A compassio jegyében álló misztika

A szenvedés problémája a mindenkori ember egzisztenciális kérdése. Még senkinek sem sikerült elfogadható magyarázatot adnia a szenvedés misztériumára. De minden ember által megélt, titkolt vagy félelmet jelentő tapasztalat a szenvedés.

Koronként más és más magatartást tanúsított az ember ezzel a tapasztalattal szemben. Még az Ószövetségen belül is. Az ószövetségi könyvek közül Jób története az első, ahol számot vetnek azzal, hogy ártatlan ember is szenvedhet.  Az ószövetségi ember a szerencsétlenség mögött büntetést látott vagy próbatételt, ezért a szerencsétlenséggel sújtottat megvetéssel szemlélte és úgy tekintett rá, mint akire méltán nehezedik Isten haragja.

A történet szerint Jób istenfélő ember, aki boldogságban és gazdagságban él. Isten megengedi a sátánnak, hogy próbára tegye Jób hűségét – tudjuk meg a kerettörténetből. Jóbra vétlenül és váratlanul tör a balsors, elveszti vagyonát, gyermekeit, beteg lesz, de kitart Isten mellett. A magányos, beteg Jóbot ekkor három barátja látogatja meg, akik azt állítják, hogy bűnei miatt szenved. Jób tagadja, hogy vétkei és szörnyű állapota egyenes arányban állnának egymással, más okot keres. Végül Istenhez fordul igazolásért. Ekkor színre lép Elihu, aki szerint Isten a szenvedéssel az embert – az igazat is – nevelni akarja. Isten azonban félbeszakítja Elihut és két beszédben szól Jóbhoz. Felvonultatja Jób előtt a teremtés csodáit, rendjét, tökéletességét. Jób megrendülve meghajol Isten nagysága előtt. Isten ekkor megszégyeníti Jób három barátját, és visszaadja Jóbnak egészségét, gyermekeket ad neki, volt vagyonát pedig megkétszerezi.

Jób barátai egyszerűen látják a helyzetet: az igaz ember jutalmat kap, a bűnös büntetést. Jób felesége is hasonló álláspontot képvisel, aki – miután Jób már mindenét elvesztette, és egy cserépdarabbal vakargatja fekélyes testét egy szemétdombon – így szól hozzá: „Hű maradtál-e még Istenedhez? Átkozd meg Őt, és halj meg!”.[1] A hívő ember hite abban áll, hogy az igaz ember életében Isten ígéretei valóra válnak. Ám ez naiv hit. A valóságban rengeteg ember szerencsétlen, és közöttük nem csak gőgösök, hanem sok igaz is van. Ez pedig a hitnek mond ellent, amire választ kell találni. Jób keresi a választ, és egy olyan feleletre vár, melyet csak Isten adhat meg neki. Isten azonban nem válaszol, hanem a teremtett világ törvényszerűségeiről beszél.[2] Isten, azzal, hogy megjelent, igazat ad Jóbnak, hogy szenvedhetnek ártatlanok is. Arra kéri, fogadja el kezéből a szenvedést is, akkor is, ha nem érti. Ahogyan nem értheti a csillagok járását sem, mégis csodálja azokat. A szenvedés nem értelmetlen, ugyanakkor az ember számára felfoghatatlan titok.

Jób kerettörténetében az író nem akarta annyira magára hagyni az olvasóját, ahogyan Isten Jóbot. Ő a sátánnal igazolta magát. Nem hisszük azt, hogy Jóbot ez a magyarázat kielégítette volna, az író azt akarta talán érzékeltetni ezzel a kerettörténettel, hogy az értés túl van azon, amit emberi kategóriákkal meg lehet fogalmazni. Jób történetének írója megértette a megkínzott ember életében feltáruló lelkiállapotot, a borzalomra szegezte a figyelmét, és megpillantotta a borzalom mélyéről felnyíló szépséget, mely nem más, mint a borzalom realitása, ami az emberi létállapotot fejezi ki.[3]

Az ember világnak kitett voltában szembesül azzal, hogy önvédelmi pozíciói nem érnek semmit. Védőkorlátainkon is áttörhet az Élet. Különösen annak nehéz a szenvedéssel szembesülnie, aki – mint Jób – mélyen hisz Istenben, és addig nem ismerte a szenvedést. Az Ószövetség embere ki tudta mondani szenvedését, szavakba foglalta és feltárta Istennek. A panaszima Istenhez szóló fellebbezést jelentett, ez a panasz mindig az élet felé fordulást is jelentette, kérése pedig minden esetben a változásra irányult.

Az ártatlanul szenvedés felveti a teodiceai kérdést: hogyan beszéljünk Istenről, amikor a világ tele van ártatlanok szenvedésével, hogyan hozható ez összhangba a jóságos Isten eszméjével? Az ószövetségi panaszimák is nyitva hagyják a kérdést. Johann Baptist Metz szerint a teológia feladata nem Isten igazolása a világban létező rosszal szemben; a teológia egyetlen kérdése az lehet, hogy miként beszéljünk Istenről, ha ismerjük a világ szenvedéstörténetét.[4]

Jób könyve a fogság kezdetén íródott. A babiloni fogság nemzedéke már nem fogadta el a szenvedéssel kapcsolatos addigi válaszokat, hogy apáik vétkéért bűnhődnek, ekkor már feltették a kérdést, miért kell szenvedniük? Jób vádjában is olvashatjuk, hogy a vétkesek „magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak”,[5] ezzel szemben a feddhetetlenek napjai „reménytelenül múlnak el”.[6] Ezt a tapasztalatot mutatja be Jób könyve. Nem olyan világban születtek ezek a kérdések, ahol már megvoltak a válaszok.[7]

Martin Buber négy értelmezését adja a felvetett problémának:

Az első értelmezést a prológus kínálja, mely szerint a sátán ráveheti Istent, hogy egy becsületes emberre támadhasson – ez az indíték méltatlan lenne Istenhez.[8]

A második értelmezést Jób barátai fogalmazzák meg, mely szerint Isten büntető keze munkálkodik és célja a nevelés. Buber az első értelmezést mitológiai bálványnak, a másodikat pedig ideológiai bálványnak tekinti. Jób panasza ekkor válik tiltakozássá. Tiltakozik Isten hamis képviselete ellen.[9]

A harmadik értelmezés Jób Istenképére vonatkozik. Jób pontosan tudja, ha vétkes is, bűne akkor sem egyeztethető össze szenvedésének mértékével; és tudja, hogy most a szenvedésén keresztül is Istennel találkozik. Nem kíván mást, csak hogy Isten legyen újra jelenvaló a számára. „Jób egy szemre vár, mely átlát rajta, valakire, aki megérti őt”.[10] A rejtőzködő Istent keresi.[11]

Negyedik értelmezéstaz isteni beszéd nyújtja. Ez a beszéd nem az isteni igazságot közvetíti, hanem egyikét az isteni igazságoknak, amelyik a teremtésben nyilvánul meg. A Teremtő minden lényre „zárakat és ajtókat rak”,[12] megszabott mértéket. A viharfelhőből válaszoló hang meghallgatta Jóbot, a szenvedőnek Isten önmagát kínálta fel.[13] Itt nem a kimondott szavak a lényegesek, hanem hogy Isten: megjelent, válaszolt, személlyé korlátozta magát, hogy egy másik személyhez szólni tudjon (Jézusra utal).

Panaszimák az Ószövetségben: Jób úgy érzi, Isten állandóan és szándékosan támadja őt; Isten zaklatóvá vált, ő maga pedig céltáblává.[14] Isten itt, mint a szenvedés okozója van jelen. Jób abban a paradox helyzetben van, hogy Istentől való elhagyatottsága miatt és Isten „őrködése” miatt is szenved egyszerre.

A 39. zsoltárban találkozunk hasonló esettel, mint Jóbé, ahol a zsoltáros is Isten jelenlététől szenved. Azonban ő nem vádolja Istent, hanem megadja magát Neki. Ugyanakkor felhangzik a kérés, hogy Isten hagyja őt békén hátralevő napjaiban: „Fordítsd el rólam tekinteted”[15]  – a megszokott „Nézz rám!” ellenében.

A panaszimák rámutatnak, hogy Isten az ember partnereként van jelen a világban. Az ember a szenvedésben és a panaszban is Istennel találkozik.

Jób könyve elsősorban nem azt vizsgálja, hogy a szenvedés hogyan hozható összhangba az igazságos és irgalmas Isten képével, hanem morális kérdést tesz fel: a szenvedést hogyan lehet az emberi létbe integrálni? Azok számára pedig, akik sorsa nem Jóbéhoz hasonló, mi Jób könyvének a tanúsága, hogyan forduljanak egy szenvedőhöz? Hogy valaki bűnös-e, nem feladatunk megítélni, egyedüli helyes magatartás a compassio lehet számunkra. „(…) ember fölött ember soha, egyedül Isten ítélhet, egyedül ő, aki a szívekben olvas”.[16]

A compassio - eredeti értelmében – nem együttérzést jelent, hanem az én meghaladását kívánja, készen állást arra, hogy feltartóztasson bennünket mások szenvedése[17] (pl. az irgalmas szamaritánust a megvert ember; mindenki elhalad a földön heverő, vérző emberi test mellett, de a szamaritánus megáll és figyelmet szentel neki.[18] Ez a cselekedet teremtő, figyelmével teljesen a szenvedő felé fordul, hogy magába fogadja azt a lényt, akit néz). Johann B. Metz úgy fogalmaz, hogy a compassio jegyében álló misztika az Isten miatti szenvedés tapasztalatának az elfogadása.[19] A compassio mások szenvedésére emlékező misztika.[20] Az ember értékét a másokért (emberért, ügyért) hozott áldozat adja, mely nélkül súlytalan lenne az életünk. Az emberi létnek így tétje van.

Simone Weil szerint a figyelem az egyedüli forrása a felebarát iránti szeretetnek és az Istenre irányuló imádságnak. Az ember figyelme elfordul a szerencsétlentől, mert az törékenységében, sebezhetőségében önmaga semmisségét tárja fel előtte. Aki még nem tapasztalta meg a szerencsétlenséget, az képtelen odafordulni egy szerencsétlenhez.[21] Egyedüli valódi kapcsolat két ember között a compassio lehet. Ez a compassio természetfeletti, Isten perspektívájába kell helyezkedni hozzá. „Olyan szemre van szükség, amely képes meglátni a szellemi alakot (…) a mi összetett szemünk ahhoz alkalmazkodott, ami szétforgácsolódott (…) az egészet pedig már nem is látjuk”.[22]

Milyen nyelve van ennek a misztikának? Ez Jób, a Zsoltárok, a Siralmak szerzőinek a nyelve és ez Jézusé is – amikor a kereszten egy olyan ember kiált fel, aki sohasem hagyta el Istent. Ez a nyelv a szenvedés nyelve, a panasz, a vád, a kiáltás nyelve. Ennek a misztikának a nyelve nem válaszokat ad, hanem Istenhez intéz kérdéseket.[23] Jób barátai – ahogyan az Ószövetség embere sem – ismerte a misztikának ezt a nyelvét. Jób azonban igen, aki többé nem címzettje volt, hanem hordozójává vált Isten emlékezetének.

Keresztényként úgy gondolom, hogy Jób történetének továbbélése Jézus története, a Megtestesülésé, az ártatlanul vállalt szenvedésé, amire Isten késznek mutatkozott, és amivel az ember mellé állt – ez a compassio.

„Mindig, amikor fájdalom ér bennünket, mely a testünkbe hatol, el kell fogadnunk, hogy ez a világ rendje, ez a Teremtő iránti engedelmesség, ez a világ szépsége" [24]