod ennyi.” (Liebesgedicht)

 

 

A költői képek és alakzatok sajátos képi világot teremtenek, gyakran új szóösszetételek megalkotásával (szeptember-szín, hullámmondatok), amelyek kezdetben zavaróan hatnak és nem mindig állnak össze, de minél többet olvassuk, minél több időt szánunk rá, annál inkább rá tudunk hangolódni. Ami akár olvasás nélkül is felfedezhető, hogy feltűnően sok a kérdő mondat. A legtöbb inkább csak önreflexió, a lírai én sajátos belső vívódása önmagával, a világgal, az emberekkel. „Tudod, hogy választhatsz, én is tudom. / Mi lenne jobb? Melyik gyötörne jobban?” (Nur ein Wort)

Arra, hogy egyes művek címei miért németül, míg másoké magyarul vannak, nem kapunk választ. Bár Berlin és a hozzá kapcsolódó élmények folyamatosan jelen vannak, számomra kicsit zavaró, mivel funkciótlannak tűnik. Ahogyan az is, hogy a kártyákra négy nyelven (német, angol, cigány és görög) is felkerült a megnevezés. Ha az összképet figyelem, akkor érthető, hiszen a jóslás hagyományaihoz nyúlik vissza a költőnő, de így inkább csak érdekesség marad. Mindenesetre néhány kifejezés talán ránk is ragadhat.

Ahogy egyre több verset olvasok újra, és ahogy egyre többet forgatom a kötetet, nem igazán tudom megragadni, mert hiába tűnik egységesnek, mégsem az. Hiányzik belőle a ciklusba rendeződés. Több versnél is érzem, hogy valamilyen módon összetartoznak (Liebesgedicht, Nur ein Wort, Sehnsuchtslied, Tango, Transzfer, Unerkannt), mégis egymástól „távol vannak”, ez pedig megfoghatatlanná teszi az egészet. Mert bár a kiadó ajánlója szerint „40 vers, 40 kép, 40 hangulat”, ez csak csábító ígéret marad. Több mű között is észlelhető hangulati vagy akár formai, sőt tematikai egyezés is. Ezeket talán jobb lett volna egy csokorba szedni, és nem gondolom, hogy a kártyavetést ez akadályozta volna.

A kötet olvasása közben egyre inkább realizálódik, hogy ez egy ízig-vérig női kötet. Egyrészt az összetett játék, amit a rajzok, a kártya és általában a külsőségekre helyezett hangsúly jelent. Másrészt viszont a megjelenő gondolatok, érzések, kérdések olyanok, amik leginkább a nőket foglalkoztatják. Az őszülő haj, a szépség elmúlása, a test átalakulása, a tükörkép megváltozása, és az, hogy „harminc felé már mást jelent szeretni”. Elmerül a részletekben, minden történésnek, cselekvésnek a legkisebb mozzanatát ragadja ki. Néha a keserédes emlékek között keresgél, néha pedig mindet elfelejtene és újrakezdene. Nem idéz fel konkrét napokat vagy éjszakákat, csak az éppen akkor hallott hangokat, érzett illatokat, elhangzott szavakat. Egyszerű, hétköznapi gondok, amelyekről néha kifejezetten jólesik ilyen könnyed, megfogalmazásban olvasni. Épp ezért a zeneiségnek más szempontból is fontos szerep jut. A kötet bizonyos kiadásához járó CD-melléklet is ügyesen erősíti meg ezt a hangulatot. Sőt, megkockáztatom, hogy önmagában is tudna működni, ezáltal kellő alapot ad arra, hogy önállóan kezeljük, akár egy másik kritika tárgyaként. Nosztalgikus hangulat, kellemes, lágy ritmusok, sanzonok, tangó, füstös bódulat. A költőnő hangszíne kiválóan illik ehhez a világhoz. Lehet, hogy csak a zene iránti elvakult rajongásom az oka, de könnyebben olvadok bele ebbe a miliőbe, ha hallom ezeket a dallamokat. Az embert szinte utazásra hívja, legalább száz évre vissza az időben. Ráadásul az egyik legjobb vers, a Tango megzenésítése olyan jól sikerült, hogy észrevétlenül „belekúszik” az ember fülébe s önfeledt dúdolásra késztet. „Unott tárggyá miért váltanám a kérdést, / velem jönnél a másik életembe?”

 

 

Összességében ez egy valóban „szerethető” kötet, van benne minden, amitől nő egy nő. „Csinos leszek – vajon ki látja rajtam? / Kitáruló, kacér, fehér ballon. / Erős nő, gyenge fényű alkonyatban.” Kifejezetten dekoratív, „teleaggatva” kiegészítőkkel, melyek többek között a figyelmünk elterelésére szolgálnak. Ezek azonban kitűnően látják el feladatukat, hiszen a kártyák, a rajzok és a zene egyszerre annyi újdonságot nyújtanak, hogy közben a versekről meg is feledkezünk. Innen már csak az a kérdés, hogy ki veszi a fáradságot arra, hogy a rétegeket, a külsőségeket lehámozza és meglássa alattuk azt az egyszerű, leheletnyi finomságot, őszinteséget, fájdalmas melankóliát, félelmet, ami megvan ebben a kötetben (és a költőnőben?). Mindenesetre a polcon jól mutat, társaságban pedig kifejezetten jó hasznát lehet venni. Nem hiszem, hogy ezentúl a kortárs irodalom hasonló praktikákkal élne, de néhanap vessünk magunknak sorsot/hangulatot. Nagy baj nem érhet.

 

Karafiáth Orsolya, Cigánykártya, Ulpius-Ház 2009.

Facebook-hozzászólások