Egy évszázados prófécia jelene

Noha Oswald Spenglert sokszor és sokan „leírták”, gondolatai ma is velünk élnek, mondhatni, Spengler az aktualitásával büntet. A német tanár és műve még ma is a politikai közbeszéd és blogoszféra, valamint a nyugati kultúra hanyatlásáról folytatott értelmiségi diskurzusok visszatérő szereplője.

Spengler 1904-ben védte meg doktori disszertációját (Hérakleitosz filozófiájának metafizikai alapgondolata), ezt követően elsősorban természettudományokat oktató tanárként dolgozott. Később azonban felhagyott a pedagógusi pályával, és kisebb utazgatásokat követően Dél-Németország pezsgő kulturális és művészeti központjában, Münchenben telepedett le, idejét az írásnak szentelve. Nevét fő műve, A Nyugat alkonya tette ismertté, amely „szerencsés” időzítéssel 1918-ban jelent meg. A kirobbanó sikert arató első kötetet követte az 1922-ben megjelenő második. Noha Spenglert egyéb területeken, is szokták emlegetni, neve elkerülhetetlenül összeforrt A Nyugat alkonyával. Később Spengler szembefordult a nácikkal, hatalomra jutásukat követően megtagadva velük az együttműködést. 1936-ban hunyt el, a náci rezsim által némaságra ítélve. Koporsójában melléhelyezték Goethe Faustját és Nietzsche művét, az Így szólott Zarathustrát.

A kétkötetes Nyugat alkonya gigantikus kísérlet a világtörténelem új alapokon történő megértésére. A szerző szűkebb feladatának a nyugat-európai helyzet 1800 és 2000 közötti meghatározását tekinti (I. 50). Szerkezetileg könyvének első kötete, az Alak és valóság a kultúrák formanyelvéből kiindulva vizsgálódik, míg a második (témájában érdekesebb) kötet, a Világtörténeti perspektívák a „valóságos élet tényeiből indul ki, és a magasabb emberiség történelmi gyakorlata révén megpróbál eljutni a történelmi tapasztalás leglényegéig, melynek alapján kézbe vehetnénk saját jövőnk megformálását” (I. 85).

A két kötetben megfogalmazott történetfilozófiai elmélet alapegysége a magaskultúra, amelyből nézete szerint eddig nyolc (antik-apollóni, arab-mágikus, nyugati-fausti, mexikói, babiloni, egyiptomi, indiai, kínai) létezett, ezek története egyenlő a spengleri értelemben vett világtörténelemmel. Spengler a kultúrák életciklusát két fő szakaszra osztja: a felemelkedést és a tetőpontot jellemző kultúra időszakára, valamint a lassú elhalás szakaszára,a civilizációra, a „szellemi aggkorra”. A spengleri civilizáció lejtmenete minden magaskultúrában eljön, hiszen számára a kultúra egy adott életszakasszal (körülbelül ezer év) rendelkező organizmus, ami kiteljesíti a magában rejlő lehetőségeket, majd kimerülését követően lassan lehanyatlik. A civilizáció legszembetűnőbb jellemzői a gyökereiktől eltávolodó világvárosok. A civilizáció után eljön a történelemnélküliség állapota, amely kezdő és végpontként fogja közre a magaskultúrákat.

A sokak által amatőrnek kikiáltott Spengler módszertanának központi eleme az eltérő kultúrák összehasonlító elemzése. Művében ugyanakkor csak a fausti és apollóni, valamint mágikus magaskultúrákat elemzi részletekbe menően, az Európán kívüli kultúrák elemzése érintőleges. Spengler filozófiai forrásait Ernst Breisach szerint Goethe organizmusában, Schopenhauer pesszimizmusában és Nietzsche munkásságában jelölhetjük meg. A Nyugat alkonya egy összegző jellegű mű, mert valamennyi vezérgondolatának előzménye megtalálható a kor német filozófiájában. Másképp mondva, Spengler épületében nem a téglák meglepőek, hanem az a mód, ahogy összerakta őket.

A Nyugat alkonyában megfogalmazott gondolatok utóéletével kapcsolatban ki kell térni egy elterjedt félreértésre. Sem Spengler, sem műve nem nevezhető pesszimistának, ugyanis a szerző célja, hogy könyvével a szerinte törvényszerűen elkövetkező hanyatlásra készítse fel a nyugati társadalmat. Spengler éppúgy nem érez és nem sugároz pesszimizmust, mint az erdész, aki tudja, hogy az öreg és elkorhadt fa bizonyosan ki fog dőlni.

A Nyugat alkonya történetbölcseleti műként számos sebből vérzik. Az összes hiba felsorolása itt azonban lehetetlen lenne. A két kötetes mű átolvasása után számtalan kérdés maradt számomra megválaszolatlan: például miért pont ezer év a kultúrák életideje? A kultúrák összehasonlító vizsgálatáról szóló fejezeteket olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Spengler az elméletéhez válogatta a hivatkozott történelmi szakmunkákat, nem pedig a kutatási eredmények szembeállítása szerint építette fel teóriáját. A szerző sok esetben nem indokolja választásait. Történeti fejtegetéseit olvasva elsőre megrökönyödést szül, hogy teljesen eltérő dolgokat és történeti folyamatokat hasonlít össze. Valamint számtalanszor visszaköszön a szerző természettudományos múltja, így az olvasó többek közt megismerkedhet a vízcseppben lakozó ázalékállatkával, ha biológiai tanulmányai folyamán nem tette volna, ami felettébb dicséretes, de a megértés kárára lehet. További hibákat említve, melyeket Csejtei Dezső kiválóan összeszedett utószavában (és amelyeket a Spengler művével foglalkozó szerzők többsége felhoz): Ha – ahogy Spengler állítja – a kultúrák között nincs átjárás, hogyan képes a fausti kultúra képviselője megírni könyvét részben más kultúrákról? Miért pont csak nyolc, és éppen ez a nyolc magaskultúra van? Milyen lehetett a posztkulturális időszak? Több más hiba, illetve kidolgozatlanság miatt számos filozófus és történész kiírta Spenglert a komolyan vehető tudósok köréből.

Noha Spengler rendszere a részletek kidolgozatlansága okán történettudományi szempontból hasznavehetetlen, több szempontból jogosan bírálja a hivatalos történészeket, szemükre vetve a kutatások Európa-középpontúságát, és az ellentmondásos ókor-középkor-újkor korszakolást. Hozzá kell tenni, hogy maga Spengler módszereiben és megközelítésében eleve nem akarta a hagyományos történelemfelfogást és tudományfelosztást követni. Azonban, ha az olvasó túllendül mindezeken, egy érdekes, sodró könyv lapjain találja magát.

Mindent összevetve A Nyugat alkonya, mint elsőrangú koranalízist nyújtó „szellemi időgép”, elvitathatatlanul értékes mű. Korát a szerző saját elméletébe beillesztve, fausti civilizációként jellemzi (szerinte a kultúrából a civilizációba való átmenet már megtörtént a 19. században), ahol létrejön a világváros, ott kozmopolita elit és szervetlen tömeg alakul ki. Jellemzővé válik a vallástalanság, egyre fontosabb lesz a sport, divat, egészséges táplálkozás. Kiteljesedik a demokráciát fokozatosan felszámoló pénz uralma, amely később fokozatosan átadja helyét a cezarizmusnak. Spengler munkájában saját korának és a mi korunknak is olyan súlyos folyamatait elemezte, mint például az elnéptelenedés. Pontos képet festett a félelmetes fegyverré váló sajtó növekvő hatalmáról, alapul véve korának rettegett brit sajtócézára, Lord Northcliffe (azaz Alfred Harmsworth) tevékenységét. Következő, médiamanipulációról írt sorai talán ma még aktuálisabbak, mint egykor: „Ma minden ellenállás nélkül, annyira befolyása alatt élünk e szellemi tüzérségnek, hogy a működésbe való belelátás hiányában e színjáték félelmetes voltát képtelenek vagyunk akár csak felfogni is” (II. 565). Spengler részleteiben átlátja a média szelektív működését, melyben a sajtó „minden igazságot halálra ítélhet, ha nem vállalja, hogy közvetíti a világnak…” (II. 567).

Spengler műve, noha terjedelme impozáns, és nyelvezete a mai olvasó számára nehézkesnek hat, bátran ajánlható mindazoknak, akik meg akarják érteni a történelem végéről még ma is folyó diskurzust, és át akarják látni a jelenkor gazdasági és politikai folyamatai hatására mindinkább előtérbe kerülő, a Nyugat alkonyáról folytatott politikai-társadalmi vitát. A Nyugat dominálta világ hanyatlásának tényét egyre gyakrabban emlegetik Európa vezető politikusai, a Nyugat alkonya kifejezés már a politikai nyelv része lett, mint ezt mutatja a magyar miniszterelnök 2011-es bálványosi beszéde, vagy akár Gordon Brown egykori brit kormányfő januári publicisztikája.

Spengler műve minden valószínűség szerint azon filozófiai munkák egyike, melyek előtt nagy jövő áll: minél inkább vissza fog szorulni a Nyugat, annál gyakrabban fogja a kezébe venni A Nyugat alkonyát Európa szellemi elitje.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. Noran Libro Kiadó, Budapest. 2011.