Csendes Toll élete

Most olvasom

Csendes Toll életét. Nincs igazán időm, mint rendesen, most is mást kellene olvasnom, más ódákat és más tagadásokat, de a vasárnap délutáni kábaságomban belelapoztam, majd elkezdtem mazsolázni a szövegekből, s végül egészen beszippantott a könyv. Pedig bevallom őszintén, nekem ez az indiánosdi elég idegen. Én az ovis jelmezbálban vagy betyárnak (név szerint Rózsa Sándor) vagy cowboynak öltöztem. Bár volt nyilam és műanyag tolldíszem, mégis jobban szerettem a sápadtarcúak fegyverét, a dugóspuskát. Gyerekkorom nyarait – CsT azt írná most: ifjú indiánként – a természetben töltöttem, a közeli Zagyva partján, s a falu környéki erdőkben. Mégsem jutott eszembe indiánozni. Megvolt a Nagy indiánkönyv, de – talán mert rettenetesen nagy volt egy kis indiánnak – soha nem olvastam belőle. Emlékszem, félvak dédapám olvasta ki. A halála előtt.

Meg a másik dolog: CsT. Bevallottan Cseh Tamás nevét (is) rejti, s nekem kamaszkori zenei ficamaimból kimaradt ennek az indiánvezérnek a zenéje. Később meg már nem volt esélyem közel kerülni hozzá.

Miért araszolok mégis konokul szócikkről szócikkre ebben a furcsa életrajzban? Történetesen ismerem Csendes Tollat. A törzs főnökét itt a Vértes- és a Gerecsealji Rezervátumban, melyhez ő, tudom, odaszámít engem is, s én – persze – oda magamat. A könyv néhány szövege, története máshonnan is ismerős, régebben olvastam vagy hallottam már. Ismerem CsT asszonyát, gyerekei nyaranta legalább egy napot az én gyerekeimmel játszanak, míg a felnőttek a törzs ügyeiről, s az indiánsors nehézségeiről beszélgetnek, először halk szomorúsággal, aztán egyre vidámabbal. Ismerem a Kutyát is, már nem az öreg szettert, hanem a fiatal vizslát, aki azóta már nem is olyan fiatal, s aki legutóbb engem is nőszámba vett.Hogy ez az a plusz, ami miatt szinte le se teszem a könyvet, holott egészen mást kellene csinálnom?

S miért vagyok egyre szomorúbb a könyvet olvasva? Az elmúlt hónapok nagyon nehezek voltak itt a rezervációban, s ennek nyomai lassacskán harci díszként lettek arcukra vésve. Ez a történet már nincs megírva néhai Csendes Toll életében, ezek valahol a lelkünkben formálódnak, valahol mélyen keresik a szavakat. Hogy majd egyszer. Mégis, mindabban a szomorúságban, amit a könyvet olvasva érzek, benne van ez is. A mai levélváltásunk alkalmával ezt írtam Csendes Tollnak: „Bár nincs időm, de mégis elkezdtem olvasni CsT-t. Egészen megrendít. Nem hiszem, hogy pontosan és értelmesen meg tudnám fogalmazni azt, ahogyan és amiért így hat rám. Nyilván az utóbbi hónapok tükrében olvasom, s most ez leginkább amolyan pokoljárásként hat rám. De persze úgy hogy akidudásakarlenni. Nem szeretném, hogy félreértsd, amit írok, nagyon jó a könyv, nagyon mélyen hat rám. Talán ez kell a gyógyuláshoz.” Remélem, ő érti mire gondoltam.

(június 3-4.)

Most olvastam

el Csendes Toll életét. Hogy mi változott azóta kívül, belül? Hogy változott-e valami? Nem tudom.

(június 9.)

Tényleg nem tudom, változott-e valami. Megakadtam, elakadtam az írással. Az első jegyzet a könyvről nagyon, talán túlzottan is személyesre sikeredett. Nyilvánvalóan indulatlevezetés volt, s ez talán sikerült is. Valami tehát mégiscsak változott, ha más nem, közben megérkezett a nyár.

Amit még írni szeretnék: hogy miről is szól Csendes Toll élete? Hogy mi ez az indiánosdi itt a Gerecse alján, vagy inkább: itt a Kárpátok gyűrűjében? Ezt már jóval azelőtt tudtam, hogy a könyvet olvastam volna. Szomorú tapasztalat, saját idegenségünk tapasztalata abban a világban, ahol évszázadok óta élünk, amit saját szellemi arcunkra formáltunk, amit hagytunk, hogy formáljon minket, s ami most végleg eltűnni látszik. Annak felismerése ez, hogy mi, akik az irodalommal, kultúrával foglalkozunk, mindannyian indiánok vagyunk, akik elveszítettük hajdani területeinket, a széles vadászmezőket, a halakban gazdag tavakat, folyókat, s szűk rezervátumokba szorultunk. A sápadtarcúak nem értik a nyelvünket, nem értik a kultúránkat, nem értenek meg minket. Számukra nem a mi létezésünk, hanem a rezerváció fenntartása a fontos. Hogy azt mondhassák, hogy azzal nyugtathassák magukat: ők mindent megtettek… értünk. Valójában azonban nincs szükségük ránk, kincseinket rég elrabolták, bőrünket lenyúzták, kitömték, múzeumba rakták. Mi Nagy Szellemről beszélünk, ők Istenről, de csak mi tudjuk, hogy Ugyanarról van szó. Arról, aki mező vadjait, az ég madarait élteti, s aki nem hagy elpusztulni… na jó, értelmetlenül elpusztulni minket sem. Ők, a sápadtarcúak viszont lenyúzták az istenük bőrét is, kitömték, s hideg templomok falai mögé zárták.

Azt gondoltam, mindezt le tudom írni érzelem nélkül. Nem sikerült. Pusztán értelemszerűen szerettem volna összefoglalni a könyv lényegét. De persze ez nem megy, nem mehet. Csendes Toll élete, bármennyire áttűnnek az álarcon JA egyedi vonásai, rólunk szól. S ez most nem csak egyszerű retorikai fogás! CsT problémái nem nagy, mondjuk így, világmegváltó problémák. Egy vidéki indián elmúlt másfél évtizede elevenedik meg a könyvben. Egy indián élet mindennapjai, ábécérendben címszavakra bontva.

Egy Életé.

Uff! Én beszéltem, Vak Egér.

(június 22.)

Jász Attila: Csendes Toll élete. Kortárs Kiadó, Budapest. 2012.

Ajánlott cikkeink:
Papp Máté: Az emlékezés angyala (Jász Attila Istenbőre című kötetéről)
Jász Attila: KuK-beszéd (Az első KuK-kötetről)