Eldorádó, az aranybánya

Aranyon nem fog a rozsda! – a tételt Ambrus Lajos 2009-ben újra kiadott, mind mondanivalójában, mind megjelenésében fajsúlyos regénye, az Eldorádó ismét igazolja. Az aranykorban (1848-49 után) játszódó történet fénye rávetül az ezüstkori (1956-os) eseményekre, e jelenség nekünk, bronzkori (kortárs) okoskodóknak valóságos aranybánya! Egyrészt, mert még mindig csak töredékes ismeretekkel rendelkezünk az arany-, illetőleg ezüstkori megtorlás és konszolidáció végbemeneteléről, még mindig csak felteszünk, találgatunk, vélekedünk. Másrészt önálló irodalmi értéke is jelentős: végre valami „posztmodernen túli”, amit lehet mindenhogyan gyúrni: elIDŐzve, műfaji határokat mosva, MORÁLISAN, orálisan - nyelvfilozófiai fogásokkal, és persze poétikailag, retorikailag, históriailag, stilisztikailag is LEG!

Annyi irodalmár szakzsargont kiaknáztak már a „még időben” reflektálók – ami, tegyük hozzá, már időszerű volt, hisz az Eldorádó több mint 20 évig elsikkasztott aranybánya volt – méltán méltatták, de egy évvel az újrafelfedezés, újra/átértékelés után hadd adjam át e kötetet „a barbároknak”, hadd örüljenek a meglelt kincsnek a maguk módján, bárgyún, esetleg-esetlenül, nem történelmi emberként, reflexiókirályként, vagy sztk-keretes tudósként,  csak betűre éhes, új tartalmakra szomjas, játékra nyitott olvasóként!

Kezdjük mindjárt a borítóval! A cím piros mezőben, inkább komolytalan, mint komoly betűtípussal, szótagonként tördelve, soronként elcsúszva jelenik meg. És ez igenis fontos. Árulkodó(s). Még azt is megkockáztatom, hogy fontosabb annál, minthogy a borító 3 színe – lásscsodát – piros-fehér-zöld. Mert lehet írni történelmi-család-regényt melletverve, fogvicsorogva, szívszorítva, lélegzetvisszafojtva, de ez nem épp befogadóbarát magatartás, megterheli, felzaklatja az olvasót, feloldást adhat viszont a humor. Ebben a drámai regényben nincs helye drámázásnak. Leplet húz, szembesít, megmutat, de nem rág szájba, nem dörgöl orr alá, ugyanis van egy, a felemelt mutatóujjnál és szigorúan összecsücsörített szájnál sokkal erősebb fegyvere, a fintora! A sors fintorairól beszél, fintorogva.

Három generáció. Három eszme. Három életút. Három fintor. (És mennyi íz!)
A nagyapa, Fronius Karl gyáva, császárhű öregúr, ki sosem felejti el túlhangsúlyozni a Froniusok szász eredetét. A leggyakoribb kép róla titkos manőverezése, a nadrágjában (le)folytatott alpári hadművelet, mely aranyat ér, igen illusztratív… Az apa, Gyulay Domokos ironikus figura, liberális gondolkozású, de megvan a véleménye „a szavak dagályától szédelgő nemzetről”, öngyilkossága groteszkbe hajló… „A gyermek, a suhanc” Gyulay Kázmérral tökrészegen, verekedés közben találkozunk először, a demokrata-diplomata fiatalember így vesz revansot Gröber hadnagyon, Édesanyja megcsúfolóján. Kázmér egyébként sokszor szócső az „igazságosztáshoz”, a gyerekszáj őszinte, a gyermeki gondolkodás egyszerűsít, mégis, valahogy-véletlenül mindig olyan esszenciális. Mikor az események tetőpontjukat érik, épp Kázmér szemszögéből szemlélhetjük azokat, mikor tehát a Garten már letarolt, az anya megcsúfolt, s gyászhangulat ül a Mörül aljára a (z öntudatlan?) gyermek képes tragédiából komédiát faragni, súlyos kérdést tesz föl: „vajon nem a saját halálát siratja-e most a gyászos gyülekezet?” Nagyanya zokog – unoka röhög.

Nevetés és sírás közös tulajdonsága, hogy nyelven túliak, vegetatív, önkéntelen reakciók, ennyiben tehát egy tőről fakadnak.  A kor, a történelem amolyan fintor-okozók, a vegetatív megnyilvánulásokat torzítók, más a generációs attitűd ugyanis az arany-, ezüst- és bronzkorban, ez utóbbiban valami ko/óros önvédelem is benne foglaltatik. Egyfajta önvédelmi reakció az elbli/viccelés, az iróna is. Ambrus tehát tendenciózus, amellett, hogy veretes mondataival, latinos cirádáival szentenciózus is. De mégse lesz soha pátoszos, ami a folytonos reflexiónak, fintorgásnak köszönhető: „Gyűlt, gyűlt a nép, az istenadta (-fintor!), gombostűt se tehettünk fenekünk alá (-fintor!), kinyitották az ajtókat – faragott, dupla szárnnyal -, a felkavart porban papírdarabokat tapostak a városka (-ka!) polgárai, és lassú, kenetteljes orgonaszó foszlányai keveredtek a templom előtti téren zsiviózó (?!) atyafiak hangoskodásával (-fintor!).”

Ambrusnál mindig keverednek a hangok, hangulatok, nagyszerű a kisszerűvel, fenséges a förtelmessel, sekély a méllyel. Ezért nehéz bármilyen kategóriába is besorolni. Eposzi hangvétel, eposzi kellékek, és ezek lefejezése. Figyeljük csak meg, ez a Kázmér nem egy szélestenyerű-fejenagy figura? A kocsmai jelenet nem juttatja eszünkbe a petőfis helységet? Mikor ottan öntudatlanul ütlegel, olyan, mint „a kancsal kovács, ki máshova néz és máshova üt”, mint  amilyen a kor is, melyben él. Csupa tükör: minden leképez mindent, minden reflektált az Eldorádóban. Nem „automatikus írással” jött létre tehát e komplexum, nagyon is koncepciózus az eljárás, az elbeszélői hang pedig „reakciós”, mindent kommentálni vágy(ik), magát a leírást is. Mindez a legszigorúbb rendben, finomsággal, az arany metszés szabályai szerint történik. A szerző előszeretettel metsz: kimetsz, el/lemetsz a szüzséből, felmetszi figuráit; regisztert, nézőpontot, esetleg idősíkot vált, ha úgy érzi (vegetatíve), vagy úgy látja (kognitíve), hogy szükséges. Az aranymetszeteket pedig aranyköpésekkel gazdagítja, nyelvezete nemes-nehéz (fém), megmunkált arany, „fintorai” könnyítenek a befogadáson, de egyúttal mélyen barázdálják is a szöveget.

Mert korántsem vígeposz az Eldorádó, inkább szellemdús hirdetmény arról, hogy már nem a romantika korában élünk, mi több, már szűkösek a posztmodern keretek is. Aki pedig a korjelenségre éles fénnyel képes rávilágítani, aki képes felülről látni, azt zseniálisnak szokás nevezni. A regény egy emblematikus figurájának, Szűts tanárnak szavaival élve: „…a genie absolut associatív, a múlt és jelen meglátója, és e meglátott jelen és múlt universalis és intensiv megértője egyben.”

Az Eldorádó felvállalja, igazolja, lenyomatolja, hogy ma már csak fintorogni tudunk, ennek ellenére nem süllyed szkepszisbe, felmutat universalis értékeket, intensiven adagolja „a históriát”, de nem ígér történelmi rehabilitációt és nem oldja fel „a szerző halálát”. Ambrus maga „a Dél géniusza”, Berzsenyi örökén a kemenesaljai „Eldorádó” lakója. Mitikus-történelmi regényét nem rekeszti be, nincs punktum, inkább gondolatjeleket, üres lapokat hagy az olvasónak… nem állítja, hogy megtalálta Eldorádót, csak létezéséről ad hírt…

Ambrus Lajon: Eldorádó, Kortárs Kiadó, Budapest, 2009, 3000 Ft.