Egy író másik arca

C. S. Lewis neve elsőre sokaknak ismeretlenül csenghet, különösen akkor, ha a filozófusok között keresgélünk. Ha azonban a Narnia krónikái írójaként említem, talán többeknek régi olvasmányélmények vagy egészen friss filmélmények jutnak eszébe. Annál is inkább, mivel – a gyermek fantasy-irodalomból merítő – Andrew Adamson filmrendező ismét felkarolt egy részt a krónikákból, ami most látható a mozikban is. Ám mielőtt még kényelmesen elhelyezkednénk képzeletbeli mozi-fotelünkben, elárulom: ezúttal nem erről az alkotásról lesz szó.

Elemzésem Lewis egyik olyan munkájával foglalkozik, amely a mese képzelt világa helyett az emberi lét küzdelmes lelki-szellemi vívódásait tárja elénk. Több ehhez hasonló gondolatébresztő kötete is megjelent már az írónak. Olyan alapvető problémák foglalkoztatják őt ezekben a művekben, melyek többek között a szeretet, az öröm, a bánat, a szenvedés és a fájdalom kapcsán merülhetnek fel. Műveinek egyik alapállása, hogy úgy beszél keresztény szemmel a világ dolgairól, hogy gondolatai, megoldásai vallási elköteleződéstől függetlenül segítséget nyújthassanak minden olvasójának. Teológiailag éppúgy nem professzionális művek ezek, ahogyan filozófiailag sem azok. Célja nem az élet értelmét kutató elmélet megalkotása, inkább az elsajátított igazság felismerése, megértése, és ennek aprópénzre váltása a hétköznapokban. Lewis stílusának egyszerűségével és önironikus hangvételével csábítja olvasóit, hogy egy kissé más szemszögből is meglássák a világot. Egyfajta segítség lehet ez az együtt kereséshez azáltal, hogy tapasztalataival, irodalmi példáival életre kelti s kiszínezi a fekete-fehér vallási dogmatikát.

A könyv előszavában vallomásos, őszinte gondolatai védelmére kel az alkotó. Állítása szerint azokat az eszméket, amikről ír, sokkal inkább elérni kívánja, mint gyakorolni. „Ha tényleg leírom mindazt, amit gondolok a fájdalomról, akkor az nagy lelkierőt sejtet; ez viszont nevetségessé válik, ha kiderül, hogy tőlem származik az írás.” A mű olvasása során többnyire olyan logikai gondolatsorokkal, összefüggésekkel találkozhatunk, melyek az író életéből, lényéből fakadnak.

Lewis önmaga hajdan volt hitetlenségéből indul ki, s megtérése folyamatát világosan érzékelve, könyvét a hittel való vívódásaira, egykori problémáira reflektálva írja. Fejezetről fejezetre általánosan felmerülő és nehezen megválaszolható kérdésekből indul ki. Elsőként a hit, a vallások, s leginkább a kereszténység eredetével foglalkozik. A hitetlen szemével, kétkedéseivel kezdi nézni a világot, és a választ lassan építgeti. Első megállapítása, hogy a Teremtőre és annak jóságára soha nem a világ folyásából, annak szörnyűségeiből következtettek, hanem a hatalmas, rajtuk kívülálló és ismeretlen valami iránt érzett hódolat és vallásos tisztelet eredendő tapasztalatából. Az itt olvasható hitbeli megalapozásra a fájdalom megítélése szempontjából azért van szükség, mert Lewis szerint ez leginkább vallási, jelesül keresztény problematika. Ugyanis azt, hogy a világban rengeteg nehéz és fájdalmas mozzanat tapasztalható, az teszi még problematikusabbá, hogy tudomásunk van egy másik valóságról, ami igazságos és szeretettel teljes. Ha elismerjük egy jóságos Isten létét, hogyan magyarázzuk földi életünk boldogtalanságát és szenvedéseit? Válaszát a szeretet természetére vezeti vissza, melyet egyúttal Isten lényegi jellemzőjeként ismer el a kereszténység. Fejtegetésében nagyon érdekes gondolatsorokat találunk, melyek többek között a szülői felelősség és a szabad akarat fontosságát érintve az emberi, majd isteni szeretet jellegét tárgyalva jutnak el végpontjukhoz. A könyv elején Lewis Isten bizonyos szintű megismerését tűzi ki célul, mely által az emberi fájdalom és szenvedés „jogosságát” is megalapozza. Ezt a jogosságot röviden a Biblia a következő módon fogalmazza meg: „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12.6)

A következő gondolati egység az embert közelíti meg, sokszor isteni távlatból, kívülről szemlélve, mint a Teremtő szeretetének hűtlen elutasítóját, máskor pedig úgy jelenik meg az ember mint küzdő társ. Mindennapi tapasztalataink okait, hátterét, eredetét keresi a fogalmak, jelenségek mélyrétegeibe pillantva, hogy ez által felkutassa a fájdalom különböző megnyilvánulásait, melyek között fizikaiak vagy lelkiek, kisebbek és nagyobbak is lehetnek. Említi a változással járó fájdalmat, s annak előfeltételeit. Hiszen ahhoz, hogy az ember megváltozhasson, először helytelen életmódját kell elismernie, amit a kedvesség évszázadok óta szinte kötelezően használatos retorikájával nem lehet tudtára hozni. A kereszténységnek tehát egyik feladata az erkölcsiség, a jó és a rossz helyes értékelésének visszaállítása, az emberi bűnösség felismertetésével, értelmi belátás útján. Vagyis mielőtt gyógyírt osztana, a helyes diagnózist kell hirdetnie. A gondolati egység másik helyén a keresztény bűnbeesés mítoszával és az ember eredeti, bűntelen létmódjával foglalkozik az író, számomra eddig ismeretlen momentumok beépítésével. Az első ember, mivel „maradéktalanul ura volt önmagának”, olyan dolgokra lehetett képes, amit ma elképzelni se tudunk: például vérkeringésének irányítására. Az Istennel való teljes egység által „szervezetének folyamatai a saját akarata törvényének engedelmeskedtek.” Sőt talán „még azt is jogosan képzelhetjük, hogy életének hosszát is nagyrészt saját döntése határozta meg.” De mindenekelőtt ehhez hozzá tartozott az is, hogy az első embernek egyáltalán nem esett nehezére Isten imádása és a neki való engedelmesség.

A könyv záró egységében a halálon túli létmódok kérdéseivel foglalkozik az író, melyek között általában a legtöbb problémát a pokol létezése okozza. „A dolgok jelenlegi állása szerint […] a kereszténységet főleg e tanítása miatt éri támadás: barbárnak tartják érte, és kétségbe vonják Isten irgalmát.” Sokszor felmerül a kérdés: vajon helyes-e, hogy van pokol? De ha nem, vajon mi lenne helyesebb? Lewis végső álláspontját logikusan indokolja, s a kárhozottak létmódjának lényegi jellegével, az önmagukról való lemondás képtelenségével érvel. Ebben az egységben szerepel még egy szakasz az állatok szenvedéséről, melyet – habár érdekes és sokak számára bizonyára megvilágosító fejtegetésekbe bocsátkozik – én nem tartok nélkülözhetetlennek. Viszont a könyv utolsó fejezete továbbviszi az ember halál utáni létezésének fejtegetését, ugyanis a mennyországról szóló tanítást járja körül, mely a végső megérkezés és megnyugvás képében jelenik meg előttünk.

Sajátos, érdekes és gondolatébresztő lavírozás ez a dogmatikus tények, a megélt tapasztalatok és az általuk felmerülő kérdések között. Mindazoknak ajánlom ezt a könyvet, akik érdemesnek tartják, hogy olyan problémákkal foglalkozzanak, mint az emberi szabad akarat és gúzsba kötöttség, küzdelem és beletörődés, önmagamról való lemondás és birtoklásvágy. Az emberi boldogság keresésének útjairól olvashatunk itt, amely megmutatja a fájdalmat is, mely Isten szeretetével van átitatva.

C. S. Lewis, A fájdalom, Budapest, Harmat Kiadó, 2008.

Facebook-hozzászólások