Borozófia

Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok

A bölcselet és a bor rejtélyes összefonódásáról szinte mindenkinek lehetnek személyes tapasztalatai, aki nem veti meg az alkoholok tán legnemesebb fajtájának fogyasztását. Kevés tevékenység van a világon, amely jobban ösztökélné az embereket együttgondolkodásra, vitákra, elmélkedésre a világ dolgairól, mint a közös italozás. E tény pedig csak idő kérdésévé tette azt, hogy mikor válik a bölcsesség szeretőinek témájává a borozás és az azzal összefüggő kultúra. Pontosabban mindig is témájuk volt, de hogy egy egész könyvet szenteljenek neki, ahhoz egészen napjainkig várni kellett. Nekünk, magyaroknak némileg kevesebbet, ugyanis Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvének megjelenése már a múlt század végén megtörtént (hogy miért nem előbb, arról a rendszerváltás előtti döntéshozókat kellene megkérdezni), viszont a világ széles nyilvánossága számára  bő évtizeddel később a nemzetközileg is ismert és elismert konzervatív filozófus, Roger Scruton kínálta fel  ezzel kapcsolatos gondolatait.

Scruton nem csupán filozófiai szakértelmével közelítette meg a nemes italt övező misztériumokat: a borászatban és borkóstolásban szerzett széleskörű tapasztalataival felvértezve ragadott tollat. Így könyve nem csak elmélkedés egy életérzésről, amely tárgyát csupán ugródeszkának használja gondolatainak kifejezésére, hanem a laikusok számára komoly ismeretanyagot is hordoz, borvidékekről, szőlőfajtákról, palackokról egyaránt.

Művének címe - Iszom, tehát vagyok - bizonyosan teljesíti  a figyelemfelkelésre vonatkozó íratlan kritériumokat. Nehéz vele elkerülni a furcsálló tekinteteket a vonaton, vagy az ismerősök szurkálódó kérdéseit a könyvválasztás miértjére vonatkozóan. Azonban a cím, amelyet nem mellesleg egy Monty Python-dal ihlethetett, nem kizárólag a tekintetek vonzásának egyébként vitathatatlan szándékát jelzi, hanem a könyv tartalmi felosztására is utal. A mű ugyanis két jól elkülöníthető részből áll: Az „Iszom” és a „tehát vagyok” főfejezetből. Előbbinél a szerző személyes történeteivel átszőtt bor- és borvidékleírást kaphat az olvasó, különösen és talán nem véletlenül Franciaországra fókuszálva, ám betekintést nyújt a spanyol, kaliforniai, ausztrál és új-zélandi, sőt közel-keleti és afrikai nedűk világába is. Ám e helyütt nem holmi szakmázgató útikönyvre kell gondolni, sokkal inkább egy színes elbeszélésre, amelyben jócskán szerepet kapnak anekdoták és a szerző humoros, kritikus vagy elmerengő gondolatai is. A laikusok számára közelebb hozza a borászvilág érdekes kérdéseit, a talaj-hívek és a szőlőfajta-pártolók vitáját, illetve Scruton egy hangyányit megpróbálja érthetőbbé tenni a borleírások olykor mosolyra késztető terjengőssége mögött rejlő gondolatokat és érzéseket. A szerző mondandója elején ugyan mintha elhatárolódni látszana az utóbb említett mesterkélt szakzsargontól, később azonban maga sem habozik egészen szürreálisnak ható leírásokat adni egy-egy kiemelkedő palackról. Ezek megértéséhez viszont nagy segítség a közvetlen, baráti stílus, amellyel az olvasóhoz szól a mű.

Többször hangsúlyozza a termőtalaj és a vidék fontosságát, talán nem túlzás állítani, hogy szakrális jelentőségét. Ezzel kapcsolatban olykor kibújik a szerzőből az igazi keményvonalas konzervatív is, és ha nem volna a közvetlen stílus és az enyhítő kontextus, akkor minimum furcsának tűnhetnének az ehhez hasonló kijelentések: „A kiváló bor olyan kultúra eredménye, amelynek protestánsok, ateisták, vagy a haladásban hívők nincsenek birtokában, mivel ennek a helyi istenek továbbélése a feltétele.” (48.)

Természetesen ezek a megnyilvánulások tisztességes érveléssel támogatottak, amelyekért érdemes forgatni a könyv lapjait. Az ivásnak szentelt részben bőven akad egyéb megfontolásra érdemes gondolat. Megtudhatjuk például, hogy egy-két pohár miért teszi lehetővé azt, hogy örüljünk a riválisaink sikerének, hogy a bor miért nem művészet és miért hasonlít mégis a zenére, hogy mi a baj az alkohol ellenzőivel, vagy, hogy a Mikulás miért a keresztény kultúra legförtelmesebb mellékterméke. Kritikus és kissé lemondó hangvétel is többször utat tör magának a sorokban vagy azok között. Ezekben főként a globalizáció és az elvtelen haszonlevűség kerülnek célkeresztbe: „Egy tájon akkor köszönt be a béke, amikor az emberek szőlővesszőket ültetnek, és akkor ér véget, amikor fúrni kezdenek az olaj után. (59.)

A fentieken kívül egy dolog mindenképpen elmondható a könyv első főrészéről: kedvet csinál a dugóhúzó bevetéséhez! Olvasás közben sem árt kortyolni néhányat és nem csupán azért, hogy az ember elmulassza a töménytelen mennyiségű francia helység, táj és szőlőfajta nevének kiejthetetlensége okozta fejfájást, hanem mert a második főrészben való elmerüléshez már egy egészen más lelkiállapot szükséges.

A mű feléig ugyanis az ember már azon morfondírozhat, hogy vajon melyik borkedvelő ismerősének ajánlhatná vagy adhatná ajándékba a könyvet, azonban a későbbiekben egy hamisítatlan filozófiai tartalommal találja szembe magát az olvasó, amelynek maradéktalan megértéséhez némi előzetes ismeret szükségeltetik. Az egyik pillanatban még mediterrán vidékeken kísér minket az alkotó, a másikban már Russell leíráselmélete kerül szóba. Az egész fejtegetés a cím második feléhez („tehát vagyok”) fűződő elemző megközelítés. Tudattal kapcsolatos filozófiai kérdésektől az ontológiai problémákig halad a szerző, többek között Avicennát, Arisztotelészt, Descartes-ot, Kantot, Szent Tamást, Nagelt is érintve. A klasszikus kérdésekről szőtt gondolatmenetben már-már el is feledni a főszereplőt, hogy aztán a vallásfilozófia vizeire evezve az eucharisztia rövid értelmezésében térjen vissza ismét. Tárgyalásra kerül  a bor mint szimbólum és annak jelentése, illetve a bor mint alkohol, minden hatásával és más szerekkel való összevetésben.

Scruton egyik leghangsúlyozottabb üzenete a borral kapcsolatban szintén egy klasszikus kérdéssel, az érzéki és esztétikai örömök viszonyával kapcsolatos. Frank Sibley-t hívja segítségül, hogy rámutasson: a kétfajta örömszerzés éles elválasztása egy régóta fennálló előítéleten alapul, amelynek újragondolása szükséges. A szerző végső soron nem kezdeményez komolyabb vitát Platónnal vagy Tamással, de sugalmazza a bor esztétikai örömszerzésre való alkalmasságát. Az italt a többi „izgatószer” viszonyában is különleges státusszal illeti, bár a kategorizálás szempontjaival szemben bizonyosan támaszthatóak kétségek, de egy borkultúrával foglalkozó mű esetében megengedhető némi elfogultság tárgyának irányába. A lényeg azonban az egyedi mentális hatás, amelyről terjedelmesen és határozott véleménnyel szól a szerző.

Az Iszom, tehát vagyok utolsó fejezetei egy erőteljes offenzívát intéznek  az alkohol-szkeptikusokkal szemben, illetve egy rendkívül szórakoztató lezárásképpen a Mit mivel igyunk fejezetben útmutatásra lelünk arra vonatkozóan, hogy melyik szerzőhöz milyen nedű illik. Nem lehet nem idézni a Heideggerhez kapcsolódó sorokat: „Milyen itallal lehet kiegészíteni egy filozófust, aki azt mondta nekünk, hogy a »semmi semmizik«? Üres poharat emelni a szánkhoz és érezni, ahogy halad lefelé.” (217.)

Roger Scruton műve amellett, hogy információval és gondolkodnivalóval egyszerre látja el az olvasót, a filozófiát megnyerő stílusban tálalja, megfelelő mennyiségű humorral és komolysággal fűszerezve. A szerző szavaival élve a könyv a borhoz fűződő gondolatok előhívásához kínál útmutatást, ennek szemléletes példáját adja. Ebből következően borozásra, beszélgetésre hívja az olvasót, tudatos és derűs életszemléletre. Akár jelenünk egyik hiánycikkéhez fűződő intellektuális reklámnak is tekinthető: a mértékletes és tudatos fogyasztás hirdetőjének.

Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok. Egy filozófus borkalauza. Fordította: Módos Magdolna és Olay Csaba. Budapest, Akadémiai, 2011.

A könyvből részletek olvashatók a kiadó honlapján.

Ajánlott cikkeink:

Hörcher Ferenc: A pesszimizmus filozófiai dicsérete (Roger Scruton: A pesszimizmus haszna)

Zakariás Péter: Erénydetektívek tankönyve (Alasdair MacIntyre: Az etika rövid története)

Zakariás Péter: Az utazás fenomenológiája (Tilmann J. A.: Más-világi megfigyelések)

 

video
See video

Facebook-hozzászólások