Egy csonka táj anatómiája

A magyar nép olykor komoly betegségekben szenved. Üszkösödik a lába, rendetlenkedik a szíve, vagy tán teljesen elveszti a fejét. S a kegyetlen „gyógyítás”, azaz amputáció után marad a fantomfájdalom, az a bizonyos „Té-szindróma”. Tompa Andrea erdélyi születésű író, színikritikus. A Fejtől s lábtól a második kötete. Regényében nemcsak a haza, de sokszor bizony az egyén is fejvesztve rohangál, keresi az útját, a felnőtté válás lehetőségeit a 20. század eleji Erdélyben. Egyszerre kell itt gyógyulni és gyógyítani.

A könyvben két orvostanhallgató párhuzamosan futó történetét, szakmai és emberi beérését követhetjük végig. Névtelenek, kortalanok, majdhogynem árvák, s mégis hihetetlenül érdekli az olvasót, hogy ez a két egymáshoz olyan bosszantóan közel futó párhuzamos vajon nem találkozik-e valahol a végtelenben.

Szándékos névtelenségük egyetemessé teszi férfi és nő ön-, és egymáskeresésének problematikáját. A hangsúly nem a személyeken van, mégis az identitás kérdéseit veti fel közös történetük. Nemzetiség, nem, szexualitás, vallás, politikai nézet. Az egyéniség háttérbe szorul az egyéb paraméterek mögött. A név is csak annyiban fontos, hogy utal-e a származásra. Egyébként mindegy.

A világ számára anonim, személytelen főszereplőink ugyanakkor rendkívül kidolgozott, élő karakterek, ráadásul nagyon sokban különböznek egymástól. Az enyedi zsidó lány szüntelen küzd, kitartó szorgalommal tanul, dolgozik, határozott céljai vannak, melyektől semmilyen külső nyomás nem tántorítja el. A vidéki dzsentrifiú azonban tétova, lusta, léha életmódot folytat, sokszor csak sodorja az élet, és kevésbé képes szembeszállni a szülői nyomással, apja sokáig basáskodik felette.

A női emancipáció folyamatának és a nacionalizmus erősödésének ábrázolása központi helyet kap a regényben. A női főszereplő egymagában cipeli a két problémát. Nőként mindenért kétszeresen meg kell küzdenie: a tanulásért, a sportolásért, a választójogért, a szakmai elismerésért és előmenetelért. S mire mindezt kiharcolja magának, már életbe is lépnek a zsidótörvények.

Ám férfiként sem könnyű a háború borzalmai közepette helytállni. Nem lehet gyengének mutatkozni, megtörni. A hazafiasság mindenekelőtt. A félelmekkel küzdő ember magára vonja a homoszexualitás vádját, amely ott lebeg az egymással összezárt, vágyaikkal viaskodó katonák között. A végletes magányban a férfinak a prostituált, a nőnek az önkielégítés marad.

A testi vágyak, a testiség mindig csak bűntudatot és undort kelthetnek ebben a közegben. A két főszereplő sokáig szinte nemtelennek tűnik. Ők csak orvosok. Férfi vagy női mivoltuk nem kap hangsúlyt. Csupán ösztönös állatiasságuk jelzi időnként, hogy bármennyire is képesek teljesen egyedül megállni a lábukon, mégis társra van szükségük.

Az emberi hús a háború „árucikkévé” válik. A világégés a mészárlás borzalmának mindenségre való kiterjesztése. Csak éppen minden kifordul magából. „Mert mostan jó olcsó az emberhús, s oly drága a vágómarha s disznó.” (286.) Mindenki meg van nyomorodva testben, az ország és az ember is. Öncsonkítások, amputációk, kiszolgáltatott és áruba bocsátott női testek. Ez maga a „Trianon-szindróma”, az első világháború utáni Erdély betegsége. Olyan fullasztó a csonka, sebes-heges testek közelsége, hogy egy idő után mindenki megcsömörlik a hús szagától. „Mert itten minden le lett vágva. Amit csonkolni lehetett, az le lett amputálva, s helyére pótlás ugyan biza nem került.” (319.) Jól is jönne egy kis egyetemes vegetarianizmus. Hiszen a haza húsa, Magyarország húsa a történelmi kannibalizmus áldozata lett. „Amputálva lett az országnak a feje, úgy bizony, azóta is meg van holva a test.” (431.)

A kolozsvári egyetem és a nemzeti színház, a magyar Erdély elesik a háborúban, a fürdő az egyetlen, amely minden történés dacára fenn tud maradni. „Azért a víz az úr.” (190.) Az egyetlen kincs, amit nem lehet elvenni. A víz közös szerelem, az egyik összekötő kapocs a két szereplő között. A test levetkezése, a közegben való szabad feloldódás, az anya mindent átölelő karja, súlytalan szellem. Ez mind a víz. Az emberben „benne magában találtatik, a testében, vele együtt születik, s teljes élete során körülveszi. S ha nem érintkezne vele egyetlen napig is, elpusztúlna”. (184.) Ezáltal a fürdő egyszerre lesz a fejlődés és az örökkévalóság, az örök újjászületés jelképe. „A víz a senkié, a víz mindenkié.” (420.) Mint a nyelv. Az archaikus kolozsvári diáknyelv, mely hasonlóan köti össze a szereplőket, mint a víz mindenhatósága. Ugyanolyan nyelven szólalnak meg, s mint két pohár tiszta víz, ha összeöntjük, úgy oldódnak eggyé a regény végén.

A víz barát a kényszerű egyedüllétben és önállóságban. Az egyetemes árvaságban küszködve a magzati lét biztonságát adja. Mert árva itt mindenki. Árva a nő, aki tanulni akar, mert kitagadják a szülei. Árva a férfi, akinek apjával való kapcsolatát szüntelen küzdelmek jellemzik. S a nő, aki elvetélt gyermekét siratja, egy árvaházban lesz orvos, hogy valamicskét könnyítsen a háború utáni világ árvaságán.

Ezt az elhagyatottságot egyéni szinten csak a valódi találkozás oldhatja fel, egy igazi kapcsolat, a „fejtől s lábtól” létezés intimitása. Ahogy az ikrek, az éltető víz szülöttei tartoznak össze anyjuk méhében, mint halak a konzervben. Az iker, mint az örök társ jelképe szintén végig jelen van a regényben. Felnőve is megtalálni az olyat, mint én, hogy „mi” legyünk. Hogy megint egésszé váljunk. Ez a cél. Ez az összetartozás a születéssel kezdődik, amikor „ikrek” segítenek világra ikreket, s adják a nevüket is nekik az örök körforgás jegyében, fejtől s lábtól. Mert „két ember közt a legrövidebb út a leghosszabb”. (453.)

A lezárásban minden helyére kerül, a párhuzamosok találkoznak. Elhal az „én”-ek hangja. A naplemente tisztítótüzében megszületik a „mi”. Úgy tűnik, a két főszereplő végre megérkezik. De az erdélyi magyarság nem kapja vissza levágott fejét, a sebek pedig igen lassan gyógyulnak.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2013, 486 oldal.