Emlékek – Történetek – Tárgyak

Gerőcs Péter már 12 éves korában belekóstolt az irodalom, az írói pálya ízébe. Édesapja indította el a pályán, ő segített – saját bevallása szerint – „megcímezni a borítékokat” az Ulpius Íróiskolának. Pályafutása innentől kezdve töretlen, pázmányos vonatkozásban pedig kiemelendő, hogy Dér Asiával közösen készítették a privátmészöly című filmet. Legutóbb megjelent könyve a Tárgyak címet viseli.

A könyv első részében Lónyay Erzsébet fikcionalizált alakját használja fel a(z) (ál)tanulmányban megszólaló Gerőcs. Elmondása szerint talált egy írást, amely Bórhes Katinka tollából származott, címe a Psziché arczai. Később ezt úgy állítja be, mintha a fikconalizált Lónyay Erzsébet önmagáról írta volna Bórhes Katinka álnéven. Fikcionalitás a fikcionalitásban. A Gerőcs által jegyzett fiktív tanulmány előhív egy másik nem létező fiktív szöveget, amit Bórhes Katinka néven ad közre, akit Lónyai Erzsébetként leplez le. Ebben a második fiktív tanulmányban Lónyay Erzsébetet mint költőnőt ismerhetjük meg. Műveiben korát meghaladó módon érinti az intimitás kérdéskörét. Az egyes szám harmadik személyben íródott tanulmányban a fiktív költőnő objektív nyelven, mégis provokatívan mutatja be önmagát. A fejezet végén Kazinczyt barátságba állítja Lónyay Erzsébettel. Ez egyfajta hitelesítési kísérlet, amely könnyen megvezeti a naiv olvasót, hiszen Kazinczy alakja elég erős az irodalomban, hogy Gerőcs alátámaszthassa vele fikcióját.

A könyv következő nagy fejezetében a megszólaló narrátor egyes szám első személyben szólal meg. Egy meg nem nevezett, de nevesnek mondott irodalomtörténésznél talált fényképeket, leveleket mutat be. Annyira élethűen és mégis könnyeden rajzolja le a képleírás tárgyait, hogy az ember szinte a kezében érezheti a rég megkopott fotókat. A fényképeket hihetetlen aprólékossággal formálja szavakká, minden apró részletre kitér, semmit nem hagy figyelmen kívül: „A metszet a kattanás pillanatából sokkal inkább a férfi örömét őrzi, semmint a világos ruhába bújtatott kislány bánatát. Egy halom egymás éléhez illesztett újságpapíron ül egy hinta vaslába mellett. Szandálos, fehér zoknis, széttartott lábát lóbálja, az egyik már feljebb jár, mint a másik.” A képekhez levelek is tartoznak. Ezek a levelek mutatják be a képek történetét, melyek tökéletes szimbiózist alkotnak. Az olvasónak könnyen olyan érzése lehet, hogy egy hatalmas múltbéli puzzle darabjait rakja össze az íróval együtt.

Ennek a fejezetnek a végén viszont egy meglehetősen naturalista levéllel találkoztam, amit nem tudok szó nélkül hagyni. A levél tartalma tehenek kínzásáról szólt: „A tehenet először kikötöttük, majd levettük róla a szemellenzőt. Egy gyűrűzőgéppel (olyasmi ez, mint amivel a bikák orrába fűzik a gyűrűt), a lapocka fölött és a far alatt 2-2 ponton mélyen átlyuggattuk, és kötelet fűztünk a bőre, sőt a felszíni rostok alá is. 4 ponton rögzítettük tehát, mintegy a terem közepére kifeszítve. A tehén persze bőgött, meg a fejét lóbálta, és a rögzítés helyein folyt belőle a vér.” Valamint arról, hogyan kell egy tejadásra tenyésztett tehenet finom húsú állattá alakítani, mert a tejet adó tehén húsa nem ízletes. A levél írója szerint különböző kínzási módszerekkel, mert a tehén fájdalma során olyan anyagok szabadulnak fel, amitől a szerző állítása szerint finom lesz a húsa. Az utolsó mondatokban közli, hogy éppen egy ilyen tehén húsát főzte meg a felesége. Az elvárásaimnak tökéletesen ellentmondó levél után bíztam benne, hogy kellemesebb hangvételű történeteket fogok olvasni…

A következő rész címe Saját tárgyak. Ebben kilenc különböző novellát olvashatunk. A legkülönbözőbb történetek, a bibliai tárgyútól (Sehol atyám) elkezdve a horror meséig (Vera megszépül). Ezeket a novellákat többször is elolvastam, annyira megragadott egy-egy mű (Kiflivég, Plágium). Az Emlékezéskísérlet című novellában Gerőcs kezdő jelenete, hogy egy ismeretlen férfi kenyérmorzsákat húz össze a kezével, melyből elkezdődik egy asszociációs lánc, melynek a vége az Utolsó vacsora misztériuma. Az író változatos képei és metaforái teszik homályossá a férfi és a helyszín kilétét.

A Kiflivég című volt számomra a legkiemelkedőbb írás. A címe szimbolikus, sokunkban kellemes emlékeket ébreszthet ez a szó. Hiszen ki ne emlékezne arra az érzésre, ízre, amit a frissen sütött Kiflivég (így nagy betűvel) adhat. Kevés ennél finomabb pékáru-részletet tudnék említeni. A mű végén értjük meg a Kiflivég jelentőségét. Párhuzamos epizódokból álló történetet ismerünk meg, melyet egy nő köt össze. A történetnek két ellenkező jellemű férfi a főszereplője. Az egyik egy „önértékelési deficittel” rendelkező ember, a másik pedig egy munkájában sikeres férfi. A sikeres férfi élete leírásában kerül értelmezésre a cím. A leírásban kapcsolatukat jellemzi a nővel, aki összeköti őket, de nem szerelmi viszonyról van szó. A nő, Sára a közös pont a két férfi életében. A novella csúcspontja, mikor Sára vízbe dobja az immáron metaforikus értelmet nyert kiflivéget. A kapcsolatuk allegóriája a kiflivég, az eldobás pedig annak lezárása: „ezzel a vízbehajított, röptében még némileg szikkadt kiflivéggel, no meg annak odaképzelhető teljes ívével valamelyest elárultuk magunkat (…) pontosabban a történetet, amely lehet, hogy mégsem a valóság egy lehetséges feljegyzése volt (…)”.

A kötet záró novellája Plágium címmel szerepel. A cím sokrétűsége mellett a novella keretet ad a könyvnek, a kötet elején említett irodalomtörténészhez térünk vissza. A professzor maga nem is sejtette, hogy birtokában vannak ezek az értékes kéziratok és fényképek. Annyira lelkesen dolgozott, hogy a megszólaló nem igazán akarta megzavarni munka közben, ezért inkább csak visszarakta egy papír-rengeteg tetejére, és távozott. A mű olvasása közben, nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy a címet talán az író önmaga igazolására használta azért, hogy nehogy akadályba ütközzön a kéziratok felhasználása miatt. De az utolsó mondatokban megszólaló Gerőcs mint a regény hőse egy írói csavarral talán megfejti ezt a kérdést: „Csak kiléptem az ajtón, és azon kezdtem gondolkozni, hogy talán mégiscsak igaza van az irodalomtörténésznek, és azokat a szövegeket nem más, hanem én magam íh’tam.” Ez az utolsó mondat tisztázhatja az olvasó számára, hogy a megszólaló Gerőcs sajátjának tekinti a szövegeket, melyben írói hangját keresi. Tehát a fejezet címével ellentétben nem plágiumról van szó, hanem egy saját, ha nem is minden tekintetben saját írásról, saját tárgyról, amelyet formálnak mások. Erre utal az, „íh’tam” talált (lopott) szava, amit Gerőcs a novella egyik szereplőjétől, a meg nem nevezett irodalomtörténésztől vesz kölcsön.

A könyv novellái nagyon különböznek egymástól. Az elejét egy különálló fiktív irodalomtörténeti tanulmányként is lehet olvasni, míg a vége áthajlik a szórakoztató irodalom felé. A kötet szerkezete több műfajt felölel, van benne tanulmány, levél és novella. A második rész (Saját tárgyak) egyéni témájú novellái külön egységet képeznek. A könyv izgalmas olvasási utakat nyit arról, hogy egy fiatal író hogyan jut el a talált tárgyaktól, a talált tárgyak tapasztalatával a saját tárgyakhoz. Ha ezt a metaforikus szintet nézzük, akkor az íróvá válás történeteként szerveződik egésszé a kötet. Vagy ebből a szerveződésből is kibújik egy ironikus intertextuális játékkal? Ezt már mindenki döntse el maga!

Gerőcs Péter: Tárgyak, Scolar Kiadó, Budapest, 2012

fotó: Dér Asia