Egy kis esti játék

Október 9-én mutatta be Ugató című új albumát az Egy Kiss Erzsi Zene (továbbiakban EKEZ) a belváros földalatti szívében. A formáció nevében szereplő Kiss Erzsi 1995-ben alapította zenekarát, amiben néhány tagcserét követően jelen pillanatban Erzsi és Szandtner Anna énekel, Bujdosó János gitározik (a lemezen még Farkas Zoltán pengetett), Vajdovich Árpád bőgőzik és basszusgitározik, valamint Németh Csaba dobol. Elsősorban őket láthattuk szombaton, továbbá a stúdióanyagon hallható rézfúvósokat és ütőhangszereseket néhány szám erejéig.

Az Egy Kiss Erzsi Zene önmagát adta ezen az estén (is): a koncert nem volt “különleges”, akusztikus, nem hívtak tonnaszámra meglepetésvendégeket, csak az új korong bemutatásához szükséges zenészeket. Ennek alapján tisztán meg lehet mutatni az EKEZ zenéjének és élő produkciójának lényeges tulajdonságait. Amit ezek közül leginkább kiemelnék, az a játékosság. Ez náluk a halandzsából fakad, ami egyszerre jelenti a nyelvnélküliséget és minden nyelv elemeinek eklektikus használatát. A játékosság benne rejlik minden dalukban, és a zenekar számos más karakteres vonását alapozza meg. Ilyen például az, hogy a szélsőséges dinamikai határok és hangzások egyik véglete náluk nem idegen a másiktól. Ezért nem zavaró, mondjuk, a Kész inté című dalban az elborult gitártémára következő vidám, mondókaszerű a capella-rész, amit egy vad, kiabálós tombolás követ; és ezért nem okoz fennakadást, hogy két lazán lüktető szám közé a bő fél perces Metálka ékelődik be. Ezt én egyértelműen a játékos megközelítésnek tudom be – ez képezi a hidat a pszichedelikus rockzenétől a sanzonon keresztül a világzenéig terjedő hatások között; ez teszi lehetővé, hogy az eklektikusság nem esik szét, tehát végső soron értelmezhető marad. Az EKEZ által felhasznált stílusok és az alkalmazott dinamikai végletek egységgé formálódnak, ami a befogadó szempontjából sem utolsó, mert így egy szép ívű, zeneileg (és fizikailag) kellően mozgalmas zenei anyagot hallgathat meg anélkül, hogy az egyes dalokat egymástól idegennek érezné. Így a játékosság annak is kulcsa, hogy a hallgató jól szórakozzon, hiszen a játék kikapcsol, mint minden jó popzene. Ám mint ilyen, be is von, odafordulást igényel, mert e nélkül nem tudunk mit kezdeni a különleges nyelvi helyzettel.

Ez utóbbi – minthogy az Egy Kiss Erzsi Zene egyik leglényegesebb jellemzője – mélyebb értelmezést is kíván. Az, hogy az ének hangszerként jelenik meg az EKEZ-nél, szintén a játékosságot erősíti, ám a halandzsából következik. De mi is ez a zenei építőelem pontosan? Semmiképp sem önálló nyelv, hiszen nincsen meghatározott szabályrendszere. Viszont találunk benne bizonyos nyelvekre utaló szavakat és szófoszlányokat (pontosabban ilyenekre utaló alakzatokat), valamint egyes nyelvek (francia, afrikai) hangzását imitáló elemeket. Tehát beszélhetünk a nyelv hiányáról, ám bizonyos nyelvek töredékes és stilizált jelenlétéről is. Viszont e horizontális bizonytalanság mellé kapcsolódik még egy vertikális: a kimondhatatlan kétféle megközelítéséből adódó bizonytalanság. A nyelv előtti és a nyelven túli dimenzióra gondolok, arra, hogy a csecsemő azért nem tud megnevezni dolgokat, mert nem ismeri a megfelelő szavakat, a felnőtt ember más dolgokat, jelenségeket pedig azért nem, mert a nyelv által nyújtott keretek nem elegendőek. Persze nem mondom, hogy az EKEZ a világba való belevetettséggel küszködő és a jelenvalólét kimondásának terhét cipelni próbáló, de abban el-elbukó ember gondolatait tükrözi; csak annyit, hogy egy ilyen, nyelvileg különleges produkció kapcsán érdemes foglalkozni a fentebb vázolt dolgokkal. Az utolsó adalék az értelmezéshez visszautal a cikk elejére: amikor azt mondom, hogy Kiss Erzsiék önmagukat adták, a színpadi önmagukra gondolok. Úgy vélem ugyanis, hogy élet és művészet világa, nem minden tekintetben ugyan, de elválik egymástól. Az EKEZ pszichedelikus halandzsaéneke e két színtér különbözőségét, vagy inkább ambivalens viszonyát mutatja meg. Azt, hogy a színpad egy más közeg, oda nem lehet “csak úgy” felmenni és “csak úgy” énekelni, ott eredendően nem az és nem úgy van, mint az életben, persze nyilvánvaló a kölcsönhatás a kettő között. A színpadra lépéskor át kell alakulni, minden szereplés “megint egy kis halál”, az énekeseknek és a zenészeknek bizonyos tekintetben bele kell halniuk a szerepükbe. Mindenesetre nem mondom, hogy élet és művészet két különálló és sterilen magában létező egység, mert egyértelmű összefonódásuk, de mégis érezhető az a másfajta (még csak nem is feltétlenül eltérő mértékű) intenzitás, ami a kettőre jellemző.

Kiss Erzsiék tehát ötödik lemezükön és a koncerteken is töretlenül folytatják a halandzsázást. Ennek alapján gondolhatnánk ezt az egészet kínos önismétlésnek, keresett zenei identitásnak, vagy valami szörnyen elvont underground póznak (póznak kétségtelenül az), amit csak a kiváltságosak érthetnek meg. De nem. Ez a zene szórakozva szórakoztat – kiváló popzene, a szó legnemesebb értelmében.

Egy Kiss Erzsi Zene: Ugató, 2010, Narrator Records.
Fotó: Kusztó – http://www.kisserzsi.hu/

video