Darvasi László: Virágzabálók

A helyszín Szeged, a reformkortól a Bach-korszak végéig.
Az egyik főszereplő Pelsőczy Klára, aki hol szeszélyes tündér, hol unatkozó szépasszony. Megismerjük férjét, Szép Imrét, aki botanikus, rajong a virágokért, a várost járja, hogy beültethesse velük.
Testvére, Péter is megjelenik néha. Kicsapongó életet él, örökké duzzogó gyerek, aki felnőttet játszik.

A szerelmi négyszög utolsó tagja pedig a rejtélyes Pallagi ádám, aki sokáig úgy hiszi, bármit megtehet, az emberek úgysem veszik észre.
Történetükön keresztül ismerjük meg a szegedi hullámzó életet, ahol mindenki kicsit őrült: Koszta Nérót - nem csalás, nem ámítás -, a fűmuzsikust, és furcsa, szinte szürreális kompániáját: Mama Gyökeret, Levél urat és Féreg urat.
Az összekötő szereplő pedig Schütz doktor, aki elkezdi a történetet, aki túlél mindenkit. Továbbadná a történetet, de mindenki bolondnak nézi.
Elnagyolt vonalakkal, karikatúraszerűen megrajzolva ennyi a történet, de mint minden irodalmi alkotásnál, itt sem a „mi” számít, hanem a „hogyan”. Merem állítani, hogy a Virágzabálók a magyar irodalom egyik legjobb alkotása. Az írónak annyi a mondanivalója, hogy nem kell az érthetetlenség posztmodern ködébe burkolnia a művet. Stílusa mégsem egyszerű, még kevésbé egyszerűen érthető, teljes figyelmet kíván, és egyfajta ráhagyatkozást az íróra: sodródnunk kell, hogy érezzük, megfeszített aggyal a sorok közé kell látnunk, hogy megértsük.

A regényre konkrét stílust nem lehet ráhúzni, leginkább Bunuel korai szürrealizmusa (Andalúziai kutya, Aranykor), Ady szimbolizmus iránti szeretete és hangulatának végzetszerűsége ismerhető fel benne. Pár alkalommal villanásnyira feltűnik Bergman és a Farkasok órája, a magyar és balkán népmesék világa is. Sokszínű, sokarcú könyv ez, egymással ellentmondó eszmék is elférnek benne, minden gondolatnak van létjogosultsága: az író a lehető legtöbbet akarja megmutatni az életből. Azonban ne számítson senki terjengős, logikailag hibátlan eszmefuttatásokra, monológokra. Darvasi regényében nincs egy üres pillanat sem, és nincs olyan sora, amely csak egyfajta bizonyosságot tükröz: olyan sok végső igazságot vonultat fel, hogy úgy érezzük, nincs egy sem.

A titok egy része a szerkezetben és a formában rejlik. A mű ciklusokra van osztva, azokon belül is fejezetekre. Egy ciklusban egy főszereplőről mesél a szerző, és bár végig E/3. személyben, mégis a szereplő szemével nézve. így bogozhatjuk ki a szálakat, mert hőseink bizony egyéni látásmóddal rendelkeznek, szeretnek ferdíteni, ködösíteni, titkolózni, a hazugságtól sem riadnak vissza. A ciklusok kiemelik az egyén magányát és különállását, a történet mégis összefügg: életek hatnak egymásra, minden ember belefolyik más ember életébe.

A valóság és álom közti határvonalat még inkább elmossa a minden szereplő által megemlített - tehát nagyobb valószínűséggel megtörtént - események meseszerű, sűrített elbeszélése, mintha a szereplők a valóságot érzékelnék álomnak és fordítva. Ezt még inkább aláhúzza a forma: az író szép magyarsággal, írásjelek szabályos használatával dolgozik. Minden stimmel - látszólag. A kuriózum, hogy nincsenek gondolatjelek a dialógusoknál, sokszor nem lehet tudni, hogy a szereplő mondja-e a mondatot, az író vagy valaki a tömegből. Ez már valóban szürreális: akkor érezzük igazán az irrealitást, mikor nagy adag realitással párosul - meg is történhetne akár. Hiszen a szürrealizmus nem más, mint kiragadni és jelentőssé tenni a valóság egy szeletét, ami jelentéktelennek tűnik. Jelentőssé az ember teszi, akinek valamiért fontossá válik, továbbgondolja és/vagy tovább érzi - akár álmaiban.
Különös szimbólum a virág is: mióta művészet van, a virág jelen van benne. életünk minden szakaszába elkísér: ballagásra virágot kapunk, férfi a nőnek ezzel kedveskedik, esküvői csokor nélkül nincs menyasszony, halotti koszorú nélkül pedig csak nagyon szegény, magányos ember köszön el ettől az élettől. Szimbolizálhat szépséget, szerelmet, magányt és elidegenedést, kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget - bármikor letéphetik - a természetet, Istent, egy valódibb világgal összekapcsoló szépséges csodát. Darvasi örömmel játszik ezekkel és még meghatározhatatlan számú szimbólummal - a kérdés az, hogy az olvasó mennyit talál meg belőle.
Az olvasások számával egyenes arányosan nő az élvezet mértéke.

Darvasi László: Virágzabálók, 2009
Magvető kiadó, 673 oldal