Elme az elmélet mögött

A fenomenológia, e több mint százéves múltra visszatekintő filozófiai tradíció művelőinek eszménye, hogy visszatérjenek ahhoz, ami a tapasztalásban eredetileg megmutatkozik számunkra. A bevett, common sense meggyőződések, illetve az esetlegesen félrevezető tudományos elméletek okozta zavaró “szennyeződésektől” meg kívánják tisztítani a tapasztalatot.

Ehhez hűen cél a fenomenológiában az elme felfogásának, öntapasztalásának megszabadítása a hasonló torzításoktól. Ez lenne az elme az elmélet mögött, a hétköznapi meggyőződéseink és tudományos elképzeléseink interpretációi mögött. Shaun Gallagher és Dan Zahavi A fenomenológiai elme című könyve e tárgy megtisztításáról számol be, és végeredményben megmutatja: ahogy a tapasztalat a maga perspektivikus részlegességében mindig összekapcsolódik a további aspektusok tapasztalatának lehetőségével, úgy a szóban forgó tárgy, az elme is számos más dologgal áll igen közeli viszonyban (ezekről bővebben kicsit később lesz szó).

A könyv a hagyomány művelőinek módszertanát bemutató második fejezete számol be arról, hogy a fenomenológia milyen módszerrel végzi „tisztázásait”, és miként mutat rá a különböző összefüggésekre. E nélkül is lehet érteni ugyan a kötet hátralévő részét, de épp az ebben foglaltak különböztetik meg más filozófiáktól a fenomenológiát. Itt világossá válik, hogy a fenomenológia nem a tudomány alternatívája: éppenséggel atyja, Edmund Husserl a fenomenológiát a tudomány megalapozására használta. Így különbözik a természettudományos megközelítésektől, de azokkal nem verseng – leszámítva a szcientizmusként felfogott tudományosságot. Tehát a tudomány végeredményben profitálhat a fenomenológiából.

A szerzők sokszor hangsúlyozott célja éppenséggel a fenomenológia és a tudományok együttműködése, sőt mi több, ezen kívül az elme megértése céljából a különböző filozófiai hagyományok összedolgozásának megteremtése. Mint írják: „[h]a valódi haladást szeretnénk az elmekutatás területén, akkor olyan közös erőfeszítésre van szükség, amely minden elérhető erőforrást kiaknáz, és amely integrálja a különböző elméleti és empirikus tudományokat és módszereket.”

A könyv bevezetőjében előadott történet szerint a XIX. század végén a fenomenológia megalapítója, Husserl, a bimbódzó analitikus filozófia képviselői (így Frege és Russell), továbbá az amerikai pragmatista/pszichológus, William James, ha nem is értettek egyet mindenben, de odafigyeltek, sőt, inspirálóan hatottak egymás gondolataira. Az idő előrehaladtával azonban ezek a termékeny kölcsönhatások megszűntek, a későbbi fenomenológusok és analitikusok egyre kevésbé ismerték ki magukat a másik hagyományban, és ezzel párhuzamosan egyre becsmérlőbben nyilatkoztak egymásról. Így az analitikus filozófia olyan két, egymással sok szempontból ellentétes pozíciót elfoglaló képviselője is elutasította a fenomenológia fejleményeit, mint Daniel Dennett és John Searle.

Gallagher és Zahavi viszont az elmérgesedett viszonyt enyhíteni kívánják, a fenomenológia legnagyobb alakjai (Husserlen kívül Scheler, Heidegger, Sartre és Merleau-Ponty) mellett a diskurzus kiépítése céljából számos alkalommal hivatkoznak épp Dennettre és Searle-re – olykor polemizálva, ám számos alkalommal egyetértve velük. Értelmes párbeszédet kívánnak kezdeményezni az arrogáns acsarkodást leváltva. A szerzőpáros szerint a fenomenológia tudományokon átívelő diskurzusba történő belépését jelenünkben több kedvező fejlemény is segíti. Már maga a könyv is törekszik arra, hogy interdiszciplináris jelleget öltsön: példák, tények, érvek sora szerepel itt a fenomenológiától különböző kutatások területéről.

E sokszor összehasonlító, a különböző álláspontok széles spektrumát bemutató tárgyalásmód nagy erőssége a könyvnek. Ha csak a fenomenológia oldaláról közelítenének a szerzők az elme filozófiájához, nem kerülhetne felszínre az a számos előfeltevés, amelyek megbújnak az elméletalkotók állításai mögött. A „fenomenológiai elme” vizsgálói bátran mernek megkérdőjelezni tudományos eredményeket is, feltárva, hogy ezek a bizonyos eredmények az alapjukul szolgáló kísérletek megkérdőjelezhető interpretációin nyugszanak. Ezáltal bizonyítják a szerzők igazán, hogy a fenomenológiai vizsgálódás igencsak fajsúlyos szereplője lehet az agy, az elme, a tudatosság és a kogníció körüli vitáknak, melyekben egyre jobban tért hódít az a nézet, miszerint a tudat puszta illúzió, „agyrém”. E nézőpont képviselői szerint amikor a tudatot emlegetjük, valójában úgy teszünk, mint a „sötét középkor” embere a boszorkányokról beszélve: egy nem létező valamiről teszünk állításokat. A fenomenológusok a tudatpártiak oldalán szállnak be ebbe a ringbe, Searle-höz és David Chalmershez hasonlóan, akik a tudatot, annak agyhoz való viszonyának kérdését igenis kemény diónak, nem könnyen feltörhető álproblémának tekintik. Gallagher és Zahavi mégis sok metafizikai nézettel összeegyeztethetőkét szeretnék megtartani meglátásiakat.

Tehát a kognitív tudományhoz sorolt agykutatás, neurobiológia, (fejlődés)pszichológia, pszichopatológia, valamint az analitikus elmefilozófia számára számos új meglátással szolgálhat a könyvben bemutatott irányzat. A jól érthető kifejtéseket igénylő analitikusok oldaláról sokszor kifogásolt, a fenomenológiai hagyomány képviselőire jellemző obskúrus szóvirágok A fenomenológiai elmében igen komoly megfontolásokat kifejező, ugyan kevesebb pompával bíró, de világos megfogalmazásokra átfordítva jelennek meg – így a könyv ezáltal is elősegíti a közeledést.

Korábban már szót ejtettem róla, hogy a fenomenológia megfontolásai szerint az elme számos más dologgal áll nagyon is bensőséges kapcsolatban. Míg az analitikus filozófia elnevezése azt sugallhatja, hogy az valaminek a szétszálazását, alkotóelemire bontását, összetevőkre analizálását végzi (még ha a valóságban nem is mindig ezt teszik az analitikusok), addig a fenomenológia legfontosabb belátásaiban az összetartozók széthasításának végzetességét mutatja ki. Tehát nem distinkciók és különválasztások, de nem is ragasztgatás, toldás-foldás jellemzik. A fenomenológusnak a nagy elődöket követve (persze nem kötelességszerűen mindig  egyetértve) fontos feladata rámutatni a kapcsolatokra például a külvilág és az elme, a test és a lélek, a self (önmaga) és a többi személy, a cselekvés és a megismerés, valamint a tudat jelene, múltja és jövője közt, mert eleve úgy ismerik fel ezeket mint már eredendően összekapcsolódott dolgokat. E felek közt a fenomenológiai nézőpont a különböző esetekben szoros összefonódást, szimbiózis-jellegű egymásrautaltságot, elválaszthatatlan egységet, szerves (Rüdiger Safranski kifejezésével: algatelep-szerű) kapcsolatot vagy konstitutív viszonyt villant fel. És sok esetben ezeket fejezik ki Heidegger “szó-összerántás-szörnyetegei” is.

A könyv egyes fejezetei e területek vizsgálatán keresztül tárják fel a tudat rejtelmeit, és a fenti összekapcsolódások részletes bemutatásán és alátámasztásán kívül bőven tartalmaznak a többi megközelítéstől eltérő eredményeket. Összegezve mindenképp hiánypótlónak mondható ez a fenomenológiai elmefilozófiát bemutató könyv, amely egyik fő feladatát, a fenomenológia elmefilozófiai relevanciájának bebizonyítását meggyőzően végzi el.

Sajnos e kritika nem zárható le anélkül, hogy a magyar kiadás hibáiról ne ejtenék szót. Úgy tűnik, az átültetők részéről a fordítás ellenőrzése elmaradt. A szöveg szépen került át magyar nyelvre, értő fordításban, ám az újra és újra felbukkanó sajtóhibák igencsak megnehezítik a befogadást. Tipikus hiba a ragozás elvétése. A bevezetőben például Gallagher és Zahavi azt magyarázzák, hogy az analitikus elmefilozófia kézikönyvei a dolgok közepébe vágva egyből a különböző metafizikai álláspontok ismertetésével indítanak (ahogyan a magyar Elmefilozófia szöveggyűjtemény is) – ők maguk azonban a fenomenológiához híven először a tanulmányozott jelenséget kívánják teljeskörűen megérteni és megértetni, és erre az időre zárójelezik a metafizikai kérdéseket. Ahogy a magyar kiadásban áll: „A fenomenológia alapgondolata szerint az ilyen metafizikai problémákkal való foglalatoskodás hajlamos nagyon elvont és technikai fejtegetésekké fajulni, ami aztán elszakad az igazi tárgytól: a tapasztalattal.” Az angol eredetiből teljesen világos, hogy miről van szó, és végül is a magyarban is ki lehet következtetni, még ha félrevezető is a ragozás: nem a tapasztalattal távolodnak el az igazi tárgytól, hiszen éppen ez maga az igazi tárgy.

Shaun Gallagher – Dan Zahavi: A fenomenológiai elme. Bevezetés az elmefilozófiába és a kognitív tudományba. Lélekben Otthon Kiadó, Győr, 2008. Fordította: Váradi Péter.