A csendesség teljessége felé

A nyugati kereszténységben mindinkább kulcsfogalommá válik a párbeszéd. Hazánkban az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány járult és tett hozzá ehhez, mégpedig egy párbeszédsorozat szervezésével. Ahogy írják, „szellemi-kulturális hídépítés” zajlik itt: rendezvényeiken a vallás képviselői beszélgetnek elsősorban művészekkel, esetenként egy-egy szakterület ismerőjével. A Csendesség felé című könyv az alapítvány második kiadványa. Éppúgy, mint az első, ez is öt beszélgetést tartalmaz. A szöveget ólomüvegkészítő- és textilművészek munkái teszik színessé. Ám a fülszöveg állításával ellentétben nem e művek a dialógusokhoz csatlakozó további beszélgetőtársak, hanem maga az olvasó e "csendestárs". Nehéz megmondani, hogy egy ilyen kötetnek ki is lenne a célközönsége, de mivel megvásárlása a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által gondozott gyermekeket is támogatja, bárkinek jó szívvel ajánlhatjuk.

Az első beszélgetésben Szemadám György festő és író egyfajta kultúrpesszimizmust képvisel, bár ő maga tagadja, hogy pesszimista lenne. Azt hiszem, itt rámutathatok: a pesszimista ember önmagát sosem tarthatja pesszimistának, hiszen azzal beismerné, hogy a világ dolgai valójában nem is mennek olyan rosszul, mint ahogy azt vele egyéni attitűdje láttatja. Márpedig a régieknek az idők folyamán felőrlődött spirituális képességeiről beszélő, és a minden több száz évvel ezelőtt élt embert polihisztornak tartó Szemadám szerint egyre rosszabbul mennek a dolgok. Vele szemben a lelkész ócsai Zoltántól idegen a romantikus múltba vágyás

A következő párbeszédben a vizualitás hatalmát tárgyalja a magát „filmcsinálónak” nevező Koltai Lajos és Percze Sándor lelkész. Percze beszámol arról az úttörő kezdeményezéséről is, hogy a liturgiában a prédikációt mozgóképpel egészítse ki. A harmadik lejegyzett "asztali beszélgetés" egyben a sorozat első kötetének, az Öt párbeszédnek a bemutatója is volt, melyben Csepregi András, Fabiny Tamás, Heller Ágnes és Jókai Anna vettek részt. A negyedik beszélgetés Berecz András mesemondó és Hankovszky Béla Jácint tábori lelkész közt zajlott: a beszéd erejéről éppúgy szó esett, mint a hangzavar bénító hatásáról.

Az utolsó disputa teszi fel a koronát a kötetre. Böjte Csaba, az árva gyerekeket befogadó ferences testvér beszélget Roszík ágnessel, a Tessedik Sámuel Családok átmeneti Otthonának vezetőjével. E beszélgetés nemcsak Csaba testvér ízletes beszéde miatt a kötet legjobbja, hanem azért is, mert a beszélgetők az emberi élet értékét mutatják fel benne. Vigyázat: igaz történetek!

A kötetben és a köteten keresztül az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány minden lehetőséget megragadva próbálja rávenni az olvasókat, hogy kezdeményezzenek hasonló beszélgetéseket saját környezetükben. Ez nem rossz küldetés, de maga a könyv is illusztrálja, hogy az ilyen párbeszédek néha mesterkéltek, a szereplők a maguk vesszőparipáit préselik bele megszólalásaikba, és sokszor ezen a moderátor is csak rontani tud (pl. mikor felkéri a feleket, hogy mondjanak egy-egy zárszót). Kész szerencse, hogy a Csendesség felé diskurzusai nem pusztán párhuzamos beszédek, egymás mellett elbeszélő monológok, bár sokszor a beszélgetők csak belekapnak az előző megszólaló által elejtett témák egyikébe. Máskor meg az lehet a benyomásunk, hogy a szereplők az összeütközést gondosan kerülve vitáznak: erre jó példa a fent hosszabban felidézett első beszélgetés. Az írott változat persze sokat módosíthat a történteken. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a kialakult beszédtéma sokszor köszönőviszonyban sincs az előre meghatározott címmel. A kötet persze nem nélkülözi a jó gondolatokat és a jó történeteket: de ezek nem a formából fakadnak.

Hadd idézzem itt Csepregi András szavait hosszabban: „érzésem szerint ezekben a beszélgetésekben – ahol egymást segítve ki-ki arra keresi a választ, hogy ki vagyok én, és kik vagyunk mi közösen – időnként kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit gondol a másik. [...] Máskor pedig azt érzem, hogy egy picit tartunk attól, hogy mit gondol a másik, mert félünk attól, hogy az identitás, [...] amelyet saját magunk számára kialakítottunk [...] túl sok kérdést és kihívást kap, mások kérdései elé kerül.” Ugyan a lelkész itt családi beszélgetéseiről szól, szavait univerzálisan igazaknak vélem minden párbeszédre.

Mindezek után bizonyára furcsállni fogja az olvasó, miért is a Csendesség felé címet kapta a kötet, hiszen egyik beszélgetésnek sem fő témája a csend. A választ egyrészről Galambos ádám előszava adja meg: az egymással folytatott beszélgetés elkerülhetetlen eszköze a csendesség. Hallgatnunk kell, és el kell nyomnunk saját egoisztikus törekvéseinket ahhoz, hogy a másik üzenetét valóban be tudjuk fogadni. A csendesség és a párbeszéd is a tolerancia velejárói – fűzöm hozzá. Hankovszky Béla Jácint és Berecz András beszélgetésében, mely sokáig a prédikációról és a mesemondásról szól, még szebben kibomlik a csönd tematikája. Ahogy Berecz mondja: „Csönd nélkül tökéletesen fölösleges minden szó. Csöndtől megfosztva a beszélő ember nem ér semmit sem.” Hiszen ebben az állapotban tudunk csak magunkba tekinteni vagy a létezésre figyelni, és Istennel is csak a csendben történhet meg a közvetlen találkozás.

értékelés: 7/10

Asztali beszélgetések... A csendesség felé. Szerk.: Galambos ádám. Budapest, Luther Kiadó. 2008.