Esti Kornél – Esterházy módra

Esterházy Péter műveit nehéz lenne az Esterházy Péter-jelenség ismerete nélkül olvasni. Legújabb művében szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy újraírja, avagy továbbírja Kosztolányi Esti Kornél-novelláit. De ha Esterházy stílusán már többé-kevésbé túl is tette magát az olvasó, lehetséges volna-e a művet a Kosztolányi-jelenség ismerete nélkül olvasni? Az újraírt Esti Kornélt persze lapozgathatjuk Kosztolányitól függetlenül is. De a legfontosabb kérdés mégis az, hogy Esterházy egyáltalán nyújtott-e újat a Harmonia Caelestis óta, vagy éppen a Semmi művészet után?

"Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom (amelyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Füzér. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni." Ha Esterházyról beszélünk, akkor elsősorban formáról beszélünk, a szerző pedig a mű első részében ki is mondta számunkra a kulcsszót: töredék. Nem könnyű meghatározni az Esti műfaját, a köteten belül megjelölt "Hetvenhét történet" arra utal, hogy egy novella-füzérrel, ha tetszik történet-füzérrel van dolgunk, mégis úgy olvastam a művet, mint Esterházy Péter legújabb regényét. Ennek oka éppen az, hogy a mű egyetlen központi, meghatározó alak – Esti – köré épül, az ő életének eseményeit ismerhetjük meg.

Annak ellenére, hogy több történetszálat olvasunk, rengeteg kisebb novella ékelődik a mű szövegvilágába. A kötet alapos szerkesztői munkáról árulkodik, három nagy részre oszható. A kötet szerkezetét meghatározó és egyben a mű alappillére a kiemelt középső rész (Esti Kornél), amely tizenkét, egymáshoz kapcsolódó novellát köt össze. Ezzel szemben az első rész (Hetvenhét történet) és a harmadik rész (Esti Kornél kalandjai) sokkal inkább hosszabb-rövidebb, különböző műfajú és stílusú írásokat tartalmaz, amelyek mintegy körülölelik a mű központi, meghatározó részét. Ahogy tehát már említettem, a mű központi alakja Esti, aki „semmiben sem tűnt ki, nem volt ostoba és nem volt okos, nem volt szép, ám rút sem. Csak egy példa: a nyakán folyvást újranőtt egy furunkulus, nem szívesen ért volna az ember hozzá, viszont az arca, kamaszkora ellenére, olyan tisztán ragyogott, akár egy – például – tengerszem." Ő a történetmozaikokat meghatározó és mozgató karakter, talán Esterházy Péter maga, talán az elbeszélő, talán maga az olvasó, hiszen a töredékes elbeszélésekből, akár még önmagunkra is ismerhetünk Esti alakjában. Kosztolányihoz hasonlóan Esterházy Estijében is éppen a főhős határozza meg az egész művet: ő az a mindenkori enigmatikus alak, aki örökké más, újabb arcát mutatja, aki mögé elbújhat a szerző, de még az olvasó is, és aki „ám — ritka! — érezte az életét.”.

A kötet műfajának vizsgálatához fontosnak tartom megjegyezni, hogy a már említett töredék, töredékesség kapcsán nem csak a posztmodernre gondolhatunk, hanem a romantikára is. Schlegel töredékei pedig éppenhogy a teljességet jelentették: a töredékben benne van az egész. A posztmodern regény sajátosságai közé tartozik, hogy a történet adott esetben nincs befejezve, azt a hatást kelti, hogy az író bármikor továbbírhatja. Ezzel ellentétben az Esti egy teljes egész, a formai esetlegesség ellenére, a mű egészében benne van a teljesség igénye: a töredékes, jelentéktelennek tűnő epizódokból kibontakozik az élet minden jelentése. Esterházy prózájára ugyanis jellemző egyfajta naplószerűség, az apró hétköznapi események leírása, amelyek akaratlanul is azt a hatást keltik, mintha a szerző a saját életéből merítette volna. Ilyen szempontból tehát azt sem tartom kizártnak, hogy ha a Harmonia Caelestis-t családregényként olvastuk, akkor a legújabb művet akár Esterházy önéletírásaként is olvashatjuk.

Amit fontosnak tartok még kiemelni a regény szövegvilágával kapcsolatban, hogy Esterházy ezúttal is virtuóz módon bánik a nyelvvel, szabad játszóteret hagyva a különböző nyelvi alakzatoknak és szójátékoknak. Meglepetéseket azonban, úgy gondolom, nem okozhat az olvasónak, sőt talán azt is mondhatnánk, hogy olyasmit nyújt, "amit Esterházy-tól már megszokhattunk". Az intertextualitás viszont ezúttal is elmaradhatatlan kellék, hiszen a történetszilánkok közé egész "mottókollekciót" szerkeszt: idézeteket találunk a klasszikusoktól (Stendhal) egészen a kortársakig (Kukorelly Endre).

Azt is lehetségesnek tartom tehát, hogy Esterházy saját önéletírását bújtatta Esti Kornél köntösébe, mivel nem teljesen megalapozatlanul feltételezhetjük, hogy a szerző azonos a kötet főhősével, hiszen egyetemi évei alatt az Esti becenevet kapta barátaitól. Valami mégis hiányzik, a könyv nem váltotta ki ugyanazt a hatást belőlem, mint a Harmonia Caelestis. Talán éppen azért, mert egy új Esterházy-művel szemben az elvárásaim is nagyobbak. Márpedig ha a szerzőt kritikusai a nyelv zsonglőrének tekintik, akkor joggal várhatjuk el, hogy a legújabb művében ugyanazokat a látványos nyelvi "mutatványokat" találjuk, mint a korábbiakban. Ennek ellenére mindenképpen kalandos olvasmánynak tartom, talán éppen azért, mert minden egykori Kosztolányi-olvasóban képes felidézni Esti bennük élő alakját.

Esterházy Péter: Esti, Magvető, Budapest, 2010.