Esőnapos szentendrei jazz-est

Nem is tudom, hogy magunkat vagy a zenészeket sajnálom-e jobban, vagy inkább a szervezőkre vagyok-e dühös, mindenestre a Szentendrei Teátrum és Nyár rendezvénysorozat szokásos, július végi jazz-programja az idei évben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Miközben a napokkal korábbi jegyvásárláskor még a Harcsa Veronika iránt érzett olthatatlan – ámde úriemberhez méltón, szigorúan plátói – szerelmem kiteljesedéséről fantáziáltam, meg arról, hogy milyen lehetetlenül giccses is lesz a koncert után nyáresti illatok között katartikus önelégültségben hazalófrálni, a műsor kezdetétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kevesebbel is be kell érnem. A tényleg minőséginek ígérkező zenei élmény a rossz időnek és egy rosszul működő „B tervnek” köszönhetően vidéki-kultúrházas, kissé fáradt haknisorozattá változott, amit csak a magas nívójú fellépőgárda néhány mozzanata tudott itt-ott ellensúlyozni.

A magát Fesztiválként hirdető négy-öt órás koncert sorsát abban a pillanatban pecsételték meg, amikor a szervezők úgy döntöttek, hogy tekintettel a kiszámíthatatlan időjárásra a műsort nem az eredetileg tervezett helyszínen, a Városháza nyitott udvarán, hanem a kisváros művelődési központjának és könyvtárának színháztermében tartják. Annak ellenére, hogy az eső lába egész délután lógott, a koncert színházterembe való költöztetése ad hoc döntés lehetett, s meg is bosszulta magát. Nem csupán a szentendrei utcácskák és belső udvarok szívet melengető, koncertélményt gazdagító varázsa veszett így el, hisz a szürke és sivár teremben az átütő zenei élményt kizáró, pocsék hangosítás fogadta a megváltozott helyszín és a szomorkás idő ellenére is kitartó látogatókat.

Az est hangulatára nagyjából a leszállóág volt jellemző. Az elsőként színpadra lépő Borbély Műhely legendás frontembere, a népzenei gyökerekkel bíró Borbély Mihály, aki mellesleg szentendrei múlttal is büszkélkedhet, valóban megkapó alázattal, szerényen, de annál nagyobb hevülettel nyúlt különféle fúvós hangszereihez. A Műhely új lemeze hamarosan, Hungarian Songbook címmel kerül a lemezboltokba; a csapat ennek megfelelően a magyar témát erősítette. Többek között a gitárvirtuóz Zoller Attila, a Locomotiv GT, Demjén és Lehár Ferenc egy-egy felvételét játszották sajátos köntösbe csomagolva, egyéni szólókkal tűzdelve. A szaxofon magasabb tartományait néhol nehezen viselték a láthatóan sok ütközetet megélt hangsugárzók, de a Borbély Műhely még így is jobban szólt, mint az utánuk következő Bin-Jip. A kezdés előtt Harcsa Veronika a tőle megszokott kedvességgel udvariasan jelezte, hogy a zenekar kínálta hangzás nem a jelen technikai feltételek mellett a legélvezhetőbb. Igaza lett. Miután sikertelen próbálkozást tett annak érdekében, hogy a repertoárjuk hangulatától abszolút elütő vakító sárga fényen egy kicsit halványítsanak, belekezdett a csapat. A lemezlovas, Andrew J hangmintái tompán búgtak, és sokszor elnyomták Veronika énekének magasabban fekvő szólamait, de Kaltenecker Zsolt elektronikus billentyűi sem tudtak megfelelően érvényesülni. Bár nem vagyok híve a Bin-Jip elektronikusan erősen terhelt zeneiségének, mégis élményszámba megy énekesnőjük minden mozdulata, hiszen Harcsa Veronika nem csak elénekli, hanem el is „pantomimozza” azt, amit énekel, körülményektől függetlenül adva át magát a zenének.

A közönség valahol itt, félúton fáradhatott el. Habár a taps addig is meglehetősen erőtlen volt, a Tzumo és Borlai Electronic Dreams egy-egy erősebb, Borlai-féle ütősszólóját követően már el is maradozott. Méltatlanul. Pedig a magam részéről az est fénypontjának éreztem az ez alkalommal kvartettként felálló együttes megmozdulásait, noha Oláh Tzumo Árpád dupla billentyűsora sem volt tisztán élvezhető, főként Borlai domináns dobjátéka mellett, aminek lazaságán és természetességén azért mindig elámulok. Érdekes zenei gondolatként jelent meg az a világzenei elemeket is hallató új dallam, amit Tzumo vallomása szerint az arab világ tavaszi felrobbanása ihletett, s amely valószínűleg helyet kap majd az Electronic Dreams új, Freedom címmel megjelenő nagylemezén is.

Egy végső átszerelést követően, negyedikként és egyben utolsóként kezdett játszani tizenegy óra után az est nagy tévedése, az Erik Sumo Band Kiss Erzsivel kiegészülve. Érthetetlen, hogy a szervezők pontosan mire is gondoltak, amikor meghívták a tempós ritmusokkal ücsörgős hallgatózás helyett tettlegességre csábító, a jazztől meglehetősen távol helyezkedő bandát, hiszen nyilvánvaló, hogy az est közönsége a Városháza udvarán sem lett volna elájulva egy hirtelen támadt táncos mulatság ötletétől. A billentyűs és értelmi szerző, Tövisházi Ambrus még kósza próbálkozásként táncba hívta a sötétben sunyi módon meglapuló publikumot, akik közül ekkorra már jó páran hazamentek, s az így is foghíjas széksorok között még több lett az üres hely, a taps pedig még szórványosabbá vált. Tövisházi néhány csípős, de messzemenően jogos beszólása ellenére becsülettel végigjátszották a lendületes programot, noha kellemetlen volt ez már zenésznek és a jobb érzésű közönségnek egyaránt.

Emlékszem még, hogy két évvel ezelőtt a most éppen felújítás alatt álló Művészetmalom udvarán micsoda teltházas jazzünnep volt ugyanennek a programsorozatnak a keretei között. Ezért is sajnálom, ami ezen a péntek estén történt. Hallva a hangosítás kellékeit, ismerve a színházterem vizuális korlátait a szervezőknek el kellett volna gondolkodniuk a rendezvény lefújásán, legalábbis komolyabban kellett volna venniük az esőnapos alternatívát. Nem vagyok biztos benne, hogy a lehetőségek szűkössége vagy egy esetleges elmaradt koncert kényelmetlen következményei elegendő kibúvót szolgáltatnak-e arra nézve, hogy élvonalbeli előadók méltatlan helyzetben, olyan pódiumon legyenek kénytelenek zenélni, amin a környékbeli iskolák már szalagavató ünnepségeiket sem hajlandók megrendezni. A produkciókat elővezető fiatal férfi olcsó, erőltetett poénjairól már nem is beszélek („Tegye fel a kezét, aki…”).

Sumo-ék alatt már kértem mellettem ülő társaimtól, hogy menjünk, de végül megvártuk a végét. A kihalt építési területen (értsd: Szentendre belvárosa) csak nagy nehezen találtunk egy helyet, ami még nyitva tartott, de kettőkor a rendőrség megjelenésével onnan is kitessékeltek. Mikor hazaértem, lefekvés előtt egy pillanatra még bekapcsoltam a tévét. A Mezzo-n Nina Simone emlékkoncertjét adták a Vienne Jazz Fesztiválról, és éppen Lizz Wright állt a színpadon. Addig is érezhető tompa fejfájásom erősödni kezdett, de nem tudott elhatalmasodni. Szemhéjaim gyorsan elnehezültek, és pár perc múlva egy életteli Szentendre nosztalgikus emlékképeinek kíséretében nyomott el az álom.

Jazz Fesztivál, Szentendre
2011. július 29.
Városháza udvara (helyett a PMK színházterme)

Fellépők: Borbély Műhely, Bin-Jip, Tzumo & Borlai Electronic Dreams, Erik Sumo Band feat. Kiss Erzsi

video