Egek ura

A repülőgép ablakából Istennek képzelheti magát az ember.

Fentről a városok terepasztalokká zsugorodnak, az utak pókhálóként feszülnek ki, az épületek nem többek modern hangyaváraknál, egzotikus darázsfészkeknél. George Clooney alakítja Ryan Binghamet, aki munkájából adódóan évente 350 ezer mérföldet tesz meg a levegőben. „A Hold csak 250 ezer!„ – jelenti ki leplezetlen büszkeséggel. Nem csoda, hogy idelent is hajlamos kellemetlen rovaroknak látni az embereket. Ryan leépítési szakember, világszerte a félénk vezetők helyett bocsátja el a beosztottakat professzionális színvonalon: minimalizálja a jogi kockázatokat, ugyanakkor, mint egy jó pszichológus, mérsékli az elbocsátottak lelki traumáját. A gazdasági válság miatt virágzik az üzlet...

Ryan a megszokások embere. Rutinosan mozog a tárgyalóteremben és a frissen takarított hotelszobákban, az exkluzív bárokban, a repterek steril levegőjében egyaránt. A törzsutasoknak járó kedvezmények, szélesebb mosolyok, úgy tűnik, maradéktalanul boldoggá teszik. Filozófiája szerint az élet mozgás, létfontosságú tehát, hogy bármikor készen álljunk az útra, melyre legfeljebb egy táskát cipelhetünk magunkkal. Ebbe pedig nem fér bele az otthon minden nyűgjével, kacatjával, sem a barátok, sem a család. Ryan világában az élvezetek egyszerűek, használat után eldobandók. A film ennek a filozófiának a próbája, azaz jobb-e az élet társ és család nélkül?

A hullámok összecsapni készülnek hősünk feje fölött. Kötelezettségei támadnak a családi esküvő előkészületei kapcsán. Néhány fényképet kell készítenie, igazán semmiség, no de mégis bosszantó. Megismerkedik női tükörképével (Vera Farmiga lassan evidens választás az intelligens, belevaló nő szerepére), és kapcsolatuk lassan túlnyúlik élete szigorú keretein. Továbbá cégének készülődő átszervezése alapjaiban fenyegeti utazó életformáját. Mindennek tetejébe a gondjaira bízzák a törtető, szemtelenül fiatal Nataliet (Anna Kendrick sikerrel veszi első komolyabb színészi kihívását), hogy vezesse be a szakma rejtelmeibe.

Natalie naiv, Ryan cinikus. Parázs vitáik a film legsikerültebb jelenetei. A lány olyan őszinteséggel áll ki ideáljai mellett, amilyenre csak egy a pályáját épphogy elkezdő huszonéves képes. Magyarázkodásra kényszeríti Ryant, akinek a levegőből a földre kell ereszkednie, és ott ismét átgondolnia, érvekkel megtámogatnia nézeteit. ám ez nem olyan könnyű feladat. Bár a munkáját hidegvérrel végzi, ha szükséges akár kegyetlen is, de egyáltalán nem olyan szilárd és elégedett, amilyennek szeretné magát látni.

Clooney kiválóan mutatja be Ryan kettősségét szinte eszköztelen játékával. Más színész könnyen ellenszenvessé válhatott volna a szerepben, ő azonban sármjával kihízelgi a közönség szimpátiáját. A kamera élvezettel követi menetelését a reptereken, ez az ő világa, ő korunk hőse – kiáltanak a hatásos totálok. Az elegáns kompozíciókat gyors vágások sorozatai tűzdelik: a csomagolás precíz rítusai, a kerekes utazótáska hirtelen irányváltásai. Clooney ilyenkor ragyog, igazi playboy. A földön viszont, a kapcsolatok útvesztőjében már ő is, mint Baudelaire albatrosza, esetlenül botladozik. A hideg előkelőséggel fényképezett szürkéskék képeket itt lágy ecsetvonásokkal festett közelik váltják fel, és a színész öregedő szemei lassan megtelnek bizalommal, melegséggel.

Aki feszes cselekményvezetést, drámai csúcspontokat vár a filmtől, csalódni fog. A forgatókönyv meglehetős szabadsággal kezelt regényadaptáció, ebből kifolyólag nagy ívű fejlődési folyamatot ír le, ráérősen bánik az idővel. A jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, kevés, amelyik feltétlenül szükséges, azonban többnyire olyan színt, hangulatot hordoznak, hogy szegényebb lett volna nélkülük az összkép – befogadásuk azonban tűnődő elmerülést kíván a nézőtől.

A történet elég okos ahhoz, hogy a főhős próbájának kimenetele csak a felszínen tűnjön eldöntöttnek. Az alkotók ezen jól leplezett bátorsága a film legfőbb erénye. Remek jelenet, amikor Ryan az esküvőre érkezvén feltűzi néhány fényképét, a többi meghívott által már teleaggatott Amerika térképre – mennyivel többre mennek az emberek együtt. Ugyanakkor a válások, az emberi kapcsolatok általános megbízhatatlansága és elégtelenségük arra nézve, hogy megóvjanak a magánytól, és a hiábavalóság árnyékától igazolják a főhős kételyeit. „Mi értelme?” – teszik fel a kérdést többször is a film alatt. Végül a nézők kapnak egy remekül idézhető tanulságot, kitárul egy ablak, amelyen keresztül a történet lekerekítettnek tekinthető, de a kérdésre nem érkezik igazán megnyugtató válasz. A főhős ráébred, hogy azért a teljes elszigeteltséggel sincs valami rendjén. De vajon a középkorú férfi számára lehetséges-e az újrakezdés? Van-e választása, ha már boldogtalan egyedül a magasban, viszont továbbra is képtelen hinni a „kéz a kézben jobb lesz” tanulságában? Vagy a jól bevált rutin elvégzi a nehezét, és marad minden a régiben? A film véget ér, a nézők fantáziája itt kap szárnyakat.

A forgatókönyv halványabb megoldásai közé tartozik egy fordulat, vétek volna leleplezni, amelynek fényében teljesen logikátlannak tűnik egy szereplő addigi viselkedése. Ezen kívül túlságosan elhúzódik a lezárás. Körülbelül húsz percen át azt érezni, hogy mindjárt elsötétül a kép, indulhatunk a kijárat felé. A már említett regényesen laza cselekményvezetés a végére túlzott alapossággal párosul. A történet túl sok magas labdát dob fel, és mindet becsületesen le is csapja (figyeljük csak Ryan utolsó előadását, vagy az egyik elbocsátott esetét, aki megrettenti Nataliet). Emiatt felfeslik a mű szövete, látni engedi a mögötte csikorgó fogaskerekeket. Megkapjuk a kötelező képeket is: a repülő ablakában szomorkodó arcot, a férfit, aki reménykedve áll az imádott nő házának ajtaja előtt. Az eddig is transzparens üzenetet még durván alá is satírozzák.

A jelek szerint viszont mind a nézői, mind a szakmai visszajelzések elsöprően pozitívak. A közönség örömmel fogadja a film jólfésültségét. Igazuk lehet. Ilyen kedves alkotást senki nem bánt szívesen. Ki haragudna meg egy gyönyörű nőre azért, mert szereti a tükröket? Kit ne csillapítana le Clooney nyugodt, megértő tekintete? A még mindig csak 33 éves Jason Reitman a „Köszönjük, hogy rágyújtott!” és az Oscar-díjas „Juno” után egy alig halványabb, ám mindenképpen érdekes, az emberek hibáit elnéző jóindulattal szemlélő filmet rendezett. Ezúttal is bölcsen egyensúlyozott a hangulatok között, nem komédia, nem is vérbeli dráma került ki a kezei alól, hanem olyan „filmszerű” film, amelyet ritkán találni a zsánerdarabok között.

Egek ura

színes, feliratos, amerikai film, 109 perc, 2009

rendező: Jason Reitman
író: Walter Kirn
forgatókönyvíró: Jason Reitman, Sheldon Turner
zeneszerző: Rolfe Kent
operatőr: Eric Steelberg
producer: Jeffrey Clifford, Daniel Dubiecki, Ivan Reitman, Jason Reitman
vágó: Dana E. Glauberman
szereplő(k):
George Clooney (Ryan Bingham)
Vera Farmiga (Alex)
Anna Kendrick (Natalie)
Jason Bateman (Craig Gregory)
Danny McBride (Jim)
Melanie Lynskey (Julie Bingham)
Steve Eastin (Samuels)