Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések belül, „agyban” zajlanak le, szereplő szigorúan véve csak egy van, az elbeszélő. Mást nem tud megénekelni, csak önmagát. Emlékeiben viszont pódiumra lép a családja: apja, anyja, lánytestvére, sógora stb.

A regény olvasható anyaregényként, aparegényként, memoárként, énregényként. Az eddigi recepció a regény fejlődéstörténeti dimenzióját hangsúlyozza, arra koncentrál, ami a gyermeki létből az érett, felnőttkorba vezeti az elbeszélőt. Ezeket az értelmezéseket azért érdemes kritikával kezelni, mert átsiklanak azon, hogy a narrátor személyisége még nem „kész” abban az értelemben, hogy „gyermeki” lelkesedéssel fog bele feladatokba, amelyeket nem visz végig, nem képes olyan kapcsolatok kiépítésére, amilyenekre egy lelkileg érett ember igen.

A visszaemlékezés kellemes és kellemetlen emlékekre is kitér. Meghatározó élmény számára egy bizonyos reggel az édesapjával kapcsolatban („Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat...”(5.o.), később „Azon a téli reggelen majdnem megszerettem apámat...”(14.o.), majd „Azon a reggelen, amikor ott baktattunk egymás mögött a hófúvásban, majdnem megszerettem az apámat.”(81.o.). Ezen a reggelen nem tudja, miért és hova tartanak. Valójában annak az öreg ruszinnak a sírjához zarándokolnak, akinek az unokája Paul Robert, húgának a férje. Erre a reggelre való visszaemlékezéssel indítja a regényt, illetve később is többször visszatérő, szervező motívummá emeli. (A záró szakaszban erre a reggelre is asszociál az „Ugye hoztál fényképet a sírjáról, fogja számon kérni a húgom...”(209.o.) gondolat.) Anyja megbetegedését és halálát már távolságtartással kezeli a korábbi emlékekkel ellentétben (pl. „Anyámnak kapóra jött a méhrák...”110.o.). Édesanyjával való kapcsolata több szempontból felidézi Bartis Attila A nyugalom című regényét. A párhuzam a következő mondatoknál érzékelhető a legjobban, a Tejmoziban elhangzik, hogy: „már megint hol császkáltál ilyen sokáig, édes fiacskám?”(45.o.), vagy „mi újság van, édes fiacskám?, semmi, mama, sírnak az emberek a Kárpátok alatt (...) nincsen semmi bajod, kicsikém?, semmi, mama, csak a nyakam véres”(49.o.), ugyanez a sikertelen kommunikáció jelenik meg Bartisnál, ahol „Mikorjössztől holvoltálig történt minden”¹ és „Holvoltálfiam -Istenről beszélgettem, anyám.”2, az elhangzó kérdésekre nem megfelelő válaszokat adnak. Maga a „problémás” anya-fiú viszony több kortárs regényben is megjelenik, megemlíthetjük például a Nobel-díjas J. M. Coetzee Michael K élete és kora című írást, ahol a főhős egy önmaga által eszkábált kocsiban húzza magával édesanyját a sztrádán, amíg az asszony meg nem hal.

A narrátor identitásának formálódásában jelentős, alakító szerepet kap édesapja, a vele való sakkjátszmák, de ahogy nem ismeri apját, úgy húgát sem, hiába gondol vissza jó érzéssel a közös reggelikre, hiába történik húgával számtalan levélváltás, egyikükkel sem alakít ki bensőséges viszonyt (nem tudja, hogy édesapja nemcsak aktképeket, hanem szenteket ábrázoló ikonokat is fest, húga az édesapjának írt levelekben sokkal jobban megnyílik, mint neki). Az elbeszélő személyes életében meghatározó az az éjszaka, amikor gyermekkorában eltévedt egy idegen városban. A sötétben való tájékozódás lehetetlensége, a hangok megszűnése, a táj átalakulása jelzi, hogy ezen az éjszakán valamiféle transzcendens élményt élt át. Tulajdonképpen megjárta az alvilágot (a kollégiumban a sok vízszintesen fekvő testet nézte, az utcán nem hallotta a lépteit, a buszpályaudvar olyan mitikus szerepet tölt be, mint a fogadó, vagy a kocsma a romantika irodalmában, vagyis a világ közepe, ahova az emberek betérnek), s ez magyarázza, hogy később úgy tekint önmagára, mint aki már meghalt. Később, amikor már identitásának meghatározó eleme, hogy nyelvészprofesszorként dolgozik, testvérével összehasonlítva önmagát a következő tulajdonságban látja a különbséget: „Húgom mindent tudott a nyelvről - de nem álmodott vele.”(51.o.). Íróvá válását a regény befejezésében konstatálja.

A főhős belső fejlődésrajza mellett olyan elgondolkodtató kérdések felvetése miatt érdemes elolvasni ezt a regényt, mint az implicit konfliktusként felmerülő, csak a mások elmondása alapján létező múlt. Az elbeszélő gyermekkorára visszagondolva azt mondja, „Amire emlékszem, (…) azok nem a saját emlékeim.”(35.o.), életének ez az első szakasza egy olyan eredettörténet, mítosz, aminek a hitelessége megkérdőjelezhető. Édesanyjáról a következő sorokat írja: „Mindenre emlékezett, mindent felmondott, és felmondó emlékezésével kisajátította a múltamat, hogy többé ne tudjam azon valójukban felidézni gyerekkorom történéseit, csakis és kizárólag őáltala (...)”(140-141.o.), vagyis az anya megteremtett egy olyan függőségi helyzetet, ami az elbeszélő számára örök időkre szól. A narrátor kezdetben képes megállapítani, hogy „(...) tudom, hogy én vagyok ott az a férfi, én beszélek az ablaküvegnek (...)”(78.o.), de később már elhatárolódik önmagától: „aztán meggyűlöljem (...) nemcsak a magam választásait, hanem azt a valakit is, aki választott, aki én vagyok - és mégsem én, mert a döntés pillanatában mintha kiesnék a magam személyiségéből”(131.o.). Az elbeszélt én és elbeszélő én azonosságát megkérdőjelezi az a felvetés, hogy vajon a múlt mások általi ismertetésénél a személyes tudásunk nem azért találkozik-e az elmondottakkal, mert erre neveltek bennünket. Balla D. karaktere saját személyes múltjának elfogadásával küzd, azzal a kínzó gondolattal, hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy az igazság birtokában vagyunk. Izgalmas továbbá a narráció technikája, mert az emlékezés mechanizmusát demonstrálja, ahogy az ingerek felidézik egymást bennünk.

Stílusa sajátossága a szenvtelen elbeszélő mód, ami azért szerencsés, mert magához az emlékezéshez is távlat szükséges. Ez a távlat az elbeszélő esetében nemcsak időbeli és térbeli, hanem emocionális is, ami azért megdöbbentő, mert az ember nem szokott önmagától, saját életétől ennyire messze kerülni. A narrátor megoldandó problémájában Balla D. azt a kortárs jelenséget ábrázolja, amikor a cél az, hogy sikeresen kivonjuk magunkat azokból a rendszerekből, amelyek károsak számunkra, illetve úgy tudjunk elhatárolódni, hogy egy olyan magánszférát hozunk létre, amely paradox módon mégis részese marad a nagy egésznek.

Ez a regény tehát olyan izgalmas pszichológiai-önismereti kérdéseket vet fel, hogy vajon eltávolodhatunk-e önmagunktól, és ha igen, meddig mehetünk el ebben? Lehetséges-e, hogy önazonosságunk minden szituációban megmaradjon úgy, hogy közben kívülről szemléljük énünket?

Balla D. Károly, Tejmozi, Budapest, Magvető Kiadó, 2011.